A két kötetből kiderül, hogy a kiválasztott kortárs szerzők élénken érdeklődnek a közelmúlt atrocitásainak és tragédiáinak feldolgozása iránt, bár gyakran érezni, hogy ezekről nagyon határozott és rögzített véleményük is van. 

A Selinunte Kiadó gondozásában kiadott Olvasópróba sorozat első két kötete kortárs magyar drámákat gyűjt két csokorba: az első kötet olyan szövegek gyűjteménye, amelyeket nagyrészt egyenesen színpadra írtak a szerzők, de amelyeknek – a szerkesztők véleménye szerint – „nemcsak színpadon van a helyük, hanem olvasmányként is képesek fontos kérdéseket feltenni”. Ezek a szövegek mind valamilyen mértékben a múltfeldolgozás és emlékezés témáit járják körül – innen a kötet címe is: A felejtés ellen. A második kötet drámái ugyancsak bemutatásra íródtak, ezek viszont kivétel nélkül ifjúsági színházi darabok, néhányuk a színházi nevelési foglalkozások működési elveit követi, vagyis tartalmaz improvizatív részeket, kiscsoportos foglalkozást, feldolgozó beszélgetést. Ez utóbbi összeállítás, amely a Párhuzamos világok címet viseli, bár rövidebb szövegeket tartalmaz, és a potenciális nézőknek egy jól meghatározott szegmenséhez szól, tartalmát és stílusát illetően sokkal innovatívabbnak és kortársibbnak hat, mint az első kötet.

A felejtés ellen előszavában ez áll: „Élő színház nem létezhet kortárs dráma nélkül.” A kijelentés egy elég sajátos színházi hagyományt feltételez, miközben a kötetben összegyűjtött szövegkönyvek és drámák ezt a meghatározást nem föltétlenül fedik, hiszen többnyire egy adott társulatra és előadásra készültek, adott esetben a szerzőiség sem teljesen egyértelmű. Mindenesetre a szerkesztőknek az a felajánlása, hogy ezeket a szövegeket kortárs drámákként olvassuk, és ezt a műfaji és formai besorolást leginkább Székely Csaba Vitéz Mihálya és Kerékgyártó István Rükverc című darabja abszolválja. Utóbbi a kötet legizgalmasabb darabja, amely érdekes módon már önmagában is adaptáció, a szerző azonos című regényének színpadi átdolgozása. Ebben a szövegben időben visszafele haladva követjük végig a hajléktalan Vidra életét, akit az első jelenetben meztelenül és holtan találnak meg a rendőrök egy bokor tövében. Az önmagából kifordított történet különös intenzitással bír, hiszen bár látszólagos happy enddel végződik – a főhős megszületésével –, mégis keserű ízt hagy a szánkban: egyfelől Vidrát eredetileg az anyja el akarja vetetni, másrészt agyunkba már végérvényesen beégett a ruháitól és életétől meglopott hajléktalan holttestének képe. Tudjuk, hogy bármi is történjen itt, az utolsó oldalakon, Vidra sorsa már eldöntetett. A társadalmi igazságtalanság, a kirekesztettség és a szegénység szívbe markoló drámája a Rükverc, amely egyszerű, ám hatásos formai bravúrja és emberközeli sztorija miatt emelkedik ki a többi dráma közül.

Ez a téma egyben a legkortársibb is. Bár Tasnádi István Memo – A felejtés nélküli ember című drámája feltételezhetően ugyancsak a közelmúltban játszódik, témája pedig a mentális betegségekkel élő ember, illetve a tudományos karrierjében és személyes életében is válsághoz érkező értelmiségi, a szöveg mégis többnyire idegenül hat. Egyrészt nehezen átélhető a felejtés hiányát kutató hanyag Lónyai személyes tragédiája, az apjával vagy feleségével való kapcsolat megromlása, másrészt a felejtés nélküli Seress Ervin kórképe, mint ahogy az amnéziában szenvedő öregedő apa karaktere is meglehetősen felületesnek hat. A felületességgel van a gond Székely Csaba Vitéz Mihály című darabjában is, amely műfaji önmeghatározása szerint komikus történelmi tragédia tizennyolc képben. Különösen kár ezért a szövegért, amely bár izgalmas képet fest egy kevésbé divatos történelmi személyről és időszakról, a várt társadalomkritika többnyire ordenáré poénok sorozatában ki is merül. Az etnikai és/vagy vallási feszültségek, a török és osztrák hatalmak közötti politikai vacillálás, a szereplők alávaló jelleme csak ok a viccelődésre, a csavarosra megírt replikák az író önkényes kéjelgéseként hatnak, ráadásul többnyire ízléstelenek, vulgárisak, szexisták.

