Valószínűleg egyedülálló – és nem csupán a legutóbbi időkben –, hogy egy színház egy bemutatója olyan fesztiválkörítést kapjon, mint a Szerelmes Shakespeare-hez kapcsolódó, annak okán rendezett Szerelmünk, Shakespeare fesztivál a Madách Színház összes tereiben. A 2017. június 9-i premiertől július 16-ig tartó hetek alatt a több szereposztásban bemutatott előadást fotókiállítás, filmvetítések, személyes hangvételű beszélgetések, gyerekelőadások, vendégprodukciók, táncjáték, kötetlenebb, zenére és költészetre fókuszáló estek követték.

A népszerű és sokoldalú ismeretterjesztésre sokfelől származó, de a maguk területén hiteles személyiségeket kértek fel, a Madách-repertoáron túlról érkezett meghívottakkal – köztük sok, a pálya kezdetén álló vagy még színművészeti egyetemista alkotóval – pedig láthatóan új közönségréteget is elértek. Összességében olyan programok voltak ezek, amelyek kultúr-, irodalom-, dráma- és színháztörténeti kontextusba helyezték Shakespeare-t és az életművet, és amelyek jóval túlmutatnak egy egyszerű marketing- és PR-fogáson.

Markó-Valentyik Anna a Makrancos Katában. Fotó: Mohos Angéla

Gyerekeknek szánták két végzős rendező-bábrendező szakos hallgató egydélutános, de kétfelvonásos Shakespeare-meséjét, amelynek első része a Szilágyi Bálint rendezte Szentivánéji álom, második része a Markó Róbert készítette Makrancos Kata volt. Közös nevezőjük – különösen azok után, hogy előbbiből kihúzták a mesterembereket – a szerelmi zavar, azok a gyakran teljesen értelmetlen körök, amelyeket futunk szerelmesként. Mert a végeredményt, az energiapazarlást illetően mindegy, hogy reménytelen az a szerelem, úgy rakjuk bele magunkat, vagy daccal, hiábavaló versennyel őrüljük fel azt, ami működhetne; de a happy endek nem maradnak el, így nyugodtan távozhat a 8–12 éves, és némi önvizsgálatot tarthat a náluk jóval idősebb néző is.

Mindkét produkcióban vendégek közreműködtek, a Makrancos Kata a győri Vaskakas Bábszínházzal koprodukcióban jött létre – és mindkét produkció egészen más színházi látásmódot képviselt, mint a Madách kevéssé korszerű gyerekszínházi repertoárja. A tervezőket erősen kötötte a praktikum: az előadások a Szerelmes Shakespeare díszletében játszódtak. Az Márkus Sándornak és Horváth Márknak, valamint a Madách világosítóinak köszönhető, hogy ez a tény nem hatott vizuálisan zavaróan. A Szentivánéji álom egygesztusú díszlete egy hatalmas szamárfej, ráadásul zölddel borítva, így aztán megvan az erdő, és kinyitás után fejének külseje és belseje is meglepetéseket tartogató, jól használható térré válik. A zöld háttér előtt a fehér, sárga, fekete ruhák jól érvényesülnek, azok bármelyik fast fashion boltban beszerezhetőek, ettől pedig mindjárt könnyebbé válik a kiskamaszoknak azonosulás. A zöldet tökéletesen egészíti ki a pipacs pirosa, a Puck sisakjára ragasztott kis tükrök pedig úgy szórják a fényt, hogy az előadás magic-faktora is megvan. Legalább ennyiben. Mert a dramaturgiailag redukált alapanyag és a középhangú közlésre fókuszáló játékmód több korosztállyal följebb tolja az előadás befogadhatóságának korhatárát.

A Makrancos Kata történetét Nagy Orsolya dramaturg megtartotta, lenyeste róla az erősen problematikus női behódolás szálat, és egy laza, trehány, kalandvágyó, link, fifikás fiatalember és egy merev, maga alkotta szabályok mentén – azokat másokkal kőkeményen betartatva –, biztonságos megszokottságban élő lány egymásra találására, összecsiszolódására tette a hangsúlyt. Megtartotta Shakespeare-t, visszanyúlt a commedia dell’artéhoz, és kölcsönzött Molière-től is. A színpadon rengeteg papír, hiszen papírgyáros lányáról van szó, és az, hogy a történetet bábosok vezetik elő, báb híján alapvetően abban mutatkozik meg, ahogyan az anyagot kezelik. A két fiatal meg Petrucchio házvezetőnője, Dorine a normális ebben az ízléshatáron belül a végletekig elrajzolt, a test domborulatainál itt és ott kitömött, a hatvanas-hetvenes évek túlfrizírozott, túlsminkelt népekkel teli világában, akik nagy gesztusokkal, kitett poénokkal operálnak. Markó és alkotótársaik láthatóan ismerik a kisiskolások és kiskamaszok ingerküszöbének magasságát, az előadás élvezetes, a színészek dalolni, táncolni sem restelltek. A veszély a választott játékmódban rejlik, a commedia dell’ arte és a slapstick comedy is erős ritmust, nagy pontosságot, végig felfokozott tempót igényel, amit viszont csak rutinnal, sok játszással lehet megszerezni.

