…az 1927 csoport Varázsfuvolája már alapvetően és elsősorban rajzfilm. Amelyben vannak élő, nem animált szereplők: az énekesek.

Ami nagyon hiányzik nemcsak Budapest, de Magyarország zenei életéből, az egy másik operaház, precízebben: egy új zenés színház. Míg Csehországban tizenhárom operát játszó hely van, nálunk csak elvétve ad operát, mondjuk, a Miskolci vagy a Szegedi Nemzeti. Persze Budapestről sokféle kulturális intézmény hiányzik, a berlinihez képest értelemszerűen szűkebb a színházi vagy a múzeumi skála is, de ami különösen feltűnő, az az, hogy ennek az egyébként zenei életét tekintve elsőrangú városnak csak egy igazi operás helyszíne van. Az Operaházhoz tartozik a népoperás Erkel, amely éppen népoperás jellege miatt nem lehet igazán terepe a kísérletezésnek, a formabontó előadásoknak. A bécsiek mehetnek a Staatsoper mellett a Theater an der Wienbe, de a Volksoperbe is. Ezen házak arculata jelentősen különbözik egymástól, nemigen fordul elő, hogy egy neves rendező itt is, ott is feltűnik. A Theater an der Wienben az utóbbi időben barokk, régi zenés előadások mennek, emellett kortárs darabok, a rendezői színház jeleseinek felvezetésében. Nehezen bár, de nálunk is elfogadottá, a zenei élet fontos részéve vált a barokk repertoár, a régi zenés előadások már nem számítanak fehér hollónak, de az Operaház mintha csak azért vett volna elő az utóbbi években egy Vivaldi- vagy egy Rameau-darabot, hogy mutassa, nálunk is van ilyen. Miközben ezek a darabok, Vashegyi György interpretációi, külön játszóhelyet, és egy okos, a darabokról valamit gondoló rendezőt is érdemelnének.

Fotók: Iko Freese

A Művészetek Palotája sem igazán alkalmas zenés színpadi művek előadására: a Fesztiválszínház az akusztikája, a Bartók Terem a tér miatt. A csupáncsak a szereplők beállításaira hagyatkozó rendezések között ritka az olyan előadás, mint mondjuk a Wagner-napok Parsifalja vagy Trisztán és Izoldája, amelyek valóban nemcsak zenei, de színházi élmények is.

Ha a még később említésre kerülő Walter Felsensteinnel szólva a zenés színházi előadást elsősorban dráma-előadásnak tekintjük, amelynek a zene csupán egyik dimenziója, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Művészetek Palotájában a több dimenzió közül egytől, a színpaditól megfosztatnak a művek.

A jelenleg is létező épületek közül az egyetlen olyan helyszín, ahol még lehetne operaelőadás, ahol korábban volt is helye operaelőadásoknak, amely majdnem megmutatta, hogy valóban lehet alternatívája az Operának: az Operettszínház. Néhány évvel ezelőtt még látható volt itt egy remek Puccini, egy Vajda János-bemutató. De ezek a rapszodikusan feltűnő produkciók sajnálatosan folytatás nélkül maradtak. Holott sok szempontból az Operett emlékeztet leginkább a berliniek egyik legfontosabb operás helyére, a Komische Operre. Arra az intézményre, amely 2015-ben a rangos Opernhaus magazintól megkapta a legfontosabb játszóhelynek járó díjat. És amely a Tavaszi Fesztiválra elhozta egyik legfontosabb előadását, A varázsfuvolát.

A Kelet-Európát színházakkal teleépítő nívós, ámbár kissé ötlettelen Fellner & Helmer cég tervezte a berlini termet és a budapesti Operettszínházat is. És a berliniek sem úszták meg teljes felújítás nélkül. A Komische Oper 1947-ben, a háború után két évvel nyílhatott meg, intendánsa, vezetője az akkor a negyvenes éveiben járó Walter Felsenstein lett. Az ő látásmódja határozza meg mindmáig a színház arculatát, a színház vezetői számára továbbra is ő az etalon. Különösen, ha A varázsfuvola előadásáról van szó. Hiszen Felsenstein Mozart-rendezésekről szóló könyve ma is az egyik legfontosabb beavatás a zenés színházi rendezésbe. Az írásaiból magyar nyelven megjelent válogatás fülszövege a rendezői terror képviselőjének nevezi. Kétségtelen, Felsensteinnek nagy szerepe volt a német zenés színház alakításában. De az, amit – rettenetesen túlozva, terrorként emlegetve – rendezői uralomnak nevez a szöveg írója, valójában annak következménye, hogy a tartományokra tagolt Németországban szinte minden tartomány kutyakötelességének érezte, hogy építtessen egy operát játszó helyet. Fischer Ádám mondta egyszer, hogy Németországban már túl sok az Operaház. Folyamatos küzdelem, verseny folyik a figyelemért. És ez olykor provokációhoz, feltűnősködéshez, túlkapásokhoz vezet, de ettől függetlenül valóban minőségi, értékesnek mondható rendezések láthatók a német operaházakban. Walter Felsenstein és különösen segédrendezője, a később mesterén is túlnövő Götz Friedrich, mai szemmel, mondjuk, a legutóbbi müncheni, Romeo Castelucci rendezte Tannhäuser felől nézve inkább konzervatív, kifejezetten csöndes, gondolati vonalakban, analízisben és a műben gondolkodó alkotó.

