Egyértelmű, egydimenziós figurák kellenek, és egyértelmű, egydimenziós helyzetek. Amelyek között nem lehet eltévedni. Amelyekből nem lehet baj. A nap legyen nap, a férfi szeresse a nőt, az élet legyen szép.

Alapjában véve nincs semmi gond a szórakoztató (mostani fogalomtisztázó fókuszunk jelzőivel: kommersz, bulvár) színházzal, mindig volt, lesz nézője. Az ún. „magyar modell” (vagyis a kelet-európai) azonban markánsan eltér az általános nyugati gyakorlattól, ahol az állam (logikusan és érthetően) eleve nem vállal szerepet a profitorientált kulturális vállalkozások, például a színpadi revü műfajának finanszírozásában. Vagyis szétválik az, ami megél a piacról, és ami közpénzből támogatást kap. Nálunk, ahogy ezt korábban is megvizsgáltuk,^[1] ilyen kultúratámogatói szándék vagy gyakorlat nincs. Ma a normatív támogatáson túl máshogy is részesülhet közpénzekből egy teátrum: ilyen-olyan csatornákon, elsősorban a társaságiadó-felajánláson^[2] keresztül, valamint ott van a miniszteri keret, a Nemzeti Kulturális Alap, vannak eseti támogatások, külföldi magyar napok stb. Olykor valóban dől a pénz azokhoz a társulatokhoz, melyek akár saját bevételeikből is meg tudnának élni, a mostaninál persze sokkal drágább jegyárakkal.

Ezeregyév (2000)

Az ország legnépszerűbb és legtöbbet fellépő hazai táncegyüttese, a Román Sándor és Vona Tibor tulajdonában lévő Rivalda Stúdió Művészeti Iroda Közhasznú Nonprofit Kft. által működtetett ExperiDance kiugróan nagy arányban részesül a közpénzekből: csak 2014-ben 2 milliárd forint tao-támogatást kapott, így – 900 millióval megelőzve a második helyezett Operettszínházat – a legsikeresebb magyar művészeti vállalkozás lett^[3]. Hogy ezt hogyan érte el, nem ismert: az Előadó-művészeti Irodának lejelentett évi csaknem 1200 előadás azt jelentené, hogy a társulatnak napi három előadást kellett játszania.^[4] A szakma a számok ismeretében felháborodott,^[5] de az ügynek következménye nem lett.

Az ExperiDance főhadiszállásán, a XIII. kerületi Radnóti Miklós Művelődési Központ részét képező RaM Colosseumban tekintettünk meg három előadást; bár az épület annak idején az újlipótvárosiak új közösségi tereként lett beharangozva, 2011-es megnyitása óta lényegében a főbérlő, Román Sándor és társulata igényeit és elképzeléseit elégíti ki.

Hátszelek, ha fújnak

Román Sándor és társulata egyedül, egymagában sikeresebben formálja a közízlést, a táncról való gondolkodást, mint az összes hivatásos és amatőr társulat, alkotó és táncos, a balettől a néptáncon át a kortársig, együttvéve. Az ExperiDance szerepét és hatását tehát nem szabad lebecsülni: elitista szemlélet lenne azt gondolni, hogy az átlagnézőnek ne ők ugornának be itthon elsőként, ha táncról esik szó. Mindez nem jelenti azt, hogy a világ bármely táján ne ugyanígy volna: a kortárs (és/vagy „magas-”) művészet soha nem lesz képes tömegeket vonzani. Ez a világ (t)rendje, mondhatnánk.

