Vandekeybus koreográfiája egy két órás zuhanórepülés, melyben a táncosok hol lovakként, hol madarakként, hol görög istenekként, hol civakodó gyerekekként törnek a magasba, majd zuhannak a mélybe.

Két éve annak, hogy itt jártak a Trafóban az Empirikus hányados című előadásukkal a RUBBERDance Group táncosai, akik a nevükhez méltóan gumiszalag hajlékonyságával követték a zene ritmusát, és hol horizontálisan, hol pedig vertikálisan az égbe törve, ott egy pillanatig megfeszülve bebizonyították, hogy rájuk nem vonatkozik a gravitáció törvénye. Megmutatták azt is, hogy milyen rövid híd feszül az urban és a klasszikus tánc között, hogy a break tánc milyen közel is áll a baletthez. A mai napig erősen él bennem annak a szabadságnak az érzése, amit az előadásukat követően éreztem: a nézői tapsviharral mit sem törődve az előadók elkezdtek szabadon táncolni és egymásnak adogatni a ritmust. Bár egy tapodtat sem mozdultunk, hirtelen az utcán teremtünk, ahol b-boyok versenyeztek egymással, miközben a nézők közösséggé formálódva együtt ünnepelhették és élvezhették a tánc örömét. Idén októberben újra break táncosok vehették birtokba a Trafó nagyszínpadát, ezúttal azonban korántsem a szabadság örömét hozták el nekünk.

Compagnie par Terre: Autarcie. Fotó: Thomas Bohl

A Compagnie par Terre alapító koreográfusa és táncosa, Anna Nguyen b-girlként kezdte a pályafutását, koreográfiái a break és a hipp-hopp mozdulatok elemeire bontásán alapszanak. Az Autarcie (….) előadásuk címe emberek olyan közösségére utal, akik más csoportoktól elkülönítve, maguknak mindent előteremtve, teljesen önellátóan élnek. De mint minden zárt közösségnek – vagy mondhatjuk azt is, hogy törzsnek –, úgy a táncosok csoportjának is megvannak a maga szabályai, melyek az egyén életét sokszor korlátok közé szorítják. Az előadók élet- és mozgástere is geometriai pontossággal körül van határolva: a hatalmas üres térben egy keskeny, téglalap-alakú fénysávban van összezárva a négy táncos, akik egész testükkel a nézőtér felé, frontálisan mozognak. Olyan, mintha babákat látnánk: semmilyen érzelem nem tükröződik az arcukon, mozdulataik szaggatottak, mechanikusak. A zene ritmusa és az életterüket körbeölelő sötétség tartja őket fogságban, melyből egyszerre csak kitörni látszik a csoport egyik tagja: életre kell az egyik baba, aki a fénysáv mögötti üres térben megtapasztalja a szabadság ízét. A társait is megpróbálja egyesével felszabadítani, és miután mind a négyen kilépnek a bizonytalan ismeretlenbe, elindul a harc a határtalannak tűnő terület birtokba vételéért. Metsző, hideg stratégia szervezi a táncosok mozgását és összefonódását, attól függően kapaszkodnak össze vagy épp válnak el egymástól, hogy éppen mire és kire van szükségük. Tudatukra ébredve saját énükért és életterükért küzdenek, megidézve az utcai táncosok csatáit, akik a köztereken egymással harcolnak a sétálók figyelméért, a legjobb helyekért. Mozgásuk a break és a popping – utóbbi táncra az izmok gyors megfeszítése és elernyesztése révén elért ütésszerű mozdulatok a jellemzőek – eszköztárából merítenek, amit pillanatok alatt harcművészetté formálnak. A szabadság azonban megterhelőnek tűnik, a táncosok szépen lassan visszatérnek a megszokott környezetükbe, a zárt fénysávba, a mozgásukon pedig újra a frontális irány, a megkonstruált pontosság és a mechanizmus lesz úrrá. Anna Nguyen koreográfiája nélkülözi a break és a hip-hop műfajával rokonítható felszabadultság érzését, ugyanakkor hatalmas és lenyűgöző energiákat mozgósít a színpadon. A térhasználata rendkívül játékos, egyszer egy véletlenszerű, másszor egy teljesen megkonstruált térbe és helyzetbe lépnek a táncosok – a szabadságot, az örömöt azonban máshol kell keresnünk.

Fotó: Patrick Berger

November utolsó hétvégéjén az Ultima Vez csapatát már ismerősként köszöntötte a Trafó közönsége, hiszen ez volt az ötödik alkalom, hogy Budapestre látogattak, ezúttal egy korábbi, 1999-os előadásuk 2016-ban felújított verzióját hozták el nekünk. Az In Spite of Wishing and Wantig egyszerre olvasható drámaként, csodálható mozgásszínházként, nézhető mozifilmként és élvezhető zeneműként – Wim Vandekeybus komplex színházi alkotása százszázalékos jelenlétet és figyelmet kíván nem csak az előadóktól, hanem a nézőktől is.