Walter Felsenstein első bemutatója a Komische Oper színpadán Johann Strauss Denevérje volt, de később sem idegenkedett a könnyebb műfajoktól. Mind rendezői attitűdjében, mind színházi koncepciójában, mind abban, hogy beengedi a Komische Operba a könnyebb műfajt, Walter Felsenstein követőjének mondható az öt éve a jeles helyet vezető Barrie Kosky. Legutóbbi Händel: Saul-rendezése nagyon színes, impozáns tömegjelenetekkel, de nem szakít úgy a hagyománnyal, a hagyományos jelenetezéssel, mint a rendezői túlkapásokkal jogosan megvádolható rendezők. Kosky magát meleg, zsidó kengurunak definiálja. A kenguru arra utal, hogy ausztrálnak vallja magát. (De tegyük hozzá büszkén, magyar vér is csörgedezik az ereiben.) Azért is mondható, hogy ő tér le legkevésbé a Walter Felsenstein jelentette vonalról, mert nem idegenkedik az operettől: regnálása alatt az egyik legnagyobb siker Ábrahám Pál Bál a Savoyban című, nálunk bemutatásra nem szoruló művének színpadra állítása volt.

„Mindegyik művet – írja Felsenstein –, amelynek előadására készülünk, visszahelyezzük a teljes ismeretlenség állapotába. Számtalan tapasztalatból következik ez. Szinte felfoghatatlan, hogy a megrögzött előítéletek, rossz emlékek és téves ismeretek mennyi bajt okozhatnak. Elég, ha csak A varázsfuvolára gondolok.” Ez a pár sor lehetne a mottója annak a rendezésnek is, amely jelenleg a Komische Oper legnépszerűbb produkciója: Kosky Mozart művét az animációsokból és performerekből álló 1927 csoporttal közösen állította színre. Az animációs filmes kísérleti társulat, amelynek neve a hangosfilm megjelenésének dátumára utal, 2005-ben alakult, és két évvel később az edinburghi Fringe fesztiválon aratott hangos sikert. Az 1927 csoport alapítója Paul Barritt grafikus, animációs filmes, és Suzanne Andrade képzőművész. Első fontosabb előadásuk a Komische Operben A varázsfuvola volt. Úgy álltak a darabhoz, mintha annak nem lenne hihetetlen gazdag előadói hagyománya. Ők voltak az elsők, akiknél az animáció nemcsak a díszletet helyettesítő, kiegészítő elem, nemcsak arra jó, hogy a közjátékokban elkápráztassa a nézőket – az animáció náluk a rendezés kiindulópontja. Míg a neves dél-afrikai képzőművész, animációsfilm- és színházi rendező, William Kentridge az animációt a színpadon alapvetően képzőművészeti kiegészítő elemként, díszletként használja, az 1927 csoport Varázsfuvolája már alapvetően és elsősorban rajzfilm. Amelyben vannak élő, nem animált szereplők: az énekesek.

