Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.

A sevillai borbélyt szinte mindenki ismeri. Nem csak az operarajongók. A Hamupipőkét is sokan. Van, aki arról is hallott, hogy nem csak Verdi írt Otellót. A Tell Vilmos nyitány dallama millióknak ismerős. Ahogy a Selyemlétra nyitányé vagy a Tolvaj szarkáé is. De a Tankrédról, amit René Jacobs együttese játszott először Magyarországon, a Zeneakadémián, vagy A reimsi utazásról már csak kevesen hallottak. Ez utóbbinak a Rossini-féle átirata – az Ory grófja – Anger Ferenc rendezésében ment ugyan a szegedi Kisszínházban, de sajnálatosan kevésszer. Az Olasz nő Algírban – a nyitány szintén ismerősebb lehet – meg a miskolci Operafesztiválon 2005-ben (az operát az íróként és kultúrdiplomataként ismertebb Giorgio Pressburger vitte színre). Rossini még nem érzi otthon magát nálunk. Még nem kapta meg azt a figyelmet, ami kijárna neki. Az Olasz nő Algírbant, ezt a rendkívül élénk, remek mulatságot, idén mutatta be először a budapesti Operaház.

Fotók: Berecz Valter

Rossini magyarországi mellőzöttségének számos oka lehet, az egyik mindenképpen az, hogy felületes, léha, egyenesen lusta szerzőnek van elkönyvelve, akiből hiányzik az igazi mélység. Kétségtelen, Rossinit rendezni nem jelent olyan kihívást, mint Wagnert vagy akár Donizettit. Rossini nem mozgatja meg annyira a rendezők képzeletét, mint más, ennek okán is jelentősebbnek gondolt szerzők: a Rossini-librettók könnyen átláthatók. Ahogy a Rossini-zene is elég könnyen leírható, elég könnyen kiismerhető. Egy rendkívüli dallaminvencióról tanúskodó, lassú bevezető rész után mind a kettősök, mind az áriák felpörögnek, zakatolni kezd a Rossini-crescendo, a zenészek egyre gyorsabban játszanak, érezni, hogy már lihegnek, majd a fokozás a kaotikusságában vicces csúcspontig tart. A Rossini-operák legjelentősebb tételei szinte mind e szerint a metódus szerint épülnek fel. Egyébiránt ezek a farce-okból és a commedia dell’artéból eredeztethető, annak karaktereit is használó Rossini-crescendók – annak ellenére, hogy nagyon hasonlítanak egymásra – igen változatosak, összefogottságot, összeszokottságot követelnek meg a zenekartól. Nincs helye léhaságnak. Ám kétségtelen, nem túl széles az értelmezési tartományuk, nem túl tágas térben mozog az azt értelmezni akaró néző, és nem gyárthat a látottakról sokféle teóriát. Vagyis egy Rossini darab kognitív hatása messze nem olyan erős, mint egy Wagneré. Az Olasz nő Algírban című darab esetén sem lehet más értelmezi keretet adni, mint az alaphelyzet (és az sem segít, hogy van benne egy bej):  a fogságba ejtett olasz nő túljár az őt megkívánó arab bej eszén, addig húzza a férfit, amíg az mindenre hajlandó lesz, hogy odaadja magát neki. Már lassan az eszét is elveszíti. A méltóságát is, amikor egy a beavatási szertartásokat parodizáló ál-szertartáson maflapincsévé (pappataci) avatják, vagyis egy olyan papucsférjé, aki megfogadja, hogy nem csinál mást csak eszik (az olasz eredetiben pappa, vagyis zaba) és hallgat (taci, olaszul, kussol).

Az olasz nő, Isabella, talpraesett, önmagáért kiállni képes, ravasz, okos nőszemély. Rossini vígoperáinak szinte mindegyikében egy ilyen jellegzetes olasz nő a főszereplő. Ahogy szinte minden vígoperájában van egy esetlen, szerencsétlenkedő, rászedhető naiv lélek, aki leginkább a commedia del’arte zanni, vagyis bohóc karakterei közül Tartagliára emlékezetet. Ahogy a hiúságába szinte belefulladó, kéjéhes idősebb férfikarakter, itt Musztafa bej a Dottore. Ez a víz-tisztaságú, könnyen átlátható karakterológia, drámai szerkezet igencsak olaszos: mindenki temperamentumos, és ezeknek a temperamentumos karakterek találkozásának – köszönhető, hogy oly könnyen felszalad, fokozódik a crescendo.

