Idén a jubileumi Ördögkatlan fesztivál utolsó napján a „k2 maraton” foglalta össze a legszebben a fesztivál elmúlt 10 évét és fogta össze a négy katlanfalut, amelyek eredetileg is a bemutatók helyszínei voltak. A Nagyharsányi menyasszony, a Kisharsányi vőlegény, a Villánykövesdi vőfély és a Beremendi lakodalom című előadásra visszaemlékezni tulajdonképpen annyit tesz, hogy az elmúlt száz év legmelegebb napjainak egyikét idézzük fel a szerzői színház keretein belül. 

A színészek és a közönség állóképessége is jól vizsgázott 2017. augusztus 5-én. Levegőért és napszúrás ellen küzdött mindenki, csak a színészek úgymond teljes menetfelszerelésben és időnként ordítva és az átélésre koncentrálva, de persze lehet, hogy pont emiatt nekik volt könnyebb.  A k2 Színház nem mai gyerek, törzsközönsége is van, és az mind ott volt a katlanban az hétszentség, mert alig fértünk be a nézőtérnek nevezett udvarba, kertbe, domboldalra, tópartra. A Kaposvári Egyetem utolsó mohikánjaiból 2010 nyarán alakult, állandó játszóhellyel még nem rendelkező független színházi műhely tagjai ezúttal is Benkó Bence és Fábián Péter alapítók irányításával alkották meg a fesztiválfalvak történetének bizonyos időszakait feldolgozó előadásokat.  A k2 előadásmódja a farce, a dokumentarista tragikomédia és a szürreális valóságshow kellemes elegye, és ébren tartja a figyelmet azzal is, hogy hangos és darabos, mint egy rosszul kalibrált videojáték. (Egyébként a Faluturisták pécsi illetőségű csapata is pont a módszer és a kifejezésmód miatt fesztiválkompatibilis, de ebben a beszámolóban nem róluk lesz szó.)

Nagyharsányi menyasszony. Fotó: Új Harkányi Hírek

A maraton szombat délelőtt a Nagyharsányi menyasszonnyal startolt az Ősi-udvarban. (Két éve, Palkonya helyszín drámai kivonulása óta ez a Pécsi Bölcsész Udvar is) A k2 ezzel a darabbal debütált az Ördögkatlanon: a fesztivál kezdete előtt egy héttel leköltöztek a faluba Pestről, hogy ismerkedjenek a falubeliekkel, meghallgassák vidám és szomorú családi történeteiket, felkutassák a helyi legendák legkülönbözőbb változatait. A felszedett sztori-fragmentumokat összerakták, tovább alakítgatták, leírták, improvizáltak és énekeltek hozzá. Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Rózsa Krisztián és Viktor Balázs így hozta közelebb a messziről jött közönséghez az „Ördögkatlan Rómáját, a fenséges Nagyharsányt,” a Szársomlyó alatt lakók számára pedig biztosították a hallhatatlanságot.

A pajtából és annak verőfényes udvarából kialakított színpadon zajlott a történet ezúttal is. A színészek önmagukra reflektálva is egy amatőr falusi színtársulatot alakítanak: egy előadásra készülnek, amelybe a II. világháború utáni évtizedek Magyarországának levegője is betüremkedik bőségesen. A próbák alatt természetesen kiderülnek egymás közti viszonyaik, félelmeik, örömeik, és kibontakozik egy szerelem története is, pedig elhangzik, hogy a próbákra nem szabad a magánéletet bevinni. A válságos korok természetéhez viszont hozzátartozik, hogy tragikusba fordulnak a magánéleti szálak is.  Kálmánkát elviszik a Hortobágyra, de ezen még felülemelkedik a csapat. „Látjátok, fiúk? Máma vagyunk, holnap nem vagyunk… most mit csináljunk?”  A kulák lány és a bányászfiú szerelmének drámába fordulása viszont már tragikus véget eredményez a darabnak. A színészek eleven játéka, eltúlzott gesztusai feloldották a feszültséget.  A Lajost játszó Viktor Balázs heroikus harca az ekévé válásért például már az elején nagy derültséget váltott ki, és a figura végig ennek a gegnek a hullámain szörfözött. És persze mit csinálnak a darabbeli amatőr színészek, ha nem sikerül valami? Isznak, ami újabb humorforrás, és a k2 jól kiaknázza ezt, hiszen iszik a fesztiválnép is, bár ötven fokban óvatosan. Hiszen az alkohol sem old meg semmit. „Nem az a fontos, hogy minek születtünk, hanem hogy hogyan élünk.”  Ez az előadás kulcsmondata.