Már az első jelenet, a sárkány megjelenésének leírásával illusztrálható, mit is látunk a színpadon: a hátsó színpadot takaró fehér fal előtt tűnik fel az üldözött Tamino, akit egy grandiózus, ám éppen grandiózusságában vicces sárkány vetített képe üldöz. A sárkány a falon jelenik meg, de olyan ügyesen mozgatva, hogy a kép egyszer sem vetül rá a helyben futó, így menekülést imitáló Taminóra. A sárkány, akárcsak a többi, a fal-vásznon megjelenő figura, színezett fázisrajzokból áll össze. A fal-vászon közepén, egy korlát nélküli kis teraszon állnak a Taminót megmentő nők. Nem boszorkányok, nem gonosz lények. Ahogy a többi szereplő, ők is a húszas éveket, az amerikai gengsztervilágot, a vaudeville és a swing korszakát idéző ruhákat viselnek. Tamino például világos öltönyt és Girardi kalapot. Bár az 1927 csoport előadása semmihez sem hasonlít, azért a legközelebb A varázsfuvola Ingmar Bergman rendezte gyermekien naiv, kedves világához áll. A Komische Oper produkciójának minden képe animációs kép. Az animációs kép egyik fontos tulajdonsága, hogy nem vágásokkal lépünk egyik jelenetből a másikba, hanem morfokkal (képváltozásokkal). Ennek következménye, hogy nemcsak jelenetváltásnál változhat a kép, hanem jóval gyakrabban: és Paul Barrit tele van ötletekkel. Sziporkázóan szellemes a főszereplőkhöz kapcsolt állatok, így Tamino fekete macskájának, Monostatos harci kutyájának megjelenítése, a lépcsők, a fák vetített képe, a néha a jávai árnyjátékot (wayang) idéző háttérrajz, a lefelé tartó lift rajzolt képe, amint Tamino és beavatói egyre lejjebb ereszkednek, mintegy a tudás mélységébe, az Éj királynője mint gonosz pók.

Az Éj királynője nem a húszas évek animációs filmjeit idézi, hanem egy amerikai cirkuszi mutatványt, Spidorát, a pókká vált nőt, aki először Hamburgban tűnt fel, majd később a freak show-kat kedvelő Todd Browning filmjeiben is. A freak show és a korai némafilm, a slapstick comedy (tortadobálós vígjáték) világa elevenedik meg egyes képekben, így abban is, amelyben Paminát üldözi Monostatos.

Ezt a jelenetet azért is érdemes górcső alá venni, mert Felsenstein egy próbán elég részletesen elemezte, és ez az a jelenet, amelyből elindulva a rendezés koncepciójáról is beszélhetünk, pontosabban arról, jelen esetben az mennyiben kötődik az alapító atya koncepciójához.

Felsenstein hosszan értekezik arról, hogy a darabban nincs dramaturgiai törés. Az Éj királynője az első felvonásban barátságos alak, csak később válik gonosszá, veti fel egy tanítvány a próbán. Mire Felsenstein letorkolja: ez tévedés, mondja, hamis felfogás, az első felvonásban, szerinte, amit az Éj királynője művel, az hazug álcázás. A darab fényről és árnyékról, a Nap Körének megszerzéséről, a Felvilágosodásról szól – és ebből következően alapvetően derűs, „jótékony hatása van a szívre”.

Az 1927 formáció A varázsfuvolából olyan előadást alkotott, amely Felsenstein elképzeléseit – amelyeket egyébként nem igazolnak a művet elemző újabb kutatások – tükrözi, azzal értelmezésben egységesnek mutatkozik: az Éj királynője például mindkét nagyobb áriában pók. Nem alakváltó. Mindvégig gonosz. Ahogy Sarastro mindvégig kedves bölcs.

Ez A varázsfuvola olyan, mintha nem is lett volna előtte több ezer különböző értelmezési kísérlete: üde, nincs benne zavaros ideológia. Mentes a szabadkőműves utalgatásoktól, áthallásoktól, és nem állítja azt sem, hogy megváltja a nézőt, jobb emberré teszi. Nem mese, ugyanakkor nem is teljesen farce. Bár mindkét műfaj megjelenik benne. Egyszerűen csak jótékony hatással van a szívre.

Az a fajta komoly játékosság jellemzi, ami a nagy komikusok, például Buster Keaton filmjeit. A hangosfilm megjelenése előtt feltűnő zsenik munkáit. És hallatlan előnye, hogy nem kell a prózai részeket a színészeknek eljátszaniuk. Az összekötő szövegek ugyanúgy inzerteken jelennek meg, mint a némafilmekben. Az énekeseknek így nem kell azért erőfeszítéseket tenniük, hogy Schikaneder amúgy eléggé rosszul mondható szövegeit megjelenítsék.

Ennek a nagyszerű attrakciónak a zenei levezetője nem mellesleg a pécsi születésű, Bécsben tanult Nánási Henrik volt, a színház zenei vezetője, és olyan remek énekesek működtek közre, mint az inkább drámai, mint koloratúrszoprán Olda Pudova (Éj királynője), a szép orgánumú Andreas Bauer (Sarastro) vagy a virgonc, nyakigláb Adrian Strooper (Tamino).

Mi? W. A. Mozart: Varázsfuvola
Hol? A Komische Oper Berlin vendégjátéka, Erkel Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál
Kik? Főbb szerepekben: Olda Pudova, Andreas Bauer, Adrian Strooper / Animációs betétek: Paul Barrit / Fény: Diego Leetz / Karmester: Nánási Henrik / Rendező: Suzanne Andrade és Barrie Kosky