Mindenből lehet színházat csinálni. Lehet építeni közhely-kártyavárat, lehet emelni frázis-palotát, jelentése lesz, ha a rendező érzi, milyen minőségű az anyag, amiből dolgozik, és szükség esetén kirakja az idézőjeleket.

A filmrendező Császi Ádám a Szkénében látható esemény során nem rak ki idézőjeleket. Ő lélekben elfogadta, sőt, lefordította Young Jean Lee, a harminc körüli koreai-amerikai írónő innen-onnan összesöprögetett fél-dokumentum játékát, felkért hozzá négy ragyogó színészt – s most ciccegő gyönyörködéssel átveri a közönséget. Szó se róla, foglalkozik velünk. Izgalmasnak gondolja hetven percen át titkolni, hogy mi az alaphelyzet: kint vagyunk-e mi, nézők, az egyre furább szeánsz falain kívül, vagy felelős játszótársként bent vagyunk a mímelés védőburkában magunk is. Jó megoldás nincs, ebben áll a „darab” és az előadás kísérleti jellege. Közben lehet leskelni a közönség reakcióit.

Rába Roland. Fotók: Mészáros Csaba

Amiben gyakorlatilag részünk van, az több mint megterhelő. Zengő kórus szól hosszan a sötétben. Mintha valami ázsiai világzenéből váltana át menetelő indulóra. De még mindig szól, és még mindig sötét van. Aztán, kicsit a hátunk mögött, megszólal a vezérprédikátor, José atya (Rába Roland), s kenetteljesen locsogni kezd egy egyszervolt fiatalemberről, aki éppoly nyomorultul szorongott – mint te! Handke hajdani Közönségyalázásának lightosabb és szerkesztetlenebb változata bugyog a sötétben, arról, hogy a sikert akarod, de nem vagy kivétel, és mi sajnálunk, és nevetséges vagy, de… nagyon meg fogsz halni! Mi ez? Fenyegetés?

Nyakó Júlia, Petrik Andrea, Simkó Katalin

Fény árad el, s az emelvényről három nő köszönt bennünket. Bemutatkoznak. Andrea anya (Petrik Andrea), Katalin anya (Simkó Katalin) és Júlia anya (Nyakó Júlia) nőiségüket sikerrel rejtő klepetusokban suhognak alá. Moskovits Krisztina remek jelmezeit viselik ezek a beavatottak, akik úgy járkálnak, mintha saját homlokukat is az egyszarvú csillámló agancsa díszítené. Kézfogással üdvözlik a nézőket. Mint föntről érkező ásó, olyan az elém nyújtott tenyér: hűvös, száraz, erőszakos. Visszautasíthatatlan. Simkó Kati perdül középre, s bevezető, bemelegítő műsorszámként imát ígér. Mindannyiunknak. Simkó remekül teremt kapcsolatot minden közönséggel, s épp ezért kezd remegni a gyomrom. Mert míg e prédikátorasszonyokat játszó színészek mindvégig szerephatáron állnak, s régről ismert humorérzékük és az átlagnál magasabb szintű játékintelligenciájuk, magasra húzott szemöldökük egész idő alatt jelzi a helyzetből való menekvés kicsiny esélyét, a közönség tagjai igen eltérően reagálnak a megszólíttatásra. Van, aki röhögőgörcsöt kap, mert eszébe jut a hírekből ismert, repülőgépen szervírozott ima a fájós kezű leányzónak címezve, a focistaságtól megcsömörlött, egyházvezetőnek készülő magyar ifjú részéről. De van, aki reszelős torokkal kér imát tanulmányai sikerességét megsegítendő. És ez már nem vicc.

Nyakó Júlia

José atya újabb szövegösszeomlása következik. Folytatódik az amorf gyalázkodás és a laza fenyegetőzés.  Irgalmatlan hablatyolás indul isten politikai nézeteiről és arról, hogy a művészet nem, nem, az nem cselekvés. Ki-ki beszámol megtérésének olykor sejthetően vegyileg megsegített látomásairól, szeretőiről, bűneiről, szerzett sebeiről, és az ördöggel való vérgőzös találkozásairól. Vannak terjedelmesebb, nekilombosodó képek távoli tájakról, fura növényekről és állatokról, dokumentumpontossággal adva vissza egy-egy „utazás” élményvilágát. S vannak kórházszagú kisrealista mesék „gyenge” emberekről és a facebook-közösségek nyomasztó panaszposztjaiból. Szakértő gyógyászok már ezekből a vallomásokból kirakhatják egy-egy megtépázott lélek diagnózisát, esetleg sejthetik az alkalmazott szer válfaját is. A tántorgó meseszövés ilyen enervált változatával a török misztikus prózában találkozni, de van itt minden az oxigénhiányos szubkultúrák hordalékából.  A sértegetés, a közönség becsmérlése sem hagy azonban alább. Csak sajnos, ugyanazon a szinte vagyunk, mint negyven perccel ezelőtt. Motívumhiányos a fenyegetés, de Rába Roland meg tudja oldani, hogy egyszerre legyen halálosan cinikus és álságosan együtt érző. Fegyelmezetten dolgozik. Azt csak sejteni lehet, ha szerepen kívül neki kellene hallgatnia saját magát, alighanem fülére tapasztott kezekkel rohanna ki a teremből.

