Németh Ilona kiállításának, a Bábképzeteknek igen fontos mondanivalója van a bábművészet egészéről. Ez pedig éppen annak az ellentéte, hogy a báb mindenkoron az ember jelképe. Németh Ilona bábjainak mondanivalója kizárólag színházi mivoltában mutatkozik meg, cselekvésében, az adott korra való vonatkoztatásában. Németh Ilona bábjairól így az mond igazán sokat, ami nincs ott. 

A mottóról[1] – A báb mint az ember jele a színpadi térben

Ha a bábfigura megjelenését a színpadon kultúrtörténeti vizsgálatnak vetjük alá, s mindezt tesszük a bábművészeti diskurzusban bináris oppozícióként használatos „élő” színház kontextusában (egyiket a másikra vetítve), a bábot mint médiumot kell értelmeznünk. Kétségtelen, hogy a bábművészet hagyományai és a még élő, keleti szakrális bábművészeti formák, a wayang, a bunraku vagy a kínai, halottkultuszhoz kapcsolódó bábjáték ehhez vezethetnek.  A báb ebben az értelemben „ősi és örökkévaló homunculus”, ahogy a mottóként citált Kosztolányi-idézet jelzi, a halál tükrében láthatóvá váló ember jele a színpadon. A meghatározást a bábfigura legszűkebb értelmezéseként definiálhatnánk – amely azonban a XX-XXI. században saját korlátait is feltöri. Hiszen – kilépve a hagyományos formák és a tradicionális színházi nyelvet értelmezni kész közönség köréből – nem képes kompakt választ adni a színpadi jelenlét összetettségére: a mozgatókra vagy akár a megmozduló díszletekre.

A megnyitó. Fotók: Kővágó Nagy Imre/ KNI Pictures

Kettős eredménnyel jár tehát a Németh Ilona színházi bábmunkáiból összeállított tárlat mottója: egy olyan bábszínházi rendszert vetít elénk a kiállítás két fő egysége előtti „bevezető térben”, amely ugyan reflektál a bent látható bábok halotti maszk-jellegére, ám rossz irányba tereli a figyelmet azáltal, hogy a színpadi környezetből, az előadásból kiszakított bábokat egy tágabb, egzisztenciális gondolatkörbe helyezi.

Iparművészet, képzőművészet, színházművészet

De miért is fontos ezzel, a kiállítás egyetlen problematikus pontjával kezdeni? Németh Ilona tizennégy, több évtizedből származó bábelőadásához tartozó figura-csoportot installált a Műcsarnok#BOX alagsori kiállítóterében. A ’70-es, ’80-as évek stúdiószínházainak, a kísérleti bábstúdiók vagy éppen a politikai bábszínház történetének is igen fontos részét jelentő Stúdió K bábelőadásaiból érkező figurák tágabb, „ember”-jel(entésű), a kiállítótér „előszobájában”, pár báb társaságában elhelyezett definíciója inkább elfedi a bábtervező alkotásainak rétegeit, míg a bent található két terem igen érzékenyen viszi végig a történeti vonalat a stúdió kezdetétől a jelenkor színházáig, megtartva és hangsúlyozva annak politikai oldalát, esztétikai hagyományait.

A báb színházművészet. Cristian Pepino a bábművészet helyett az „animációs előadás” szóhasználatot javasolja[2], mellyel a fogalomalkotásra irányuló évszázados igyekezet csődjét kívánja feloldani: nem lehet az egy előadásnál nagyobb anyagból merítő halmazt alkotnunk a klasszikus formák fogalomkincséből kiindulva, amely magyarázattal szolgálna a „mi a báb?” egyre nagyobbat merítő kérdésére. A színháztörténeti és bábtörténeti kiállítások kérdése az, hogy mit tud visszaadni a jelen idő művészetéből egy kiállítótér statikus világa. Ahogy a kiállításban megjelenő mélyinterjúban maga Németh Ilona is szembeállítja a festészet magányos alkotófolyamatát, álló világát a színház dinamikus, dialogikus voltával, úgy a kiállítás is alapjaiban tart ellen a színházi cselekvés megragadásának. A báb iparművészet. Ez különösképpen azért válik fontossá, mert egy bábkiállításban mint önálló, a színpad terétől és esemény-jellegétől elszakadt tárgyat kell szemlélnünk; egy eredetileg mozgásra, mozgatásra, a színpadi összképre és praktikus folyamatokra teremtett tárgyat statikus szoborként kell befogadnunk, alapul véve annak képzőművészeti jegyeit, stílusát, önálló jogát a befogadó szemlélődésére.  A báb képzőművészet.

„Kérdezhetik, mitől jó egy báb. Mondhatnám gonoszul, attól, hogy nem szép. Pontosítok, hogy ne legyek igazságtalanul gonosz: nem konvencionálisan szép.”[3] – szólt Zalán Tibor bevezetője a kiállítás megnyitóján. A merev, általában fehér arcú, élesen festett bábok közelről, a stúdiószínpad sötét és sötétségében mély színtónusaiból kiszakítva, a térből kiemelő fényváltozásokon kívül, a mozgató színészek játékától különválasztva semlegesnek, üresnek hathatnának. Mintha előadás és előadás közt alig volna különbség. Németh Ilona stílusjegyei, a kipróbált és bevált technika papír-fejei és színes, kézzel készült ruhái a teljes kiállításban érvényesülő, egységes képet alakítanak ki. Ám ha közelebb megyünk a bábokhoz, észrevehetjük, hogy a bábok csoportjai a háttérként kapott elemekkel, a kiállítás hangulatát, motívumait megidéző textilekkel (vö.: a Csipkerózsika bábjai köré és mögé futtatott hófehér függöny csipkéje és a csipke falra vetülő, áttört árnyéka) és a világítással egy új, a színházi teret megidéző dinamikát kap. A kiállítás egyik középpontja, az első terem közepén forgó Szamár a torony tetején jászol-háza nem véletlen kerül középre: a belépő ezzel a folyamatos mozgásban, egy tengely körül forgó alakzattal találkozik először. A bábok karakteres, fehérre-fekete-kontúros arca  – akárcsak a no színház maszkjai – a báb arcának mozgatása során új érzelmeket képesek tükrözni.