A Rossinit rendezők ötletei gyakran kimerülnek abban, hogy a darabot más korba, más közegbe helyezik (Anger például az első világháború korába), olasz filmként ábrázolják– hiszen például Vittorio de Sica pályáján is még számos, a commedia dell’arte közelében elhelyezkedő filmet találunk. Szabó Máté rendezésében van filmes stáb, igaz, csak rövid időre, interjút vesznek fel Isabellával, majd felveszik a szökést is. És a mai Algírban, egy modern – bármely Magreb-államban elképzelhető –, szögletes tereket mutató, bézs vagy vajszínű, elegáns, minimalista villában játszódik (díszlet: Cziegler Balázs). Musztafa a darab elején projektorral és arab felirattal nézi Fellini Édes élet című filmjét, és ekkor tetszik meg neki az olasz nő – aki egyébként (valóban jó kis komikus betét) svéd: Anita Ekberg.

Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének. A kosztümök (Füzér Anni tervezte őket), pompázatosak, találóak, a második felvonásra mégis kimerül kissé a darab. Nehéz megmondani, hogy miért. Én nem is elsősorban a rendezést okolnám, hanem a zenei megvalósítást. Isabella szerepére Mester Viktória remek választás: szangvinikus alkatú, ugyanakkor már belépőjéből – a Cruda sorte csodásan erős – tudható: öntudatos, okos nőt alakít. Meggyőzően, ha nem is túlságosan virtuózan kolorál. Minden megjelenése, a kettőse Taddeóval, Bruno Taddiával (Ai capricci della sorte) vérbő, nem maradnak le, a zenei ívek szépen formáltak. Az opera csúcspontja abszolút az első felvonás vége, azt a játékosságot, azt az elevenséget nem tudják visszahozni a második felvonásban. És nem is a két fontosabb férfikarakter alakítójának róható fel ez: igaz, a bej, Palerdi András kissé halvány, mélyebb hangjai nem elég erősek, nem tűnik kellően férfiasnak, félelmetesnek, emiatt veszít valamennyit a dráma az erejéből. Lindoro szerepéhez Alasdair Kent pedig minden tekintetben fiatal még: a hangja olykor még képzetlennek tűnt, nem elég erőteljesnek, és magasabb regiszterekben kifejezetten bizonytalannak. Holott a hangszíne kifejezetten szép és láthatóan nagyon élvezte a nyüzsgést a szerepben.

A zenei témák felvezetésében, a crescendók levezénylésében, a zenekar összetartásában nem jeleskedett a karmester Francesco Lanzilotta. Az ő sara lesz, mondjuk így, ha Rossini ez után az előadás után sem lesz a budapestiek szíve csücske – bár a pergőbb jeleneteknél az önfeledt kacagást hallva – lehetne. Az általam hallott estén már a nyitányt,  kissé lassúra fogta, és nem csak a tempóválasztása nem volt szerencsés, de késve intett be a nyitányban és a darabban is igen fontos szerepet játszó, a dallamot a hátukon hordó fúvósoknak. Így a melléfújásért, a nem mindig pontos intonációért, azért, hogy a második felvonásában a zenekar itt-ott lötyögött egy kicsit, nem a zenészek okolhatók, hanem, szerintem, egyértelműen a zenekar vezetője. Aki úgy vezényelte Rossinit, mintha az tényleg léha, cinikus, könnyű lenne. Pedig, ahogy az az első felvonás fináléjában, a beavatási és szökési jelenetben egyértelmű lett: nem az. Hanem tudatos és rafinált szórakoztató.

Hol? Erkel Színház
Mi? Gioachino Rossini – Angelo Anelli: Olasz nő Algírban
Kik? Magyar Állami Operaház Zenekara, Énekkara, Magyar Nemzeti Balett és a Honvéd Férfikar
Szereplők: Mester Viktória, Alasdair Kent, Palerdi András, Bruno Taddia
Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Füzér Anni. Koreográfus: Katona Gábor. Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit. Karmester: Francesco Lanzilotta. Rendezte: Szabó Máté