Ultima Vez: In Spite of Wishing and Wanting. Fotók: Danny Willems

A teltházas nézőtéren való helyvadászat közben folyamatos csörömpölést hallani a színpad felől: olyan, mintha valami vagy valaki ki akarna törni a karámjából, s ez nincs is olyan messze a valóságtól, mivel a színpad szélén várakozó fellépők nem sokkal a kezdés után vad és dühödt paripákként lépnek, pontosabban fogalmazva törnek be a cirkuszi porondra, ahol két, öltönyös clown nyaka közé kifeszített kötélen ugratnak át újra és újra. Bár a karámjukból kitörtek, szabad galoppozásukat folyamatosan figyelemmel kíséri és irányítás alatt tartja a királyi székében olykor-olykor megpihenő porondmester. A cirkuszi világnak ugyanúgy része a filmbetétekben feltűnő liliputi figurák, mint a vadul ügető lovak, a clownok és az állatidomár. Cirkusz az egész világ – mondja Vandekeybus és rendezésének központi motívumának a zuhanást teszi meg.

Vandekeybus koreográfiája egy kétórás zuhanórepülés, melyben a táncosok hol lovakként, hol madarakként, hol görög istenekként, hol civakodó gyerekekként törnek a magasba, majd zuhannak a mélybe. A vágtató lovakat figyelve a porondmester feleleveníti gyerekkorát, amikor még ő is tele volt élettel és energiával; azt az időszakot, amikor az ember mindig valami más akart lenni, például szivacs, madár, óriás vagy épp hó. De van, amikor az ember a vágyait illetően csak egy dologban biztos, hogy azt akarja, amit a másik: humoros és visszatérő etapja az előadásnak, amikor a felnőtt férfiak egymástól elirigyelve a vágyaikat egyre hangosabban üvöltik, hogy „I want that”. Mindez odáig fajul, hogy egy idő után már nem csupán a másik álomképét, hanem gondolatát is megpróbálják el- és kisajátítani. A másra való vágyakozás hamar az álom témájához repít minket: a koreográfia ismétlődő mozdulatsora az, amikor a táncosok a magasba ugorva alvópozíciót felvéve zuhannak a társaik kezébe, vagy épp a földre. Az álom világában felszínre törhetnek az elfojtott vágyak és érzések, megtapasztalhatják a zuhanás nyújtotta szabadságot: felejthetetlen képe az előadásnak, amikor a performerek újságpapírt a kezükben markolva hason fekvésből a magasba rugaszkodnak és a földdel párhuzamosan kifeszítik a testüket, vagyis repülnek. Álomból álomba repülnek, az viszont kérdéses, hogy ki álmodja az egészet. A táncosok? A porondmester? A koreográfus? Netalán mi, a nézők? Az előadók időről-időre felveszik a kapcsolatot a közönséggel, direkten és célzottan nekünk mesélnek, olyannyira hangsúlyozva ezt, hogy már-már az az érzésünk támadhat, hogy a mi vágyainkat és gondolatainkat viszik színpadra.

Nem csak a képek, az álmok, a vágyak és a történetek változnak, hanem maguk az előadók is. Vandekeybus átváltozó művészei az ember játékos, vad és dühödt, érzéki (ugyancsak emlékezetes jelenetsor a narancsdarabok egymásba illesztésével történő párválasztás, majd a férfiak lassú, latin tánca, mely minden homoerotikus felhangot nélkülözve a puszta érzékiséggel lesz egyenlő) az ösztönös és vágyakozó ént testesíti meg. Átalakulásukban egyik legnagyobb támaszukra a zene van: David Byrne – a Talking Heads egykori alapító énekese – olyan hangzó világot teremt, melyben ugyanúgy megfér a rock, a latin zene, az állati hangok és a fém éles csörömpölése. A repetitív zene hipnotikus erővel bír, magával ragad, felkap, elenged, mi pedig álomba zuhanunk – egy olyan álomba, ahol mindent lehet és bárkik lehetünk. A kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a szabadsággal.

Mi? Compagnie par Terre / Anne Nguyen): Önellátás / Autarcie (….)
Hol? Trafó
Kik? Koreográfia: Anne Nguyen. Táncosok: Konh-Ming Xiong, Magali Duclos, Farrah Elmaskini, Valentine Nagata-Ramos. Eredeti zene (zeneszerző és ütőhangszeres): Sébastien Lété. Fény: Ydir Acef. Jelmez: Courrèges

Mi? Ultima Vez: In Spite of Wishing and Wanting
Hol? Trafó
Kik? Rendezés, koreográfia, színpadkép: Wim Vandekeybus. Eredeti zene és hangkörnyezet: David Byrne. Előadók: Eddie Oroyan, Yassin Mrabtifi, Guilhem Chatir, Grégoire Malandain, Luke Jessop, Luke Murphy, Knut Vikström Precht, Giovanni Scarcella, Nuhacet Guerra Segura, Alexandros Anastasiadis. Fény: Francis Gahide, Davy Deschepper. Hang: Bram Moriau