Ne akadjunk fenn azon, hogy mit keres az Újvidéki Színház a romániai Nemzetiségi Színházi Kollokviumon. Fogalmam sincs, a szervezők hogyan számolnak el a meghívás költségeivel az gaz turkokapitalista rendszer felé, de ez az előadás igazán megéri a pénzét – nemcsak figurative.

Úgy tíz percünk van átkapcsolni a Káva Színház Lady Learjéről az újvidékiekre, ami nem könnyű, mert a Káva felnőtteknek szóló részvételi színházi előadása legalább annyi szakmai problémát vet fel, mint amennyi gondolkodnivalót kínál az öregségről, az idős szülő és felnőtt gyerek viszonyáról. Egyébként ők is kakukktojás a gyergyószentmiklósi fesztiválon, a Romániában élő kisebbségek hivatásos társulatainak kétévente megrendezett szemléjén. A szigorú definíció fellazítása talán akkor kezdődött, amikor először hívták meg a sepsiszentgyörgyi román színházat a Kollokviumra olyan alapon, hogy ott a románság valóban kisebbségben él.

Fotók: Jakab Lóránt

Az idei, a XII. kiadáson már egyértelmű, hogy a rendezvényt a Figura Stúdió Színház saját képmására és hasonlatosságára formálta az évek során. A színházi nevelés felé tett műsorpolitikai nyitás elegendő indok a Káva idei meghívására. A vajdasági magyar kisebbség színházának pedig éppúgy helye van egy székelyföldi színház rendezvényén, ahogy helye lehetett volna a katalán Xavier Bobés Könnyen elfelejthető dolgok című előadásának, amelyet, mondják a szervezők szomorúan, nem sikerült egyeztetni. És ahogy helye van a cigány színésznők alapította bukaresti Giuvlipen Színháznak, itt, Gyergyóban, ahol tavasszal a Phaedra bemutatójáról kilépve ért a hír: felgyújtották egy cigány család házát a város szélén. A tizenhétezres kisvárosnak bőven van (lenne) oka rá, hogy érdekelje, mit mutat a kortárs színház a nemzetiségek ügyes-bajos dolgairól. (A valóság azonban az, hogy szegény embert az ág is húzza, Gyergyóban a járdák állapota még mindig forróbb kérdés, mint hogy mit adnak a színházban.)

Habár egy szerb nemzeti hősről, Feketéről szól, az újvidékiek előadása magyar nyelvű, és ezzel máris adott a reflektált pozíció: a nemzeti hős nem automatikusan a néző nemzeti identitását szilárdítja, inkább a nemzetiség mint identitásmeghatározó tényező kerül kimondatlanul is górcső alá. Minimum öt nemzet, szerb, török, orosz, arab, cigány szereplő kavarog a színen, egy szupermarket fémpolcai közt zajlik a történelem (Díszlet: Žanko Tomić, Saša Senković). El kell telnie pár percnek, mire érteni kezdem, amit hallok és látok, elsőre azt is nehéz eldönteni, hogy ez most komoly vagy paródia. A hősök jófejek, az ellenség szemétláda, a rock dübörög (zene: Klemm Dávid), valaki folyton dalra fakad, de nagyon kell ám figyelni, vajh hazai vagy büdös rohadt turkokapitalista gané nótázás vala az, vagy esetleg csak az fülem csenge.

Jó, hát ezen a ponton már nem kérdés, nyakig vagyunk a metamodernben: egyik végén Balog István vitézi drámájának Németh Ferenc által készített átirata, s annak is a Lénárd Róbert által készített átirata (de ebből a sokszoros szerzőségből én egyedül Lénárdot hiszem el, annyira jól sikerült az átirat), másik végén abszurd humor és társadalomkritika, maga a színtiszta pythoneszk. A kettő közt hintázunk. Átlengünk a 19. századba egy kemény, mint az újvidéki korzó nép fia hősért, egy illúzióért, hogy ő elhozza a szebb világot, egy dramaturgiai konvencióért, hogy csak előbb még eldanol egy nótát, egy archaizáló nyelvért, obligát népieskedésért, hogy azt mondja: az csatának hevében kimenekülhetett vala… valé… na, szóval kimenekülhetett volna. A nyelv persze azonnal leleplezi magát, megbicsaklik és 21. századi kifejezésekkel operál, legelsőként ebből ismerjük fel az előadás stratégiáját, hogy amit állít, azt azonnal vissza is vonja, ugyanannak az anyagnak a színe és a visszája egyszerre mutatja magát. Mészáros Árpád alakítása ebben kulcsfontosságú: Fekete mintha a néhány évvel ezelőtti Bánk bánja folytatása volna, komolyan veszi figuráját, nem karikíroz, magabiztosan használja a romantikus drámai hős színpadi eszköztárát csakúgy, mint a musicalét, és bámulatos érzékkel tol bele maximális energiát a játékába úgy, hogy közben nem „pakol rá” a röhögéstől fetrengő közönség kedvéért. Ez az elképesztő energiaszint és arányérzék az előadás összes színészére jellemző amúgy, irigykedem is rendesen itt, egy erdélyi nézőtéren ülve.

Lénárdnak és Žanko Tomić rendezőnek semmi sem szent, mert miért is lenne az? Politikailag inkorrektek a pofátlanságig, és ez a pofátlanság az, ami konstruktívan rombolja a közhelyeket. Fekete azon morfondírozik, hányszor lőtte már le a folyton feltámadó öngyilkos merénylőt, aki persze arab. A cigány persze lop, mert enni kell. A felkelőknek enni nincs mit, hát már csak az nemi erőszak maradt, úgyhogy felszabadítják a nép egyszerű leányát, de közben szűz török muffokat követelnek, az ellenség holttestét lelkesen és fantáziadúsan gyalázzák meg. Fekete és Angyélia szerelme igaz, édes kettesük beállításban, koreográfiában hardcore nőalázó pornó. Az egész nagy rendszerváltás, az forradalom(, mely) nem érettünk van, hanem egy jobb Szerbiáért, egy szebb világért, arra fut ki, hogy a turkokapitalizmus helyett Fekete bejelenti a demokratikus szerbokapitalizmust. Majd a jó hosszúra nyújtott finálédalban fegyverével hadonászva üvölti a képünkbe, hogy őt kell megválasztanunk. Nesze neked, happy end.

Bizonyos értelemben tényleg boldog a befejezés: elkísér a historiko-romantiko-fake fergeteges hangulata és a profi színházi munka láttán érzett öröm.

Hol? Az Újvidéki Színház a gyergyószentmiklósi Kollokviumon
Mi? Németh Ferenc Balog István vitézi drámájának átirata nyomán színpadra írta Lénárd Róbert
Kik? rendező: Žanko Tomić, színészek: Mészáros Árpád, Pongó Gábor, Német Attila, Banka Lívia, Sirmer Zoltán, Elor Emina, Crnkovity Gabriella, Soltis Lehel, Simon Melinda, Gombos Dániel, Giricz Attila, Magyar Attila, Szalai Bence, f. h., Ozsvár Róbert, f. h., Orlovity Sztaniszlava, f. h., zene: Klemm Dávid, m. v., koreográfia: Ista Stepanov, m. v., díszlet: Žanko Tomić, Saša Senković, m. v., jelmez: Jasna Badnjarević, m. v.