A szarvasiak produkciója egy több oldalról átgondolt, nagyszabású és tisztességes előadás, azonban sokkal többet vállal, mint amennyit elbír.

Közismert eredetmondánk finoman szólva nem kiállt színpadi megvalósításért. Egy testvérpár, Hunor és Magor, valamint társai az istenséget és a Keletről jól látható csillagképet jelképező szarvasgímet hajtva vadászat közben új hazára találnak, és később belőlük lesz a hun és a magyar nemzet. Semmi küzdelem, dráma, különösebb hősiesség: egy eltökélt vadászkaland új földre vezeti a nemzetet, ahol őseink királylányokra és kíséretükre lelnek, s őket minden harc nélkül elrabolva megsokasodnak.

Fotók: Pályi Zsófia

Nem véletlen, hogy a történettel inkább a képzőművészet, az epika és az animáció tudott igazán mit kezdeni. Arany János Mese a csodaszarvasról című verses műve is csak annyi drámát csen a történetbe, hogy az üldözés első napja után Magor inkább hazamenne, Hunor viszont tovább hajtaná a prédát. Jankovics Marcell hosszú kutatómunka után szintén különös szépséggel elevenítette meg az eredettörténetet. Az Ének a csodaszarvasról című animációs film a csillagjegyből kiindulva az égi és a földi történéseket játssza egymásba.

Némiképp más a helyzet, ha mondjuk, a szarvasi Cervinus Teátrumnak támad az ötlete, hogy a csodaszarvas jelenjen meg Szarvashalmán, Géza fejedelem egykori szálláshelyén – musicalként. A dolog ettől persze még mindig vakmerő, de legalább érthető. Ráadásul Belinszkij Zoltánnak a szöveg szerzőjeként átgondolt kiindulópontjai is voltak ehhez a vállaláshoz. Más kérdés, hogy ezek nem bizonyulnak kellő fajsúlyúaknak, arról nem is beszélve, hogy az alapötleteket sem maga a szöveg, sem az előadás nem tudja termőre váltani. A szarvasiak produkciója egy több oldalról átgondolt, nagyszabású és tisztességes előadás, azonban sokkal többet vállal, mint amennyit elbír.

Belinszkij Zoltán egyik izgalmas felvetése, hogy a mondák távolba veszett alakjait hús-vér emberekként mutatja meg. Házastársi perlekedések, testvérek közötti emberkedés, nagykamasz megmutatni vágyás, a feleség akaratoskodásába belefáradt, szerelmes férfi és az öregedéssel küzdő, szerelmes asszony kétségei hozzák testközelbe az új haza megtalálásának történetét.

A testvérpár szüleinek egymással és egymásért, valamint az idő múlásával folytatott küzdelmeit azonban sem a párbeszédek nem tudják igazán élővé tenni, főként pedig a Nimródot alakító Nádházy Péter és a feleséget, Enéhet játszó Dósa Zsuzsa operai szélességgel színpadra tett gesztusai rombolják le a szerzői alapötletet. Ugyanez az aránytévesztés Boronyák Gergely (Hunor) és Polák Ferenc (Magor) testvérjátszmáiban is szemet szúr. A köztük levő viszony alakulását mindketten pantomimszerű harsánysággal oldják meg, amely zavaróan hamissá teszi a  lélektanilag amúgy indokolt változásokat. Mindez egy operában, ahol a zenedramaturgia megtámogatja a színpadias gesztusokat, akár el is férhetne, ám a Csodaszarvasban ezek prózai jelenetek.

A férfi vagy a nő irányítja a családot? – tesz fel egy kifejezetten aktuális kérdést az előadás felvezető szövege. A női és férfi identitás húsba és kultúrába vágó problematikáját azonban finoman elkeni az előadás. A szülői uralkodók esetében egy-egy önálló dal erejéig kap némi hangsúlyt a szeretet és a hatalom hétköznapi kettőssége, a fiataloknál viszont a történelmet és mondákat alakító férfiakarat és a vele megbékélő vagy ellene lázadozó asszonyi vágyak kedves kis perlekedéssé szelídülnek.

Az előadás még egy frontot nyit a hasonló jellegű, nemzetidentitást felmutató előadások legnagyobb nehézkedése és örök kísértése, a színpadrázó pátosz ellen. A darabnak és a rendezésnek is van humora, méghozzá – ha  nem is frenetikus, de – elég jó. A kevéssé sikeres szójátékok, a történetbe és a magyar népvándorlásba belekeveredett kabarok szellemes színpadi pillanatai és Benkő Géza szolgálatban is egyenes derekú, nevetségességében szerethető Ajandukja jó érzékkel és pontos arányérzékkel színesítik a történéseket.