Egy társulat, egy produkció, egy koreográfus helyét és jelentőségét nagyban meghatározza az intézményi kontextus. Az a közeg, ahol – és akikkel együtt – megjelenik. Az ExperiDance-t márpedig szakmai és politikai támogatás veszi körül, ami egyben legitimálja tevékenységét. Hosszú évekig rájuk építette műsorpolitikáját a Török Jolán vezette Nemzeti Táncszínház, egy ideig az új igazgató, Ertl Péter is ragaszkodott hozzájuk, befogadta őket a Müpa, fantáziát látott bennük a Jordán-féle Nemzeti Színház, Román Sándor pedig koreografálhatott az Operában, a Magyar Nemzeti Balettnél. Még a szombathelyi színigazgató-választáson Jordánnal szemben visszalépő Dér András sem mással képzelt el szoros együttműködést a könnyű műfajban.^[6]

Sőt, immár az akadémiai közeg támogatását is élvezi: az év elején egyetemi rangra emelkedett Magyar Táncművészeti Főiskola a társulat kezdeményezésére együttműködési keretmegállapodást kötött az ExperiDance-szel színházi tánc szak indítására, „táncművész utánpótlásuk folyamatos biztosítása érdekében”; ennek pluszforrását (évi 76 millió forintot) a fenntartó EMMI biztosítja. Szerettük volna megkérdezni Szakály György rektort, hogy van-e más intézménnyel vagy együttessel is hasonló exkluzív megállapodása az egyetemnek, terveznek-e egyéb helyszíneket is bevonni a szakmai képzésbe az ExperiDance székhelyén kívül, illetve kikkel bővül az MTE oktatói kara a társulatból, de lapzártánkig kérdéseinkre nem kaptunk választ.

Liliomfi (2012)

A politika mindig megtalálta a módját az ExperiDance kistafírozásának. Korábban jobb híján a függetleneket tömörítő volt VI-os kategóriában kapott helyet, most kiemelt társulat: a Táncbizottság javaslatára a miniszter jóváhagyásával jár nekik az éves működési támogatás. A Táncbizottság jelképes 100 ezer forintot javasolt, amit Hoppál Péter államtitkár nem tartott értelmezhetőnek. Mindamellett ha a szakmai kuratóriumok (NKA, minisztériumi működési) nem támogatták is az ExperiDance-t, a miniszteri különkeretből mindig csurrant-cseppent 40, 60, 80 millió forint. „Mind Hiller István, mind Szőcs Géza lelkes támogatója volt Román Sándornak” – írták a tavaly Miniszteri Elismerő Oklevélben is részesített, több mint másfél évtizede működő társulatról.^[7]

Román Sándor a kilencvenes években néptáncvonalon az egyik legtehetségesebb koreográfusnak számított. Alkotóként soha nem érdekelte az autentika, az számára csak kiindulási alap volt, mindig is színháziasan, drámai helyzetekben gondolkodott. „Én […] az urbánus rétegnek, ennek a McDonald’s-os nemzedéknek is tudok adni a népi kultúrából valamit, amire »rá tud izgulni«”^[8] – nyilatkozta. A Novák Ferenc nevével fémjelzett táncszínházi irányzat benne látta a színpadi néptánc megújítóját. Aztán Román 1996-ban kilépett a Honvéd Együttesből, ahová a Balettintézet néptánc tagozatának elvégzése után szerződött, és tizenharmad magával lement Szolnokra, az akkor Schwajda György igazgatta Szigligeti Színházhoz, ahonnan új művészi credóval tért vissza a fővárosba: „A társulat négy esztendőt töltött Szolnokon, és az ottani közönség megtanított arra, olyan produkciót kell készíteni, mely mindenkit egyformán kielégít.”^[9]

Ezt követően első kirobbanó, országos hírű sikere a Millenniumra készült Ezeregyév (2000) volt, amellyel a szolnoki Román Sándor Társulatból frissen alakult ExperiDance ezt a „mindenkit egyformán kielégítő” szórakoztató szándékot célozta meg: „A közönségnek, az egyszerű embereknek szól, színház és show is egyben, mely elsősorban szórakoztató”^[10]– nyilatkozta Román. Mégis, olykor szívesen pozícionálja társulatát kísérletező mozgásszínházként,^[11] bár ezek a kísérletezések nem valódi művészi innovációk, csupán a revü keretein belül értelmezhetőek, és a jobb eladhatóságot szolgálják.