Politikai bábelőadásoktól a gyerekelőadásokig

A színpadi fények és a néhol mozgásba hozott árnyak hivatottak felidézni a színpad élő fényeit, mozgásban tartják a kifeszített alakokat. A színpadi teret tehát a fényekkel láthatjuk megidéződni – sőt, ebből kiindulva fejthetjük meg a kiállítás bábjainak elrendezését is. A kiállítás kulcselőadása a hátsó, elsötétített terem Emberszaga, az előadás óriás bábcsoportja. A bábok a sötét, hátsó, elkerített, zárt térben állnak, egymás felett, mint egy iskolai csoportkép figurái (vö. Kantor: A halott osztály), a sötétbe a szétálló léceken kívülről, a felezett tér másik oldaláról szüremkedik be a fény.

Ugyanennek a térnek a másik oldalán a többi, egyértelműen „felnőtt” előadásának a bábjai, az 1993-as Házitanító óriás bábjai előtt pedig egy interjúban Németh Ilona mesél a pályafutásáról: az Orfeo Bábegyüttes megalapításáról, arról, hogy az 1968-as diáklázadással szimpatizáló, politizáló, a kommunista vezetés ellen lázadó[4] csoportnak köszönhette a Magyar Képzőművészeti Főiskoláról való kirúgását. A Stúdió K együttesnek 1974-től lett színésze, tervezője, ami eztán is magán viselte a korábbi „orfeós”, nyílt, társadalmi mondanivalót, a felnőtt előadásokat.

A kiállítást szervező előadásokat technikai értelemben is csoportosíthatjuk, a méret pedig (legalábbis jelen kiállítás anyaga szerint) összefügg a darabok tartalmával is. A hátsó teremben elhelyezett felnőtt előadások bábjai nagyobbak, a teret leginkább szervező két előadás esetében ember nagyságú bábcsoportot jelentenek, míg az első teremben a gyerekdarabok kisebb méretű báb-kollekciókként vannak jelen.

A bábművészet befogadó közönsége itt sem kizárólag a gyerekeket takarja: ha csak a kiállított bábokra gondolunk, nem egyszer bonyolult, felnőtteknek szóló képi utalások sora bontható ki egy-egy színpadi jelenetből. Sőt az utóbbi évtizedek gyakorlatává vált festői életműveket megidéző játékok bemutatása, így kerültek színre a Picasso, van Gogh, Hundertwasser vagy Chagall által inspirált képi világok, amelyeknek szereplőjeként maguk a festők is megjelennek egy-egy gyerekeknek (is) szóló előadás világába integrálva.

Németh Ilona kiállításának, a Bábképzeteknek igen fontos mondanivalója van a bábművészet egészéről, amellett, hogy az alkotó életművének kiállítása (még ha, szerencsére, nem is nevezhető lezártnak) időszerű volt. Ez a mondanivaló pedig éppen annak az ellentéte, hogy a báb mindenkoron az ember jelképe. Németh Ilona bábjainak mondanivalója kizárólag színházi mivoltában mutatkozik meg, cselekvésében, az adott korra való vonatkoztatásában. Németh Ilona bábjairól így az mond igazán sokat, ami nincs ott. A bábok előadások szerint csoportosítva, felfüggesztve és mozgást rögzítő installációval, színpadi fénnyel megvilágítva, esetleg a technikának köszönhetően mozgásban tartva is csupán önmaguk, az előadások idézeteiként hatnak. A színházi előadásokban többnyire bunraku-szerű technikával (azaz egy bábot több színész, a báb fejéből kivezető rudat, a kezeit és a törzsét, testét, lábát egyszerűen megfogva) mozgatják a színészek. A felfüggesztett vagy beállított báboknak emiatt csupán a fej irányítását megkönnyítő tartója van, a testből további közvetítő fonál, rúd, tartó nem vezet ki. A hiányjel a színész teste, ami a figura testéhez közvetlenül kapcsolódna. A kiállítás ráirányítja a figyelmet Németh Ilona bábjainak legfontosabb jellegzetességére, rugaszkodik egy bábokat szoborként értelmező bábkiállítástól.

[1] A kiállítás mottója, ami a tárlat termeiben és a katalógusként funkcionáló újság-formátumú lapban, továbbá a kiállítást leírását tartalmazó honlapon is szerepel, Kosztolányi Dezső Bábok című írásából való részlet.

[2] Cristian Pepino: Automaták, bálványok, bábok – egy világ mágiája, Editura Alma, 1998.

[3] Zalán Tibor, Megnyitóbeszéd, elhangzott Németh Ilona kiállításának megnyitóján, 2017. 08.23.

[4] Nemes István: Az Orfeo-csoport, Duna Műhely-Mediawawe, 2000.