Kállay Géza Shakespeare-kutatói minőségében rendezte össze az „Ó, semmiből fogantatott valóság!” című estet, amelyen Shakespeare-monológok hangzottak el férfiakról és nőkről Fekete Ernő és Kerekes Éva tolmácsolásában, Müller Péter bevezetőjével, amelyet Peter Brook a Shakespeare világában megjelenő ezoterikust és profánt boncolgató gondolatai inspiráltak. A Rómeó és Júlia erkélyjelenetét követően egymás után elhangzó monológokat a két színész kis pulpitusról olvasta, a szövegeket relaxációra is alkalmas zene választotta el egymástól, a kivetített hangulatképek kevés vizuális invencióval készültek. Az est arra volt bizonyíték, hogy hiába a színészi erő és karizma, ha a katedrán kiváló irodalomtörténész rutintalan színházi dramaturg. (Meg arra, hogy Shakespeare mennyivel több izgalmas férfit írt meg.)

Különben fura dolog a színpadi rutin, amely Magyar Attilától és Hajdu Steve-től elvitathatatlan. Komédiázó kedvük lankadatlan, ritmusérzékük pazarul működik, remek prompt döntéseket hoznak – ami a #Shakespeare Live élő, improvizált, interaktív részét illeti. A performansz áll a lábán. Ami viszont kész, a megírt keret, nos, az jóindulattal is csak tákolmánynak nevezhető. Ez ugyanis arról szól, hogy a Wikipedia-szócikk alapján, az életrajz meglevő és hiányzó adataira épülő kis jelenetekből a hitetlen is elhiggye: Shakespeare tényleg létezett. A Gyalog galopphoz méltó a téma, a kidolgozás viszont kezdő színjátszókat idéz.

A hamlet.ws a Krétakör 2007-es előadása. Nem ekkor, de talán a legpregnánsabban ezzel váltott Schilling Árpád egy másik útra, másféle színházcsinálói attitűdre. A Krétakör azóta átalakult, az előadás tovább éli a maga életét úgy, hogy a színészi életkorváltozásból adódóan a hangsúlyok organikusan, hitelvesztés nélkül tolódtak másfelé. Ami maradt, az a játékosság, a figurateremtés és a tiszta helyzetek adta erő. Egy csöndes, a színészre és a történetre építő előadás, amely az intimitással, valamint a nézővel fönntartott folyamatos és érdeklődő kapcsolattal hat. A közönség döbbenetes és üdítő sokszínűséget mutatott. Voltak a színházi szakmából, de persze többségében civilek ültek a székeken: negyvenesek, akik végigkövették a Krétakör történetét, és lehet, hogy egyfajta nosztalgiából jöttek el; közülük többen saját gyerekükkel érkeztek, akiknek, csakúgy, mint a nézőtér olvasztótégelyében ülő többi középiskolásnak, ez lehet a meghatározó Hamlet-élmény. És érezhető volt az is, kik azok, akik bár nagyon jól tették, de a Madách törzsrepertoárjának nézőiként valószínűleg csak véletlenül vettek jegyet. Ha másért nem, ezért a sajátos energiaáramlásért már megérte.

A fesztivál fő számához, a Szerelmes Shakespeare-hez mindez csak körítésnek számított. A filmet színpadra adaptáló Lee Hallnak nem akadt nehéz dolga, hiszen Marc Norman és Tom Stoppard forgatókönyve alapvetően jól megírt. Amit ő tett hozzá, az a romantikus komédia finomhangolása, az Erzsébet-kori miliőből máig hallatszó, üzleti színházcsinálásra vonatkozó hangsúlyok, a befektetői, produceri és művészi szándékok összeütközése, ami nálunk nem ennyire erős – ahogy a castingszituáció sem –, de a West Enden vagy a Broadwayn mindennapos. A végeredmény pedig hittétel, sőt szerelmi vallomás a színházhoz Shakespeare ürügyén és által.

Semmi bombasztikus nincs ebben az erős, a „megfelelő embert a megfelelő helyre” elvét követve sok és sokfelől érkezett, sokféle játékkultúrájú vendégre támaszkodó szereposztással, Szirtes Tamás biztos rendezői kezével lebonyolított, az említett játékkultúrákat puzzle-szerűen egymáshoz illesztő előadásban. Ha egyetlen gesztust kellene választani, amely sűríti a hangulatot, az az egyik szereposztásban Wessexet – parókában – játszó Pál András mozdulata lenne: ahogyan homlokából kisöpri a minduntalan belehulló hollófekete hullámot. Mindennek megadják a módját, de nem pakolnak rá fölöslegesen (bár a díszletben azért lehetett volna több izgalom, tervezői ötlet, meglepetés), szakszerűen, műfaji szabályokat betartva, frivol kedvvel, önreflexíven, nem túlhabzóan komédiáznak.

Szirtes Tamás a fesztivál műsorfüzetében arra kéri a nézőket, „tekintsenek a rendezvénysorozatra úgy, mint a Madách Színház másik arcára, amit ugyanolyan elkötelezettséggel nyújtunk át Önöknek, mint zenés programunkat”. Bár nem teljesen világos, mi ez a „másik arc”, hogy a jövőben ez prózai és zenés fókuszt is jelent-e, vagy a fő repertoárhoz képest offnak számító programok fokozatos beépítésére utal a műsorrendbe, ha azt ezen a nyári színvonalon teszik, azon színház, szakma és közönség egyaránt nyer.