Román credója szerint: „Magyarnak táncban nem kell tanulnia a világtól, kis ország vagyunk, amit mi kitalálunk, nem annyira hiszik el, mintha egy nagy ország találta volna ki őket.”^[12] És ekként helyezi el munkáját tágabb kontextusban: „Az egyetlen esélyünk az, ha bebizonyítjuk, ilyet más nem tud a világban.”^[13] Az ExperiDance előadásai ugyanakkor, ha átlépik is az országhatárt^[14] – idén egy kassai és egy pekingi vendégszereplés nyomára akadtunk –, sok esetben nem (fesztivál)meghívások alapján, hanem állami közvetítéssel, szervezésben és főként támogatással teszik.^[15]

Az ExperiDance marketingje nem szerénykedik: a RaM Colosseum „a főváros első élményszínháza[ként]” hirdeti magát, az előadások előtti PR-vetítéseket a „2000-ben új ritmus született” szlogennel vezetik fel, az Omega-slágerekre készült Gyöngyhajú lány balladája (2016) „a musicalek alfája és omegája” alcímmel fut, a 100 Tagú Cigányzenekarral közösen megálmodott Feregetesnek „a magyar kultúra nagykövetei zenében és táncban egy színpadon” a reklámmondata. Saját táncakadémiájukat pedig a „Csatlakozz a világ egyik legjobb tánctársulatához” felhívással népszerűsítik.

Három a tánc, avagy Sissi, Pelé és Drakula a táncparketten

A RaM Colosseumban futó előadások közül hármat^[16] láttunk áprilisban, az elmúlt négy év termésének nagyobbik felét. A több mint 600 főt befogadó színházteremben havonta átlag 8-10 alkalommal lép fel az együttes, és legalább ugyanennyit tájol. Május közepétől június közepéig 8 vidéki városban – köztük Fonyódon, Mezőtúron, Kaposváron – szerepelnek. A tavaszi-nyári időszakban hét saját produkció van műsoron, a repertoár tehát viszonylag széles. Ennek ellenére úgy vélem, hogy aki egy ExperiDance-produkciót látott, látta az összeset. Mert hiába van például Manfred Schweigkofler személyében vendégrendezője a Szenvedélyem, Velencének (itt Román „csak” koreográfus), az semmiben nem különbözik a Román rendezte és koreografálta daraboktól (Nostradamus, Fergeteges). Ugyanolyan giccses a látványvilág, ugyanazok a dramaturgiai klisék és a koreográfiai patronok. A végeredményt illetően mellékes, hogy a Nostradamusban időutazáson veszünk részt, a Fergetegesben a Monarchia korába pottyanunk, a Szenvedélyem, Velencében pedig karneváli forgatag fogad minket – ezek mind csak külső, képeslapszerű keretei a társulat előadásainak.

A néző megragadásának kulcsa: az egyszerű jelrendszer, hogy mindig minden azonnal beazonosítható legyen. Nem kell semmit (túl)bonyolítani, körülírni, megmagyarázni, semminek a mélyére menni. Az ábrázolás összetettsége csak zavart okozna, félreértésekhez vezetne. Egyértelmű, egydimenziós figurák kellenek, és egyértelmű, egydimenziós helyzetek. Amelyek között nem lehet eltévedni. Amelyekből nem lehet baj. A nap legyen nap, a férfi szeresse a nőt, az élet legyen szép.

