Szemben a MA•ZE előadásával, amelyben nem dekódolhatók a mozgássorok magvas gondolatokká, nem eltáncolt történeteket látunk, a Hat táncban hosszasan ecsetelhető lenne, ki, mit, miért csinált, milyen szimbólumként használt tárgyak, milyen motívumok, mikor, hogy bukkannak fel, kivel, mi történik. Ezek sorra vétele azonban maximum arról győz meg, hogy a produkció mögött sok „agyalás”, sok munka lehet.

Végy egy színpadot, nyomd tele füsttel. Jöhetnek a táncosok. Legyen rajtuk mondjuk atléta rövidnadrággal. Előadás alatt vegyenek fel vagy le további ruhadarabokat. Kápráztassák el a nézőt technikailag nehezen kivitelezhető mozdulatokkal, de néha csak úgy szaladjanak helyben, esetleg körbe-körbe. Jelenítsenek meg minél több érzelmet arcjátékkal is. Kísérje a táncot érdekes zaj vagy zene, a legjobb, ha élő zene. A zenész és a táncos néha improvizáljon, vagy csináljon úgy, mintha improvizálna. A zárlat legyen tanulságos. Vagy látványos. Vagy drámai. Vagy váratlan… Mindegy is, hiszen a taps úgy is jár. Született valami, ami kortárs, ami tánc, ami művészet. Sőt, kortárstánc-művészet.

A képlet – nem meglepő módon – nem ilyen egyszerű. Erről nemrég egész konkrét tapasztalást is szerezhettem, mikor a fenti lista elemeit egyaránt kipipálhattam a MA•ZE Trafóban tartott, Budarats címmel illetett estjén, majd a Várkert Bazárban Feledi János Hat tánc című koreográfiáját végignézve. És igencsak eltérő élményekkel tértem haza.

Kumzits. Fotók: Futár Ernő

A Várnagy Kristóf, Nagy Emese, Simet Jessica által tavaly alakult csapat első nagyszínpados trafós estje a világhírű izraeli táncegyüttes, a Batsheva Dance Company két korábbi táncosának, Guy Shomroninak és Yaniv Avrahamnak a MA•ZE számára készített koreográfiájával indul. A Kumzits felütése megidézi ugyan a címet adó tradicionális zsidó hagyományt, a spirituális, éneklős, beszélgetős esteket, de a tűz köré ülő misztikus csuklyás alakok hamar megválnak jelmezeiktől, és ezzel levetkőzi a koreográfia is annak kényszerét, hogy valami elmesélhető, ok-okozati cselekménysorozatról szóljon, a táncosok kosztümjük által meghatározott személyeket, identitásokat jelenítsenek meg. Igaz, a négy előadó megrajzol valamiféle egyéni (talán a saját személyiségét is sejtető) karaktert táncával – Nagy Emese a felnőtt gyerek, a szimpatikusan féktelen grimaszmester és bohóc, Simet Jessica a kissé komikus kontrollmániás, a túlpörgésre hajlamos zizi csaj, Laza Tímea erőt sugárzó amazon, Várnagy Kristóf a jelenetekből ki-be sétáló, minden szituációhoz mesterien adaptálódó kaméleon. Ha akarunk, felfedezhetünk olyan konkrét viszonyokat, érzelmeket, mint részvét, kívülállás, összefogás, de az összélményünket nem ezek határozzák meg. Hanem a felszabadult, lehengerlő erő, a bátorság, ahogy az ösztönöst működni engedik és a koncentráció, amivel az érzések, hangulatok, mozdulatok sokféleségét mégis egyben és kontroll alatt tartják. A színpadon nem egy koreográfiát előadó táncosokat látunk, hanem embereket, akik a tánccal, a táncban élnek.

Amivel mindezt a testükből, izmaikból, személyiségükből, tudatukból és tudatalattijukból előhívják, az a Batshevát vezető Ohad Naharin által kifejlesztett mozgásnyelv és eszközrendszer, a Gaga, amely a technika erőltetésén és a teljesítménykényszeren átlépve nyit új utakat a táncosok számára (és mindenki más számára is, aki Gaga-órát vesz), hogy visszataláljanak önmagukhoz, az örömteli, tiszta tánchoz.