Simkó Katalin

„Boldogok a hívők!” – szólnak áhítattal. „De ti, ti majd csak akkor érzitek mindezt a csodát és gyönyörűséget – ha… ha! … meghaltok.”  Körülbelül ez az a pillanat, amikor a közönség egyik része rendőrt hívna, a másik meg most dönti el, hogy amint hazaér, „rákeres” ezekre, mert hátha ők a megoldás. Közben azért megy a műsor is. Ahogy egy ilyen „hittérítő session” megkívánja, van dalolás és táncolás. Nyakó Júlia csodára váró alt hangja búg a mikrofonba, Petrik Andreának meg se kottyan a tercett neki szánt szólama, Simkó Katit hallgatva meg eldöntöm, ha lesz egyszer sanzonlemeze, kettőt is veszek belőle.  Később Bodor Johanna koreográfiájára rázzák magukat a lányok a sötétben, míg sátánszemként villog a tenyerükre szerelt, nagyfényű zseblámpa. Zárásként spirituálé zeng fel a sötétben, aztán taps, pogácsaosztás.

Az alkotók több helyen olvasható, komolyan gondolt ajánlója a következő idézet a műből: „Rengeteg ember szenved ebben a pillanatban. Mindenhol a világon. És ez téged nagyon megérint. Mert akkor erről most pofázhatsz órákig, de azzal annyi volt, mert csinálni úgyse fogsz semmit. És az is szenved, akit a legjobban szeretsz. Minden áldott nap. Tőled. De te nem tudsz neki segíteni. Mert nem is akarsz. És ez normális, végülis a világ legnagyobb szemétségeit pénzes és beszari kisemberek követik el. Az olyanok, mint te.”  Az idézet szövegi minősége és gondolati mélysége nagyjából azonos a mű többi pontján érzékelhető prédikátorszövegek minéműségével.

Ha egy színházi eseménynél a nézők és az alkotók közötti találkozás igazsága vagy álsága a megfejtendő feladat, jól szervezett utógondozást, kísérő foglalkozásokat, esetleg bocsánatkérést érdemes beiktatni az előadás után.  Lehet itt hivatkozni a darab előadásának külföldi sikereire és az író díjaira. Előfordulhat, hogy ott a rendezés fölfűtötte annyira a borzalmakat, hogy Pintér Béla is elismerően hümmögne rájuk, de azért ez nem valószínű. Az írói „truváj”, vagyis a dramaturgiai furcsálkodás rendezőt is megkötő lényege annyi lehet, hogy szerephatáron tartva a közreműködőket, kifejezetten kínos helyzetbe hozza a nézőket. Hasonló az érzés, mint egyes performance-ok esetében: ha közbeavatkozol, s a magát kínzó performer szeánszát megakasztod, tönkreteszed a produkcióját. Ha nem avatkozol közbe… ugye, milyen rossz ember vagy?

Elképzelhető jó előadás ebben a témában, olyan, ami az ugratás elfojtott nevetése és a didergő hit pátosza között képes vezetni a közönséget. Ez a megmunkálatlan életanyagot tartalmazó, álruhás esemény azonban magára hagyja a nézőt, s miközben művészi áttétel nélküli, silány szövegeket önt ránk, egyszerűen megrabol bennünket. Hetven perc nagy idő.

Hol? Szkéné
Mi? Young Jean Lee: Templom
Kik? Szereplők: Rába Roland, Petrik Andrea, Simkó Katalin, Nyakó Júlia.
Jelmeztervező: Moskovits Krisztina. Dramaturg: Császi Ádám. Koreográfus: Bodor Johanna. Koreográfus asszisztens: Hajdu Anita. Korrepetitor: Rozs Tamás. Fény, hang: Bredán Máté. Produkciós munkatárs: Zágoni Nóra. Produkciós vezető: Szemerédi Fanni. Rendező: Császi Ádám.
Az előadás a Budapest Főváros Önkormányzata által meghirdetett STAFÉTA program keretében valósult meg. Támogatók: Budapest Főváros Önkormányzata, BVA Budapesti Városarculati Nonprofit Kft., Staféta, Füge Produkció