Velencében mindenki szerelmes. De akkor mégis honnan ismerszik meg a sok kanos legény között, hogy kicsoda Casanova? Onnan, hogy ráböknek, és kimondják a nevét: Nini, a Casanova! Paganini attól Paganini, hogy hegedűje van. Jó, nem hagyományos, hanem amolyan lézerfegyvernek kinéző, szuperszonikus. A politikai korrektség nem feltétlenül szabály, az előadások nőképét mintha meg se legyintette volna az emancipáció szele.^[17]

A Nostradamus a világ országaiban tett időutazás. A brazil képben megjelenik Pelé is, barnára maszkírozva: a feliratos, zöld-sárga mez alatt hosszú ujjú barna póló, nadrág, az arcon, kéz- és lábfejen barna festék. Nostradamus asszonyállatnak szólítja nejét, jön is rá a nem éppen cizellált válasz: „Fogd be a pofádat!” Az időutazók persze nem csak Brazíliába jutnak el, hanem a Föld megannyi szegletébe; és amelyikhez Román igazán látványos koreográfiát tud készíteni: Erdély, ahol Drakula a főszereplő. Ha Párizs, akkor Moulin Rouge, Japánban gésák és szamurájuk parádéznak, Egyiptomban Kleopátra és Julius Caesar enyeleg egymással, Amerikában négy Elvis táncol és énekel. Az első rész fináléja Görögország: olyan, mint egy az ötkarikás játékokat népszerűsítő, demonstratív kampányfilm – tiszta mázli, hogy nem lesz Budapesten olimpia, mert a megnyitót és a záróünnepséget, lefogadom, Román csinálta volna. Amikor kicsit groteszkebbek, elrajzoltabbak a figurák, ráadásul vérbeli karakter táncolja őket (mint Reszneki Domán a becsípett, kalinkázós muzsikot az orosz színben), az jobban fekszik a koreográfusnak is.

Nagyidai cigányok (2006). Fotók: Dusa Gábor

A három produkcióból kettő egészen NER-kompatibilis előadás. A Fergeteges már témaválasztásával is hazafias húrokat penget, a Nostradamusban pedig a főhős és kísérete végül Magyarországon telepedik le, talál magának hazát. A Fergetes annyiban sorolandó előrébb a másik két produkciónál, hogy itt élő zene van, a 100 Tagú Cigányzenekar húzza, Liszt, Erkel, Johann Strauss és Brahms muzsikája szól, ami mindenképpen hozzáadott érték. A zenei szerkesztés azonban ezúttal is meglehetősen népszerűséghajhász, fülbemászó klasszikus melódiákat vesz lajstromba. De ez még mindig jobb, mint az ExperiDance-előadások másik zenei vonulata, a klasszikusok diszkóritmusban, mely a Szenvedélyem, Velencében többek között Vivaldiból csinál slágeregyveleg-szerű, dobgépes talpalávalót. Táncszínházi értelemben persze a Fergetes is tele van gyerekbetegséggel: teátrális gesztusok, mimika, túljátszás, mint a klasszikus-romantikus balettekben. A szerelmi háromszög köré épülő történet fő- és mellékalakjai éppúgy egysíkúak, mint a Nostradamus világutazó, kólikás négyes fogata, élén a címszereplőt nyegle rockernek játszó Ganxsta Zoleeval. Valódi érzelmek, valódi dráma nincs, mélyebb értelmet sem érdemes keresni. A Fergetesnek már csak az Erzsébet királyné-mítosz megpengetése miatt is hosszú széria jósolható. Korhűségre törekvő jelmezek, zenei és színpadi miliő, a szereplők azonban úgy mozognak és játszanak, mintha egy számítógépes játékból léptek volna ki. A Sissit alakító Lázár Anna Dórának maximum két arca van, ha éppen nem fülig érő szájjal ropja: a durcásan néző és a szerelmesen epekedő. De a Nostradamus, és benne Pozsgai Zsolt gyenge, kínrímekkel teli prozódiája (például: Nostradamus – „Mozgatok egeket, mozgatok hegyeket.” Feleség – „Inkább vidd le a szemetet!”) után kifejezett szerencse, hogy a Fergetegesben legalább nem beszélnek.