A Kumzits kicsit olyan, amilyennek you tube-os kitekintéseim alapján egy Gaga-órát is képzelek. Nincs megállás; meghitt, drámai, humoros, parodisztikus epizódok váltják egymást a legtermészetesebb módon, a mozdulatok között a szemet gyönyörködtető technikás bravúrok, állatias rezdülések, zsigeri kisülések ugyanúgy helyet kapnak, mint a thai chira emlékeztető áramlások, vagy mondjuk a sztepp-aerobikot idéző üres, kapkodós gyakorlatsorok. Mindez szabadon, mégis kiszámítottan hömpölyög előttünk, mint valami rejtélyes szabályszerűséggel működő sorminta.

Dzsumbuj. Fotók: Futár Ernő

Miután az izraeli koreográfusokkal közös produkció alatt leszámoltunk az analizálós, jelentéstartalmaknak megfeleltetgetős befogadással, jöhet a totális agyeldobás, a társulat Jónás Verával és Csizmás Andrással közösen létrehozott darabja. A Dzsumbuj egy elektronikus lüktetésből, hangból, fényből és testből építkező energiarobbanás, amivel nincs más dolgunk, mint beleállni a lökéshullámainak útjába és hagyni, hogy hasson ránk. Nagy Emese elmondta, hogy Jónás Verával gyakorlatilag egy kávézás során kiderült, hogy van dolguk egymással, és valóban, az összhang a zenészek és a táncosok között folyamatos, a kommunikáció a két fél között egy percre sem szakad meg. A tánctérbe állított dj-pult mögött álló zenészek hol féktelen tempót diktáltak, hol megállítják a pillanatot, de ha kell, hagyják érvényesülni a tiszta táncot. A folyamatosan felfelé építkező, feszített tempójú előadás alkotói tagadhatatlan alázattal fordulnak a zene, illetve a tánc felé, de kevéssé veszik komolyan a klasszikus színházi kereteket. A zárlatban szó szerint ajtót vágnak a koreográfia testébe, melyen keresztül a Trafó színháztermébe sereglő táncosok (a Táncművészeti Egyetem modern tagozatának és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolának a növendékei) részvételével az előadás egy szombat esti partivá lényegül. Lüktet a zene, vibrál a fény, hullámzik a tömeg. A nézők mindeközben rendezett sorokban ülve tekintenek át a negyedik falon túlra – de persze onnan nézve az is lehet, hogy mi, a közönség vagyunk a színház.

Amikor témát választ koreográfiáihoz, Feledi János előszeretettel mazsolázik az irodalom, a film, a zene- és tánctörténet nagyjainak műveiből. A hattyúk tava, a Menyegző, Az órák, a Single Man, Radnóti, Weöres, Pilinszky, Kodály után most Bartók Béla Román népi táncok című műve került sorra. Hozzányúlni az ilyen kaliberű kulturális kánonba betonozott alkotásokhoz nyilván akkor érdemes, ha új aspektusba tudjuk helyezni, új, az adott korra érvényes jelentéseket tudunk hozzátenni. Azt, hogy a Hat tánc esetében ez a kísérlet kudarcot vallott, csak azért nem állítom, mert az előadás részét képezte az Oláh Dezső trió tavaly Reflections of Béla Bartók’s six romanian dances címmel lemezen is megjelent, csaknem egyórás jazz átdolgozása, Oláh Dezső (zongora) Oláh Péter (bőgő), Pecek Lakatos András (dob) által élőben előadva. A feldolgozást méltatták már a szakmai berkekben, részletes elemzésbe szakértelem híján én nem bocsátkozom. Ami biztos, hogy a zenészek izgalmas, sokszínű, modern hangzású zenei kulisszát tettek a koreográfia mögé. Legalábbis a zenekar szó szerinti helyét tekintve – leszámítva az előadás eleji geget, amikor is a zongorát és a zongoristát játék közben gurították középről hátra. A komplett művészi élményt nézve ugyanis folyamatosan olyan érzésem volt, hogy a koreográfia és annak hét táncosa hiába próbál a szárnyaló zene nyomába eredni. A zene expresszivitását Feledi a táncban mennyiségi alapon igyekszik elérni. Teleaggatja mindennel, hogy a hatás minél erősebb, a mondanivaló minél ütősebb legyen, a végeredmény azonban modoros, erőltetett, izzadságszagú, kiszámítható. Nem sokáig kellett néznem az előadást, hogy biztos legyek benne, hogy a kezdetben alsóneműben táncoló, majd rendezett férfi, illetve lenge női ruhákat felöltő táncosok a koreográfia végére ismét „húsra” vetkőznek. Persze, hiszen kivetkőznek magukból, felvillantják igazi arcukat, eliminálják azt, aki nem áll be a sorba.