Kisharsányi vőlegény. Fotó: Brozsek Niki

Ebéd után a Kisharsányi vőlegény című előadásra követte a társulatot a nézősereg Kisharsányba egy 2015-ös bemutató helyszenére, egy helyi szállásadó ház almáskertjébe. Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Rózsa Krisztián és Viktor Balázs, avagy ezúttal talán a teljes színészi gárda játszott az árnyékot egyáltalán nem adó almafák között és a fákon is.

A kisharsányiak és a közvetlenül mellettük található – ám nem fesztiválhelyszín – Nagytótfalu lakossága közti ősi ellentétek történetéből bontakozik ki fokozatosan az 1950-es évek világa. Egy Mrożeket idéző József-napi köszöntés alatt játszódik az előadás, ahol a báty és a vőlegény viaskodik, de aztán komorba fordul a helyzet. Helyi történetek teszik izgalmassá a dramaturgiát, és a helyben gyűjtött, átalakított nóták, lokális nyelvi fordulatok tartják fenn a helyiekből is álló nézők figyelmét. Sőt, teszik átélhetővé és időnként interaktívvá az előadást. „Kisharsányba két úton kell bemenni/De szeretnék a rózsámmal beszélni/Télen-nyáron virágos az ablaka/ Jaj, de sokat áztam-fáztam alatta…” – hangzik fel az elején a névnapi mulatság himnusza, miközben „kvaterkáznak” azaz köszöntenek, és „fosót” isznak azaz szilvapálinkáznak a szereplők. A népi humor aztán fejvesztve megint a tragédiába rohan. Domokos Zsolt, a „mi Józsink” agyonüti a kisbírót egy fejszével, és innentől ismét a magyar történelem sötét múltját idézhetjük fel együtt, Recsktől az ávós fekete autókig. Nincs mese, a mulatság ismét szomorú véget ér, habár Kólya, alias Georgita Dezső gyönyörűen hegedül az almafán.

Villánykövesdi vőfély. Fotó: Brozsek Niki

A késő délután már Villánykövesden talált minket, Szársomlyó hegyoldalában, hogy megtekinthessük  a Villánykövesdi vőfélyt, avagy a harmadik fejezetet.  Tavaly veszítette el a falu a fesztiválszüzességét, és jól bevált, idén már sokan hazajöttek ide.  A darab a korábbiakhoz hasonlóan a helyi lakosok történeteire alapoz, a téma pedig most is a Rákosi-korszak, ekkor voltak ugyanis fiatalok a mai kövesdi idős emberek. (Nem is tudni egyébként, hogy vannak-e fiatalok ebben a faluban, és vannak-e nekik is történeteik, hiszen a Faluturisták idei, szintén itt játszódó és szenzációs játszótéri tárlatvezetése sem foglalkozott velük, inkább csak a mai magyar abszurdra általában reagált.)