A külső megjelenés, a felszín mindig fontos a kommersz színházban. Mégis furcsa ellentmondásosság fedezhető fel a produkciók látványvilágában. Az intelligens reflektorokból álló lámpapark a nagy rockkoncentertek fényarzenáljával vetekszik, ám a színpadkép és a díszlet (az a kevés, ami van) gyakran kultúrházi allúziókat keltően barkács. A fénynek viszont megvan az a tulajdonsága, hogy jól takar, és legalább ragyogónak mutatja a talmit – a világításnak (Szimeiszter Balázs) az ExperiDance azért sokat köszönhet. A fényeken kívül a vetítés az, ami egyetlen előadásból sem hiányozhat – illúziót teremt, bár inkább túlbeszél. Alkotói részről a produkciók egyik abszolút nyertesének a jelmeztervező, Debreczeni Ildikó tekinthető, főleg a munka nagyságrendjét illetően. Előadásonként átlag 10-15 váltás kosztüm (20-30 szereplőre) – ez minden tervező álma. A jelmezek a világításéhoz nagyon hasonló irányvonalat követnek: színesek, harsányak, vásáriak. Nem kérdés: kis show ez a nagy show-ban, kész jelmezes felvonulás, divatrevü.

A teret Román koreográfiái a lehető legakadémistább módon használják. Minden a színpad közepére és elejére van rendezve, minden szimmetrikus és frontális. Az ember azt hinné, hogy ha már az ExperiDance-re tervezték a színháztermet, akkor legalább minden és mindenki rendben elfér benne. De nem: a RaM Colosseum színpada egy ilyen nagy létszámú revü térigényéhez képest kifejezetten szűk, pedig amúgy nem kicsi. A mélysége még csak-csak meglenne, szélesnek viszont nem elég széles, a táncosok majd’ letapossák egymást becsülendő nagy igyekezetükben.

Román Sándor gyümölcsöskosara

Tömegek hiszik, gondolják, hogy az ExperiDance a tradicionális magyar néptánckultúra továbbörökítésén fáradozik. Mantrázhatják ezt nagy tekintélyű politikusok, hivatkozhatnak rá az alkotók saját maguk, de amit látunk, az nem hagyományőrzés. Még csak nem is a hagyomány kortárs újraértelmezése, hanem inkább leárazása mindannak, amit értéknek gondolunk. Például a népi kultúrának. De nem csak annak. Az urbánus, a modern, a kortárs fogalmainak is.

Románnál minden tánc patron, amelyet el kell sütni, márpedig úgy, hogy lehetőleg nagyot szóljon. Nem gond, ha ma Velence népe kopogja sebbel-lobbal az ír szteppel keresztezett magyar néptáncot, holnap meg a tatár, egy Mr. Been-hasonmás vagy a pokémonok. Egy pillanatig sem akadály, ha egy előadáson belül minden jelentés, koherencia nélkül keverednek a dolgok: dzsessztánc a társastánccal, hip-hop a balettel, néptánc a diszkóval – az eklektika alapvető stílusjegy. A koreográfiai egységek őrült sebességgel húznak el egymás mellett: az egyiknek még látszik a vége, de már ott a másik, semmit nincs idő megemészteni, feldolgozni (mondjuk, nem is nagyon van mit). Effekt effektre, hatás hatásra tör, és oltja ki egyik a másikat. Ilyen stílus, olyan technika, amolyan mix. Jól mondta Román: „A táncművészetben – képletesen – létezik alma, körte, szőlő, barack – s válogathat köztük mindenki ízlése szerint. Én viszont gyümölcsöstálat kínálok a közönségnek.”^[18]

Ez nem a táncstílusok és -technikák szabad kezelése és vegyítése. Ennek nincs köze a Gesamtkunstwerkhez, az interdiszciplinaritáshoz, a műfajok keveredéséhez. Mert ahhoz jó ízlés, mértéktartás kell, analitikus gondolkodás, kontextusteremtő készség.

