A 7óra7 nevű színházi portál három kritikusa öt éve gondolt egyet, és hitelből létrehozott egy színházi előadást, a Vaknyugatot. Most már az eddigi legnagyobb szabású, ötven embert foglalkoztató bemutatójuk, Az Őrült Nők Ketrece 150. előadásánál tartanak, szeptembertől pedig ők üzemeltetik az Átrium Film-Színházat is. Kovács Bálint a Kultúrbrigád nevű produkciós iroda három tagjával, Ugrai Istvánnal, Nyulassy Attilával és Zsedényi Balázzsal beszélgetett.

– Alapítottatok egy előadásokat tető alá hozó produkciós céget. Hogyan jutott eszetekbe, hogy váltsatok?

Ugrai István: Ha sokat jársz színházba, szerintem neked is eszedbe jut egy pont után, hogy milyen jó lenne olyan előadásokat látni, amiknek igazán örülsz. Ráadásul általában hárman néztük az előadásokat, és az oda- és visszaúton beszélgettünk róluk; óhatatlanul felmerült, ha csak a poén szintjén is, hogy „ezt úgy kéne, hogy…” – de ezt kritikusként igyekeztünk nem megírni. Aztán találkoztunk egy darabbal, amelyről végképp azt gondoltuk, ezt meg kéne csinálni: a Színművészeti Egyetem vizsgaelőadásában, a McDonagh-gyakorlatokban csak A kripli és a Vaknyugat néhány jelenetét játszották el. A velük készített interjúinkból kiderült, hogy mennyire szereti Ficza István és Rétfalvi Tamás a Vaknyugat testvérpárját, nyitottak voltak arra is, hogy tényleg végigcsinálják velünk az egész előadást, ahogy a vizsgát rendező Gothár Péter is benne volt. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy megpróbáljuk a rengeteg, Pesten, vidéken és külföldön felszedett tudásunkat és elképzelésünket beledöngölni ebbe az előadásba. Több ötletünk volt arra, hol lehetne az előadás; elég jó konstrukciót ajánlottunk fel több kőszínháznak is, de hiába.

Zsedényi Balázs, Nyulassy Attila, Ugrai István. Fotó: Schiller Kata

Nyulassy Attila: A végső érvünk az volt, hogy „de hát ezzel pénzt lehetne keresni”, mire volt, ahol azt mondták: „nekünk nem kell pénz”. Máshol az volt az – egyébként messzemenően akceptálható – érv, hogy ezt nem tehetik meg a saját társulatukkal.

U.I.: Végül teljesen véletlenül tudtuk meg, hogy hamarosan nyit az Átrium Film-Színház; Magács Lászlónak tetszett az ötlet, hogy nyithatna ezzel az előadással. Így kötöttünk vele egy szerződést, és azóta lényegében ez alapján hoztuk létre az összes előadásunkat.

Zsedényi Balázs: Beadtunk egy pályázatot az NKA-hoz, de nem kaptunk semmit, úgyhogy mi magunk vettünk fel egy elég jelentős kölcsönt: úgy éreztük, ha mi nem csináljuk meg a Vaknyugatot, akkor senki sem fogja. A következő előadásra már nem is pályáztunk: úgy gondoltuk, arra a címre, hogy Igenis, miniszterelnök úr!, nem nagyon remélhetünk semmit.

– Azóta is ugyanez a pénzügyi konstrukció?

U.I.: A függetlenség megmaradt, a kölcsönök is, de most már, miután az egyik előadás visszahozza a létrehozásának árát, elkezd a következő költségvetésébe termelni. Az első nagyobb léptékbeli változást Az Őrült Nők Ketrece jelentette.

Zs.B.: Röpke másfél évvel a Vaknyugat után nekifogtunk egy, a kiállítás és a költségek tekintetében is tízszer akkora előadásnak.