Hat tánc. Fotók: Dusa Gábor

A férfi-nő, és egyén-közösség viszonyok boncolgatása folyik ugyanis a színpadon, a román népi táncok dallamkincsének korát idézve, de a jelenre is reflektálva. Hogy a kettő hol válik el, zavaros. Csak remélni merem – mert érzékeltetni nem sikerült –, hogy a koreográfus részéről ironikus gesztus volt olyan jeleneteket rendezni, melyekben a csábos mosolyú, csillogó szemű leányok heves tompordomborításokkal zsongják körül vagy vetkőztetik félmeztelenre a fölényesen vizsgálódó, hideg tekintetű legényeket, akik időnként táncba viszik őket, majd macsóságuk jeleként végigsimítanak a fejükön, a levetett inget a nő dereka köré fonva hozzák partnerük tudtára, milyen birtokviszonyba is kerültek. Vagy amelyben maga Feledi mint szilaj bika rázza saját ingét a megszelídítendő nő, Hortobágyi Brigitta előtt.

Nézni is izzasztó a vehemenciát, amivel a szereplők az arcukkal is minden érzelmet eljátszani igyekeznek, ahelyett, hogy bíznának a tánc vagy saját jelenlétük erejében. Hasonlóképpen a közösség viszonyait is pantomim direktségű mozdulatsorok „magyarázzák”. A gyengét felemelik, a csoportból elkószált báránykát visszaterelik, a közösségből kiiktatandónak ítélt Feledinek hátat fordítanak, mutató ujjukat fejének szegezik, és hosszas küzdelem árán lemészárolják, hogy aztán rövid ideig üres tekintettel, maguk elé bámuljanak, majd felszabadultan – és ruhájuktól megszabadultan – ugrálókötelezzenek egy jót. Így legalább bemutatható pár újabb szépen kivitelezett ugrás is, vagy feldobható a sztenderd kortárs táncos sablonokat felvonultató mozgásanyag egy kis street dance-es pörgéssel.

Szemben a MA•ZE előadásával, amelyben nem dekódolhatók a mozgássorok magvas gondolatokká, nem eltáncolt történeteket látunk, a Hat táncban hosszasan ecsetelhető lenne, ki, mit, miért csinált, milyen szimbólumként használt tárgyak, milyen motívumok, mikor, hogy bukkannak fel, kivel, mi történik. Ezek sorra vétele azonban maximum arról győz meg, hogy a produkció mögött sok „agyalás”, sok munka lehet. Kár, hogy a nagy gonddal tálalt üzenetek, jelentőségteljesnek szánt gesztusok megmaradnak a közhelyek szintjén. Kár, hogy miközben Feledi mindent bevet, hogy a táncot, az általa kigondolt, kimódolt jelentések megjelenítésének szolgálatába állítsa, megfeledkezik róla, hogy a tánc lehet nemcsak eszköz, hanem cél is.

Hol? Trafó
Mi? MA•ZE: Kumzits
Kik? Alkotók: Guy Shomroni, Yaniv Avraham. Előadók: Nagy Emese, Simet Jessica, Laza Tímea, Várnagy Kristóf. Jelmez: Osnat Kelner. Zene: Ohad Fishof. Látvány és jelmez: Csúcs Angéla

Hol? Trafó
Mi? MA•ZE: Dzsumbuj
Kik? Alkotók: Nagy Emese, Simet Jessica, Várnagy Kristóf. Előadók: Nagy Emese, Simet Jessica, Laza Tímea, Nyeste Adrienn, Keresztes Patrik, Várnagy Kristóf, továbbá a Táncművészeti Egyetem modern tagozatának hallgatói és a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola növendékei. Zene: Jónás Vera, Csizmás András. Jelmez: Vitárius Orsolya

Hol? Várkert Bazár
Mi? Feledi Project: Hat tánc
Kik? Rendezés, koreográfia: Feledi János. Zene: Bartók Béla és az Oláh Dezső Trió. Látvány, jelmez: Matisz Gábor, Feledi János