Beremendi lakodalom. Fotók: Brozsek Niki

A k2-előadásban most egy sváb család kitelepítéséről mesélnek, ami miatt konkrétan meghiúsul a már előkészületek alatt lévő esküvői szertartás. A társulat már egészen rutinosan, egyúttal bravúrosan „darálja le” a rendelkezésére álló cirka egy órában az egyéni sorstragédiákat, de a megcsillogtatja azt a tudását is, hogy mára a népies helyzetkomikumban és jellemábrázolásban is otthonosan mozog. A színpadnak itt egyáltalán nincsenek határai, egy erdőszéli bokor ugyanúgy hiteles játszóhelynek számít, mint egy farönk.  Fő a lecsó a bográcsban, fejvesztve rohangál a násznép, ki a rengeteg erdőből ordít kifelé, ki hülyén öltözve, operettrészleteket idézve suhan át a színen, a közönség dől a röhögéstől a legnagyobb drámák közepette is. Hogy mi a dráma, illetve a kitelepítés oka a történetben? „….megértem a Józsit, hogy nem lépett be a pártba. Én se léptem be, nem az én műfajom, meg anyám tyúkja, de hogy azt a tökfejű Rákosit letökfejűzni… Hát ilyet nem mond az ember. És miért nem mond az ember?” Nos, az abszurd szituáció a jelennek is üzen. Jó a szöveg ismét, beleszőtték a helyi kifejezéseket, a magyarosított német szavakat, helyi érdekűre szabták a káromkodásokat.  „Akkora paraszt leszek, mint ide Újpetre”, „hogy a villánykövesdi mennydörgős atyaúristen bassza tökön a Rákosi Mátyás fejét!”, „ hülye vagy, mint a valagam partja”, etc. Megtolták az egészet egy kis operettel és felfokozták az akció-reakció részeket. Sok a spontán történés is a falu hangjaival, a természeti környezetből érkező zajokkal, és, bár szomorú a vég ismét, nagy az ünneplés a közönség körében, már szinte sajnálják, hogy az utolsó fejezet következik.

Este a premierrel, A beremendi lakodalom, avagy utoljára kirúgjuk az oldalát című előadással ér véget a k2 maraton.  Ezzel duzzasztották végül tetralógiává a trilógiát. Ezzel tették fel a koronát a k2 katlanos pályafutására. A közönség diadalmasan bevonul, abban a reményben, hogy elválik, meg összenő, aminek kell, és eldől minden, ami lényeges.  Az egész napos k2tanulmányút végén a beremendi Kovács-műhely udvarán telepszünk le. Mit udvar? Akkora az egész, mint egy park, erdővel, tóval, vityillókkal. Mesés helyszín egy előadáshoz meg egy fesztiválhoz is. Mondjuk ezúttal a színészeknek még nagyobb teret kell átordítaniuk, mint eddig. De megy az nekik.

Az előadás valamikor a kommunizmus idején játszódik, a szikvízüzemmel rendelkező Csalló-család udvarán. A szomszédban Kajdács Pál pipál nyugodtan és énekli az Internacionálét, mi mást. Innen, ebből a látszólagos idillből indul a két árvalány, egy temetetlen halott, egy átvert dél-baranyai szláv, egy csúzlis ruszki-zsidó, egy szűkszavú cigány határőr és néhány múltbeli és jelenlegi vőlegény meg menyasszony. Mondanom sem kell, karneváli jellegű utolsó előadást láthattunk, hamisítatlan ribilliót sárbirkózással, matuzsálem kisbusszal, lövöldözéssel, orvosi ügyelettel, meg kánikularedukáló fröccsökkel is. A végét nem árulom el, hiszen senki nem lesz boldog most sem maradéktalanul. Viszont a játék és a valóság összemosódott, valami fergeteges jókedvben a tragédiák ellenére, lehet, hogy a kánikula miatt, de talán azért is, mert a k2 társulat egyszerűen alkalmas arra, hogy feneketlen jókedvet kerítsen, és tartsa a frontot, miközben azért kirúgja a ház oldalát.

Nekem a k2-maraton volt az idei Katlan, na meg a beremendi strand és a palkonyai nosztalgia, a pincetetőn borozás éjszaka, 32 fokban. Meg a remény, hogy lesz még valaha a k2-nek egy Palkonyai keresztelő című előadása is.