A maradék két dráma a huszadik század két jelentősebb történelmi pillanatát örökíti meg. Mohácsi István és Mohácsi János e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY című darabja tulajdonképpen szövegkönyv, amelynek instrukciói gyakran egyáltalán nem érthetőek, és amelyen a leginkább érződik a kollektív munka és a szerzőpáros erőteljes rendezői kéznyoma. A Mohácsi testvérek stílusának ismeretében beazonosítható egyfajta hangulat vagy előadásmód, ezen ismeret hiányában azonban valószínűsíthetően inkább csak kanavászként hat a szöveg. Minthogy az eredeti produkciót nem láttam, szinte egyáltalán nem tudtam értelmezni az olvasottakat azon túl, hogy beazonosítottam a holokausztot mint témát – amely aztán minden jelenetben újra és újra előkerült valamilyen formában –, és érzékeltem valamiféle radikális hatás megteremtésének igényét azáltal, hogy a színen többnyire mindig sok szereplő van jelen. Brestyánszki B. R. Vörös című darabja a jugoszláv partizánok 1942-es bosszúhadjáratát örökíti meg a dokudráma formáját követve, mininarratívák egymás mellé helyezésével. Ebben a kontextusban a magyarok járnak rosszul, akiket a partizánok az antifasizmus nevében nyírnak ki, bosszújuk pedig joggal emlékeztethet a holokauszt atrocitásaira. A Vörös ígéretesen indul ugyan, de végül a magyarokat ért embertelenség egynemű érzésként válik uralkodóvá, a különféle radikális érzéki hatások pedig átveszik a dokumentumok helyét – nagyon kevés derül ki a történelmi kontextusról, az egyes emberi választások mögött rejlő kibékíthetetlen ellentétekről, a háborúról, az etnikai feszültségekről. Ehelyett többnyire azt értjük meg, hogy aki bűnös, az igazából csak parancsot teljesített, illetve hogy a bűneink alól való feloldozáshoz elengedhetetlen a rossz és a jó megnyugtató dichotómiája.

Az első kötet drámáit a Vöröst kivéve férfiak írták (bár Brestyánszki érdekes mód eltakarja nevét-nemét), azok mindegyike férfitörténeteket örökít meg, ráadásul egyik szöveg sem mutat fel jelentős vagy izgalmas női szerepeket. Jellemző módon a női szerzők inkább csak az ifjúsági blokkban kapnak helyet, ott viszont minden szövegben van női társszerző, vagy egyenesen nő a szerző. Ez a kissé lenézett kategória azonban sokkal izgalmasabb mind a kortárs színházi esztétikát, mind pedig a felvetett témákat illetően – a Párhuzamos világok egyik darabja sem érdektelen. Jeli Viktória és Tasnádi István kettős:játék című négykezese egy online játék csetalkalmazásán összeismerkedő két tinédzsert követ végig, de úgy, hogy a néző a darab utolsó harmadáig csak egyikük történetét nézi. A darab tehát alapvetően kétfajta nézési lehetőséget ajánl fel, és ez jelentős teret enged a rendezésnek és értelmezésnek is. A forma miatt a nézők mindkét oldalon meglepetésre számíthatnak, ahogyan a történetben a szereplők is: a fiúról kiderül, hogy éppen Magyarországra érkező menekült, a lányról pedig az, hogy hallássérült. De mindkettőjük igyekszik eltakarni identitását az online térben – a kettős:játék tartalmában és formájában is feldolgozza a virtualitás és a kamaszkor kihívásait és veszélyeit, és teszi mindezt egy eleven, azonnal felismerhető társadalmi kontextusban.