Amit Román nem tud annyira elrontani, mint mást – bár a magam részéről még ezzel is vitába szállnék –, az a néptánc, amikor abból merít. Ezt tanulta, ehhez ért, csak volna ebben is mértéktartóbb. A társas- és karaktertáncok sem ügyetlenkedések, az ír szteppet is vágja, táncosai többsége kiváló. Amikor azonban dzsesszbalettezni, netán balettezni kezdenek a színpadon – az a mélypont. Újonnan a cirkuszt is felvette a repertoárba, a tissue^[19] a kedvence, erősen kokettál az utcai táncműfajokkal, hogy a fitnesz és a showtánc háza tájáról ne is beszéljünk. De olyan, mint a sündisznó, aki a tüskéi hegyére gyűjt mindent, és a végén összes szerzeményét diadalittasan felmutatja mint valami zsákmányt, hogy látjátok, az én gyümölcskosaramban ez is van.

^[1] Lásd a Színház 2016. júniusi számában a színház közszolgálati szerepéről készült összeállításunkat.

^[2] A tao-felajánlásokat az Előadó-művészeti Irodánál regisztrált színházak, zenekarok igazolt jegybevételük 80 százalékáig vehetik igénybe. Mint ismeretes, tao-támogatásban részesülhet a sport is.

^[3] Itt jegyezzük meg, hogy a cikk elkészítéséhez nem kaptunk szakmai jegyet, mivel lapunk nem járult hozzá, hogy az írást megjelenés előtt a társulat véleményezze, ugyanezért fotókat sem biztosítottak számunkra. A cikket régebbi előadások felvételeivel illusztráltuk.

^[4] „Egy előadásnak átlagosan 3 milliós bevételt kellett volna produkálnia, amit alig 500 nézőnek kellett volna összeadni 6000 forintos nettó jegyárak mellett, ha minden este telt ház is lett volna.” L. Hamvay Péter: Gazdálkodj okosan – Társasági adóval trükköző kulturális vállalkozások, Magyar Narancs 2014/48; online:, letöltés ideje: 2017. május 8.

^[5] Hamvay Péter: Vigyázz, tao, megalakult a tiszta kezek társasága: Vidnyánszky, Ókovács, Oberfrank, Fekete…, mancs.hu, 2015. dec.4., letöltés ideje: 2017. május 17.

^[6] letöltés ideje: 2017. május 12.

^[7] Hamvay Péter: RaM: nyugdíjasok kérték! – Román Sándor élményszínháza a XIII. kerületben., letöltés ideje: 2017. május 14.

^[8] Dorogi Katalin: Álom a nemzeti táncszínházról – Beszélgetés Román Sándorral, Színház, 1999. december, 45.

^[9] Barka Luca: Történelmi táncjáték – szabadon, Magyar Nemzet, 2000. december 8. Kiemelés tőlem – K. Cs.

^[10] Uo.

^[11] Kónya Klára–Péli Nagy Kata: Bebizonyítjuk, hogy ilyet más nem tud a világban!, Táncművészet, 2015. tél, 24.

^[12] kultura.hu, 2008. április 13.

^[13] Uo.

^[14] Hirdetményeik szerint a társulat 2000 óta 12 országban lépett fel, ennek részletezését azonban sehol sem találtuk.

^[15] Forrás: experidance.hu, hírek menüpont.

^[16] Fergeteges – A királyné, a gróf és a cigánylány (2013), Szenvedélyem, Velence (2014), Nostradamus – Világok vándora (2016).

^[17] „Nagyon bökte a csőrömet az Amerikában már szinte nőuralommá fajult emancipáció, és ezzel a koreográfiával válaszoltam rá.” – nyilatkozta Román még 1999-ben, legismertebb korai darabja, A kertész álma készítése után. L. Dorogi Katalin, i.m.

^[18] R. Zs.: ExperiDance-estek Európa-szerte – Román Sándor társulata januártól ismét megújul, átalakul, Zene, zene, tánc, 2003/2, 13.

^[19] Egy pontban felfüggesztett, függönyszerű drapérián előadott légtornász gyakorlat.