…kapunk egy finoman elemelt, helyenként abszurd tónusú, ám alapvetően realisztikus, jól követhető, átélhető történetet. Amelybe Mohácsi fokozatosan és gazdaságosan adagolja saját ötleteit, poénjait, szófordulatait, amelyek stiláris értelemben nem írják felül a szöveget – sőt, nem egyszer abból nőnek ki.

Nem egészen papírforma az, hogy Mohácsi János a Vőlegényt rendezte meg Szombathelyen. Igaz, Szép Ernő arról mesél, hogy az érdekvezérelt világ farkastörvényei közt hogyan lángol fel az őszinte szenvedély, és a kesernyés humorú történet, a megjelenített világ, a realizmustól el-elemelkedő ábrázolásmód közel is áll a rendezőhöz. Ám a Vőlegény öntörvényű és jelentékeny mű, sarkaiból kiforgatni nem érdemes, a Szép Ernő-i ábrázolásmód pedig más, mint a Mohácsié. A szerző a cselekményt nem annyira az események logikája, mint inkább hangulata, érzelmi tartalma alapján emeli el; az első felvonásban őrült, szinte követhetetlen sürgés-forgást, a másodikban (legalábbis annak második felében, Kornél és Rudi lenyűgöző kettősében) a romlottságból felszárnyaló lírát teremtve, a harmadikban pedig e kettő szintézisét hozva létre (vagy legalábbis arra téve kísérletet). Minden Vőlegény-előadásnak komoly kihívás ezt a hangulatot megteremtenie; úgy megjelenítenie a különleges sodrást, hogy eközben a színpadi forgatag ne tűnjön értelmetlen rohangálásnak, öncélú hangoskodásnak. A mű átgondolt szerkezeti felépítését megbontani nem lehet (és nem is szükséges), sajátos ötletekkel, szójátékokkal, szófordulatokkal terhelni a szöveget pedig kockázatos vállalkozás, hiszen ezzel nemcsak a játékidő nyúlhat beláthatatlan hosszúságúra, de a produkció maga is teljesen széteshet.

Fotók: Mészáros Zsolt

Mohácsi János azonban ezúttal nem is írja át radikálisan a darabot. A szerkezetét érintetlenül hagyja, a cselekmény kimenetelén is csak a végén változtat valamelyest, a színpadi sürgés-forgást pedig nem felerősíti, hanem megszelídíti. Méghozzá úgy, hogy a jelenetek dinamizmusa megmarad ugyan, de az összes szereplő valamennyi mozdulata, ki-beszaladása, hangulatváltása stb. értelmet, jelentést kap. Ezáltal kétségtelenül elillan a Vőlegény sajátos, különleges, a valósághoz tapadó, de valamelyest mégis valóságfeletti expresszivitása, amit szubjektíve lehet sajnálni (és amit a magam részéről sajnálok is), de helyette kapunk egy finoman elemelt, helyenként abszurd tónusú, ám alapvetően realisztikus, jól követhető, átélhető történetet. Amelybe Mohácsi fokozatosan és gazdaságosan adagolja saját ötleteit, poénjait, szófordulatait, amelyek stiláris értelemben nem írják felül a szöveget – sőt, nem egyszer abból nőnek ki.

Az első felvonásban például a szereplőknek az el- és feltűnő tárgyakkal is meggyűlik a bajuk – ezt sűríti a rendező a folyamatosan eltávolított, de mindig újra színre kerülő giccses porcelánkacsa ötletébe. Vagyis a tipikus Mohácsi-féle gegek, szófordulatok, reflexiók természetesen, minden erőszakoltság nélkül, a textust továbbgondolva simulnak a Szép Ernő-i textusba. Talán a zenekar szerepeltetésének ötlete érződik csak a szerzőtől némiképp idegen rendezői kézjegynek, ám ezt feledteti a Kovács Mártonék által megteremtett atmoszféra. A történet egyetlen fontos ponton változik meg: az utolsó jelenetben, ahová a rendező ironikus lábjegyzetet illeszt. Kornél szeretője, Édes Baba nemcsak átsuhan a színen (ahogy a legtöbb előadásban szokott), hanem hosszasan időzik a sarokban (mindenki látja, csak Kornél nem veszi észre), félreérthetetlenül reagál Kornél kettejük kapcsolatáról szóló szavaira, majd szép komótosan felhordja lány csomagjait. Végül Rudi elhagyott nőjével, Sárival tér vissza, ám nem akar üres kézzel távozni, s „ha ló nincs, szamár is jó” alapon az őt elhagyó Kornél helyett Mariskának nyújtja kezét. Amikor pedig Mariska elhárítja a közeledését, a legkisebb Szalay lány, Duci ideje jön el. Csábító zöld ruhára cseréli kopottas viseletét, belekarol Édes Babába és hármasban hagyják ott a színt. (E befejezést előkészíti Duci szerepének konzekvens megnövelése: a lány az első felvonásban sem megy el a vendégség idejére mozizni, ott marad a társaságban; saját helyzetére folyamatosan reflektáló megjegyzéseivel ő a tabló leginkább „mohácsis” figurája).