Hajós Zsuzsa és Kárpáti István Szélben szállók című, komplex színházi nevelési előadáshoz írott szövegkönyve kissé költőibb nyelven szól az árvaságról és szegénységről. A szerzők a gyermekek szemszögéből fogalmaznak, és ez különös mesei hangulatot kölcsönöz mind az elhangzó mondatoknak, mind pedig a történetnek és szereplőinek. Ez valószínűleg emészthetőbbé teszi a dráma egyébként mélyen tragikus eseményeit, ráadásul a csatangoló árva gyerekek történetét kiscsoportos foglalkozások szakítják meg, amelyek ugyancsak a feldolgozást segítik elő. A dráma viszont nem végződik egyértelmű happy enddel, nem úgy, mint a Gyulay Eszter, Kovács Krisztián és Scherer Péter által jegyzett A gyáva, amely a leépüléstől a felépülésig követi a drogfüggő fiatal felnőtt fiú történetét. Ez a többnyire monológokból álló dráma szókimondóan mutatja be a tehetős családból származó, de a felnőtté válással küszködő fiú mélyrepülését, és azt, hogy milyen könnyű út vezet a függőségig. Itt a leépülés nem a társadalmi igazságtalanságok és a szegénység problémáihoz kötődik: a depresszió vagy függőség ugyanolyan könnyen befurakodhat a látszólag funkcionális családokba és jólétben felnövő gyermekek életébe is. De talán pontosan e miatt a jólét miatt fejeződhet be reménnyel ez a történet: a fiú rehabra megy, felépül, felnő, és most már győztesként meséli el a történetét. A hajléktalan Vidra vagy a Szélben szállók árvái szempontjából elgondolkodtató ez a különbség.

A jólétben és hozzávetőleges harmóniában felnövő kamasz lány radikalizálódását követi Pass Andrea Újvilág című drámája. Ebben a szülők válása miatt anyjával egy új lakótelepre költöző tini összeismerkedik a tömbházban lakó, szélsőjobboldali elveket valló fiúkkal, és a szüleiben, a család intézményében és a világban való csalódásából a neonácizmusba menekül. Az Újvilág nemcsak azt mutatja be részletesen, hogy mennyivel könnyebb az egyszerű válaszokat preferáló szélsőjobboldalt választani a gyakran igen bonyolult baloldali eszmék és elvek helyett, hanem azt is, hogy mi a felelőssége a szülőknek gyermekeik radikalizálódásában. A dráma főszereplője ugyanis zsidó családból származik, de erről az örökségről a szülei addig nem beszélnek neki, ameddig nem lesz már túl késő. A lány végül mégsem tud tökéletesen elköteleződni a fiúk által propagált elvek mellett, és ez mutatja, hogy a neveltetése során a szülőknek mégis csak sikerült bizonyos alapértékeket rögzíteniük. Az alapértékekhez való visszatalálásig viszont rögös út vezet: az 1998-ban és 1999-ben játszódó dráma pedig pontosan múlt ideje által tud erősen hatni, a történések ugyanis úgy válnak értelmezhetővé a fiatal nézők számára, hogy közben egyszerre van szó múltfeldolgozásról és a jelenben megtett választásokról.

A két kötetből kiderül, hogy a kiválasztott kortárs szerzők élénken érdeklődnek a közelmúlt atrocitásainak és tragédiáinak feldolgozása iránt, bár gyakran érezni, hogy ezekről nagyon határozott és rögzített véleményük is van. Míg az ifjúsági darabok esetében szinte kivétel nélkül kapunk többféle szempontot az értelmezéshez, és a szövegek nyitottságuk által pontosan arra hivatottak ösztökélni az olvasókat/nézőket, hogy újragondolják saját előfeltevéseiket, addig a felnőttek számára írt darabok többnyire egy előre feltételezett konszenzust igazolnak vissza. Örvendetes, hogy különös figyelem irányul a fiatalabb generációkkal való foglalkozásra a színház kereteiben, ahogyan azt is jó látni, hogy új esztétikák és nyelvek jelennek meg ezekben a szövegekben, és ehhez képest igen furcsa, hogy mennyire hiányzik a felnőtteknek szóló darabokból mind a műfaj, mind pedig a gondolatok szintjén az innováció. Az újítás, a bátor kezdeményezések a színházi működés perifériáján történnek, és úgy tűnik, hogy kevéssé hatnak a fősodorra.

A felejtés ellen. Kortárs magyar színdarabok (Olvasópróba 1.), szerk. Szűcs Mónika, Selinunte Kiadó, Budapest, 354 oldal, fűzött, 3300 Ft

Párhuzamos világok. Kortárs magyar színdarabok (Olvasópróba 2.), szerk. Szűcs Mónika, Selinunte Kiadó, Budapest, 2016, 167 oldal, fűzött, 3000 Ft