Noha a szó szoros értelmében a háttérre vetített képek és animációk is színessé teszik az előadást, inkább csak fényfestésként működnek. Minden esetben kapcsolódnak a színpadi történésekhez, de igazi játékba nem tudnak kerülni vele, miközben önálló esztétikai horderejük sem jelentős.  Jól jellemzi a rendezés szájba magyarázó habitusát a csillagok szarvasból nővé változásának animációja, amelyben finom jelzésekkel történik meg az átalakulás, ám ezt követően minden esetben körberajzolják az alakokat, le ne maradjon valaki a dologról.

Gulyás Levente zenéje különálló dalokból áll, amelyek jól érzékeltetik mind a keleti, mind a pannóniai hatások felhangjait. Általában élvezetesek, helyenként még erősek is, főként, ha a Duna Táncegyüttes egy-egy mozgalmas koreográfiája megtámogatja őket, ám nincs köztük jó értelemben vett slágergyanús darab, ellenben kevéssé sikerült igen. A dalok nem teszik különösebben próbára a színészek énektudását, ami lehet, hogy nem is baj. Nem mintha ne lenne a produkcióban kifejezetten szép és erős hang: Nádházy Péter baritonja valódi érzéki öröm, és Maróti Attila Beséjében is megvan a töltet egy ennél akár nagyobb kihívásra is, ahogy Polák Ferenc is rendben van Magorként, de például Boronyák Gergely (Hunor)már nem biztos, hogy egy mívesebb szólamot is ki tudna hangosítani. Dózsa Zsuzsa (Enéh) inkább csak elénekli a rá kimértet, Benkő Gézának (Ajanduk) viszont a néhány hangból álló szólamai is komoly gondot okoznak. Az énekelt szövegrészeket az Erkel Színházban amúgy is közel felerészben érthetetlenné tette a zene, ami vélhetően nem csupán az erős és képzett torok hiányát mutatja, hanem a hangosítás hibáját is jelzi.

A szarvasiak Csodaszarvasa arról mesél, hogy ameddig a történelmi emlékezetünk ellát, mindig viszálykodtunk egymással, és jó volna, ha ez innen kezdve nem így lenne. Keletről jöttük vagy Nyugatról, Keletre menjünk vagy Nyugatra? Az örök viszály nagyon is aktuális állítás, amit különösebben nem exponál a produkció, lévén a konfliktusok a hatalomvágytól független, magánemberi törekvésekből erednek, és maguk a viták is inkább csak jelzik a viszályt, semmint beleállnának. Az alapállítást tovább puhítja Bese figurája, aki (nem magyarként) szítja az eredendően adott feszültséget a két testvér között. Itt meg kell említeni Maróti Attila játékát, aki kifejezetten jól adja a dramaturgiában rá kirótt, ellenszenves bajkeverő figuráját. Az inkább kedves, mint súlyos lélektan a nők megtalálásáig még eltolja az előadást, amit onnan legfeljebb a tehetetlenségi nyomaték visz tovább.

Itt élnünk-halnunk kell, vagy tovább vándoroljunk a jobb élet reményében? – olvasható a színlapon. A kérdés valódi nyomatéka azonban nem kerül fel a színpadra. A dráma amúgy is falat kenyérként hiányzik az előadásból. Emiatt a humora sem megkönnyebbült levegővétel, inkább csak jópofaság. Egy pillanatra sem szorul igazán össze a torkunk, és a legkevésbé sem vesszük magunkra a színpadon látottakat, így az előadás a maga emészthető dinamikájával és téttelen unalmával pereg le.

Ez lenne az a föld, amire már
ezredévek óta nemzetünk vár.
Szebbé kell tennünk, hogy gyermekeink
itt jól éljenek a jóslat szerint.

– éneklik el többször is a darab utolsó mondatait. Úgy legyen! – gondoljuk, majd érintetlenül lépünk ki a való világba.

Hol? Erkel Színház
Mi? Belinszki Zoltán: Csodaszarvas
Kik? Cervinus Teátrum
Szereplők: Nádházy Péter, Dósa Zsuzsa, Boronyák Gergely, Polák Ferenc, Benkő Géza, Maróti Anna, Tatár Bianka, Bardon Ivett, Bencze Lili, Himmer Tünde, a Duna Művészegyüttes táncosai, a Tessedik Táncegyüttes szólólistái. További gyerek szereplők: Csasztvan Angyalka, Mester Dóra, Kohuth Petra, Hodálik Hédi, Strassburger Csaba, Vaskor Gergő, Csernus Nándor
Író/dramaturg: Belinszki Zoltán. Zeneszerző: Gulyás Levente. Koreográfia: Juhász Zsolt Harangozó-díjas. Díszlet: Jakub Branicky. Jelmez: Nagy Szilvia. Fényfestés: Full Screen Stúdió és Visualpower Kft. Rendezőasszisztens: Kisné Szeljak Gabriella. Korrepetitor: Iváncsó József. Ügyelő: Hadadiné Faragó Erika. Hangosítás: Csasztvan Béla. Világítás: Gubucz Zoltán. Díszletezés: Salgó Balázs. Rendező: Varga Viktor