Az előadás látványvilágára és a színészi alakítások többségére is igaz, hogy nem rugaszkodnak messzire az írói világtól. Khell Zsolt díszlete kopottas falaival, a lelakottság érzetét keltő kevés bútorával hitelesen teremti meg azt a miliőt, amelyben a lecsúszóban lévő városi középosztály és a lumpenréteg él, Remete Krisztina jelmezei pedig érzékletesen mutatják a pénztelenség és az igények konfrontációját (az egyes szereplőket talán az jellemzi leginkább, kinek sikerül és kinek nem a kevés pénzből vállalhatóan kinézni, illetve ki az, akiben már igény sincs erre). A színészi játékmód alapvetően realisztikus – még akkor is, ha egyes rendezői ötletek, a zenekar folyamatos jelenléte, a Mohácsi-szövegekre jellemző replikák alkalmazása megemeli valamelyest a reálszituációkat. Nagyjából olyan mértékben – még ha más módon is – mint a Szép Ernő-i líra és expresszivitás. Mohácsinál az elemelés inkább a véleményezést, a finom irónia kifejtését szolgálja, mint a zaklatott érzelmi állapot kivetítését, vagy éppen a sajátos poézis érvényesülését, de a történet a maga valóságában átélhető marad. A fontos epizódszerepeket játszók jól élnek azzal a lehetőséggel, hogy a figurák tettei, szándékai jól követhetővé válnak a szombathelyi színpadi változatban, vagyis sokkal inkább individuumként, mint egy tabló részeiként lehetnek jelen.

A második felvonás sok előadásban problematikus első felében Dunai Júlia (Sári), Wessely Zsófia Anna (Nusi) és Kenderes Csaba (Pimpi) érzékletesen teremtik meg annak a lumpenvilágnak a hangulatát, melyben Fox Rudi, a címszereplő oly otthonosan mozog, és amelynek szerves része Endrődy Krisztián sokat látott, ennek megfelelően blazírtan cinikus, fél szemmel mindig az alkoholtartalmú üvegre kacsintgató Faterja is. A Csuszik család tagjai közül Jámbor Nándor a szokottnál felnőttebb fiút játszik Zoliként; tekintetébe mintha mindig kiülne az aggodalom, amiért majd neki kell rendbe hoznia, amit a szülők eltoltak. (Miként érettebb fiú a barátja, Matusek Attila Lalája is, aki Zolinál láthatólag jobban érzi magát a teljes felfordulás közepette – noha véleménye gyakran kiül az arcára.) Alberti Zsófi nem besavanyodott vénlánynak, hanem kedves, szerethető teremtésnek játssza Mariskát, akinek ugyan megvannak a maga mániái (mint a porcelánkacsa iránti olthatatlan gyűlölet), de egyetlen józan lényként igyekszik összefogni a famíliát, s amikor finoman elutasítja Édes Babát, látszik, hogy átfut rajta: soha vissza nem térő lehetőséget szalajtott el. Edvi Henrietta Ducijának jut a legtöbb „mohácsis” replika, (ön)reflexió, amellyel érzékelteti a lány magányát és fokozatosan készíti elő az utolsó jelenet látványos átalakulását. Csuszik mamaként Vlahovics Edit remek portrét fest egy klasszikus pszichiátriai esetről, majd némiképp elbizonytalanít arról, hogy a mama bolondériája nem színjáték-e, mellyel görcsösen próbál magának több figyelmet kicsikarni. Mertz Tibor (Csuszik papa) színesen, lendületesen formálja a javíthatatlan szélhámos hálás szerepét; míg másoknál a reflexió a humor fő forrása, nála az amorális létezés teljes reflektálatlansága az.

A szereposztás csak a címszerep esetében vet fel kérdőjeleket. Orosz Róbert Fox Rudiként precízen hozza az agresszív slemilt, akinek tényleg csak a pénz a fontos, s meggyőző az utolsó felvonás önmagából kivetkező, elhagyott szerelmeseként is, de alkatából hiányzik az az erős férfibáj, amely Rudi nyers szenvtelenségét, durvaságát Kornél szemében ellensúlyozhatná, így hitelesítve a lány érzelmeit. Hogy mégsem foglalkozunk túl sokat azzal, vajon milyen lehetett a többi kérő, akik nem dobogtatták meg a lány szívét, annak oka Gonda Kata alakítása: a színésznő szinte egyetlen lendülettel, ám számtalan színnel játssza a bolondos, szerelmes, majd szerelem és perspektívavágy közt hánykolódó Kornél szerepét. Hol szerelmes fruskának, hol számító nőnek tűnik, az egyik pillanatban szeretetért remegő lányt, a másikban mindent egy lapra feltevő, szerelmét tűzön-vízen át meghódító nőt látunk benne – de a szerepformálás konzisztens; a különböző lelkiállapotok ugyanannak a magával ragadó személyiségnek a részei. Szinte jólesik boldognak látni őt, miközben a többiekkel együtt Kovács Márton szerzeményét énekli a fináléban – még akkor is, ha sejtjük, hogy a realitáshoz közelebb áll Duciék előkelő távozása.

Hol? szombathelyi Weöres Sándor Színház
Mi? Szép Ernő: Vőlegény
Ki? Szereplők: Mertz Tibor, Vlahovics Edit, Gonda Kata, Alberti Zsófi, Edvi Henrietta, Jámbor Nándor, Orosz Róbert, Endrődy Krisztián, Németh Judit, Wessely Zsófia Anna, Dunai Júlia, Kenderes Csaba, Matusek Attila, Ostyola Zsuzsa, Horváth Ákos.
Zenészek: Kovács Márton, Hotzi Péter, Peltzer Géza.
Dramaturg: Mohácsi István. Zene: Kovács Márton. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Remete Kriszta. Rendező: Mohácsi János.