Ny.A.: Az első előadásunkat négy színésszel hoztuk létre, a másodikat öttel, Az Őrült Nők…-ben pedig van kilenc színész, nyolc táncos, öt zenész, egy háromfős kórus, és vagy tíz ember a kulisszák mögött, a játszhatóság miatt többségük lekettőzve, lehármazva. Az Őrült Nők… ötven embert foglalkoztat.

U.I.: Ahhoz képest, hogy a Vaknyugat idején még mi mostuk a jelmezeket, ez elég jó fejlődés. A legutóbbi előadásunk pedig már nem kölcsönből, hanem üzleti befektetők révén valósult meg.

– De hol a hiányzó láncszem a kölcsönből létrehozott Vaknyugat és aközött, hogy bele merjetek vágni egy ötvenfős szuperprodukcióba?

Ny.A.: Abba is ugyanúgy kölcsönből vágtunk bele. Csak egy sokkal nagyobb kölcsönből.

Zs.B.: De azért nem arról van szó, hogy azt mondtuk, kéne pénz, aztán találtunk egy olyan céget, amelyik adott, és kész. Alaposan átgondolt üzleti és megtérülési tervek alapján kezdtünk neki a munkának. Amelyekben az is szerepelt, hogy a megtérülés után emeljük a színészek és a többi résztvevő gázsiját, mivel mindenkit részvényesnek tekintünk az előadásokban.

U.I.: A működés fontos kérdése a tao, amelynek normativitása nagyon torzítja a piacot: mivel a művészszínházak is rá vannak szorulva, egyre több művészszínházban vannak szórakoztató színházi előadások. Ez nem baj, de mégis, máshogy működik egy olyan színház, amely mögött van állami támogatás, és egy olyan, amely mögött nincs, és saját erőből kell létrehoznia az előadásokat.

– Az NKA-hoz azóta sem pályáztatok?

Ny.A.: Nincs kimondva, hogy semmiképp nem pályázunk, de aránytalan, hogy milyen kis összegeket ítélnek meg egy-egy előadás létrehozására, és ez mekkora adminisztrációs terhet ró a pályázóra, hogy mennyi energiát visz el az, hogy megpályázzuk egy költségvetés nagyjából 6 százalékát.

U.I.: Sőt, annyira nincs elvi problémánk az NKA-pályázatokkal, hogy azt gondolom, az államnak sokkal nagyobb mértékben, sokkal nyíltabban, sokkal rugalmasabban kellene támogatnia ezt a tevékenységet.

– Nagyságrendileg milyen költségvetéssel készül egy-egy előadásotok?

Zs.B.: Egy ekkora színpadon, háromszáz fős nézőtérrel nyolcmillió forintnál kevesebből nemigen tudsz megmozdulni, a felső határ pedig nyitott – pontosabban a jegyekért elkérhető legmagasabb ár határozza meg. Ha 35 millió forintba kerül egy előadás, akkor arra már tényleg a nyakunkat kell feltenni.

– Hogyan fogalmaztátok meg az alapításkor a Kultúrbrigád célkitűzését vagy, mondjuk úgy, ars poeticáját?

U.I.: Csak annyit mondtunk: olyan előadásokat akarunk létrehozni, amiket szívesen megnéznénk. Mindig az adott projekt volt meg: jó darabokat akartunk tisztességesen színpadra vinni, úgy, hogy legyen értelme, mindegyik mögött legyen ok.

Zs.B.: De az mindig világos volt, hogy miről szeretnénk beszélni az előadásokkal, mi az az ügy, ami túlmutat a darabon.

– És mik voltak ezek az ügyek?

U.I.: Próbálunk reflektálni mindarra, ami körülvesz bennünket, úgy, hogy közben szórakoztatóak is tudjunk lenni. Csak nem feltétlenül úgy képzeljük el a szórakoztatást, hogy az emberek kacagva csapkodják a térdüket. A szellemes mondatokat szeretjük, de a darabok érvényessége a legfontosabb. És ezért teszünk is: az Igenis, miniszterelnök úr!-ban például elég sok hivatkozás található a mai közéletre. Nem paródiáról van szó, inkább arról, hogy a hatalom szemszöge nem feltétlenül azonos a mi szemszögünkkel, és úgy gondoltuk, ez talán Magyarországon is érdekes lehet. A színészek azt szokták mondani az Igenis…-ről, és Az Őrült Nők…-ről is, hogy alánk jött a történelem: amikor kitaláltuk őket, még nem voltak olyan ügyek, mint az ásotthalmi homofób rendelet, és még nem buzilobbizott Kerényi Imre. Az az előadás pontosan ugyanarról szól, mint az eredeti, 1973-as darab. Biztosan éleztünk rajta, de az embereket nem ezért foglalkoztatja ennyire a témája, hanem mert a közegben erősödtek fel bizonyos abszurd dolgok. Ugyanez igaz a Makbettre is, a Sirály pedig egy hiányzó és szokatlan szemszögből beszél egy generáció apa- és anyaképéről. Az Egy, kettő, háromban pedig Molnár Ferenc szellemes sorai jól reflektálnak a mai gázszerelők tündöklésére és egyelőre nem létező bukására.

– A mai, leegyszerűsödő közbeszédben pusztán az előadásaitok témái vagy akár színészei, rendezői alapján nyilván sokan betesznek a „liberális ellenzékiek” skatulyájába. Foglalkoztok az ilyen kategorizálással?

U.I.: Ha elmész egy étterembe, ahol büdös a hús, és ezt szóvá teszed, akkor az étterem ellenzéke vagy? Arra ösztönözni az embereket, hogy ne begyepesedetten, szűk látókörűen lássák a világot, ellenzékiség? Ha azt mondom, ritkán járnak a villamosok, Tarlós István fejét követelem? De ma tényleg úgy tűnik, ha ezt mondom, ezt értem alatta, pedig ez végtelenül stupid gondolkodás. Ilyen stupid módon nézve tényleg ellenzékiek vagyunk, vállaljuk, de így nézve nagyon kevesen maradhatnak ki ebből a skatulyából, még a kormány tagjainak is hallani így nézve ellenzéki megjegyzéseit. Az Őrült Nők… ötvenfős gárdájában pontosan tudom, milyen sokféle világnézetű ember dolgozik, de mindnyájan fel tudják vállalni az előadást, mert szakmailag elégedettek vele. Ez számít.

Zs.B.: Ha a gondolkodás, az önreflexió ellenzékiségnek számít, akkor valóban azok vagyunk.

– Hogyan befolyásolja a készülő előadást művészi értelemben az anyagi kockázat?

Zs.B.: Kevésbé, mint amennyire az racionális lenne. 2013-ban hoztunk létre utoljára olyan előadást, amelyben pénzügyileg racionális számú színész és közreműködő szerepelt. Akkor van baj, ha úgy tűnik, hogy a színészek és a rendező neve vagy a darab címe nem tud behozni nagyjából annyi nézőt, hogy megtérüljenek a költségek. Ha úgy érezzük, hogy ezek elég erősek, akkor lehet nagyobban gondolkodni. Ha nem, akkor addig kalapáljuk az ötletet, hogy beleférjünk: akkor nem jut annyi, mondjuk, a díszletre. Az Őrült Nők…-ben például eredetileg kevesebb táncos szerepelt volna, de nagyon jól összejött egy csapat; ott át kellett gondolnunk, hozzáad-e annyit művészileg a két „plusz” madárka, hogy megérje. Átgondoltuk, és megérte.

– De mi van, ha valamilyen ötletet lehetetlen költséghatékonnyá kalapálni?

U.I.: Van olyan ötletünk, amihez harmincöt színész kéne – nem mondom, hogy soha nem fogjuk megcsinálni. Ha az ügy fontos nekünk, de sehogy sem fér bele, több lehetőségünk van: vagy keresünk egy másik darabot ugyanarról a témáról, vagy keresünk egy olyan rendezőt, aki a sok szerepet is meg tudja oldani kevesebb színésszel, vagy várunk, hogy eljöjjön az a helyzet, amikor belefér.

– Producerekként mennyire szóltok bele a művészi folyamatokba?

Zs.B.: Folyamatos a párbeszéd, de mindenki a saját dolgát végzi, ha van is véleménye mindenről. Konkrétan művészi kérdésbe soha nem szóltunk bele, legfeljebb dumálunk arról, hogy milyen, amit látunk, ahogy azt kritikusként is tettük. A rendezők és a művészek, akikkel dolgozunk, kivétel nélkül nyitott, érdeklődő emberek, akiket érdekel a közeg, a vélemény. Vannak viták is persze, de ez a lehető legegészségesebb és legtermészetesebb dolog egy alkotói helyzetben.

– Szeptembertől a Kultúrbrigád átveszi az Átrium Film-Színház vezetését is. Előzménye volt ennek a lépésnek az, hogy Bodó Viktorral együtt – ahogyan fogalmaztatok – viccből megírtátok a pályázatotokat az Újszínház vezetésére?

U.I.: Viccből írtuk, mert tudtuk, hogy nem lesz belőle semmi, de komolyan vettük a feladatot. Bodó Viktor keresett meg bennünket az ötlettel, és igent mondtunk neki.

Zs.B.: A pályázat jó alkalom volt arra, hogy végiggondoljuk az elmúlt éveket. Az első találkozásunkkor a kivéreztetés szélén álló Szputnyik azon dolgozott, hogy a társulat sidekick projektje, a Mentőcsónak Egység továbbmehessen, nekünk pedig szükségünk volt egy előadó-művészeti szervezetre a további működésünkhöz, így találkoztak az útjaink, és kiderült, hogy elég hasonlóan gondolkodunk a színházról. Mindebből pedig az következett, hogy a következő évadban együtt fogunk dolgozni Bodó Viktorral az Átriumban is.

– Hogy zajlik a váltás a jelenlegi vezető, Magács László és köztetek?

Zs.B.: Az Átrium tulajdonosa öt évre kötött szerződést a jelenlegi vezetéssel. Ez most jár le, és már lehetett tudni, hogy a két fél nem fog tovább együtt dolgozni, mert nem felhőtlen a viszonyuk. Mi pedig már a kezdetek óta itt voltunk, voltak elképzeléseink a helyről, tehát megállapodtunk a tulajjal.

– Újra működni fog a Szputnyik?

Zs.B.: Nem, a Bodó Viktorral való együttműködésünk nem a Szputnyik újragondolása lesz. Van egy elképzelésünk arról, milyen színházat szeretnénk itt két-három év múlva: alakul egy társulat magja, és ezt szeretnénk tovább is vinni – de ez nem a Szputnyik.

U.I.: Van három-négy-öt olyan rendező, akikkel szeretnénk rendszeresen együtt dolgozni; Viktor is köztük van. És vannak színészek, akiket alkalmasnak találunk erre a műhelymunkára, ők meg bíznak bennünk és az általunk felkért rendezőkben. Megmarad a befogadó színházi jelleg, de jó lenne a műhelyszerűséget is továbbfejleszteni.

– Mi az elképzelésetek arról, hogy milyen színház legyen az Átriumban három-négy év múlva?

U.I.: Szórakoztató – ezen nem szeretnénk változtatni. Talán a szcenikai lehetőségeket tudjuk gazdagítani. Lesz egy néhány főből álló társulat, és szeretnénk, ha az emberek tudnák, hogy itt kortárs esztétikájú, jelen idejű színház működik olyan darabokkal, amelyek birizgálják, provokálják őket. De azért, miközben nézik, valahogy mégis jól érzik magukat.