Több mint négy évtizede, 1974 márciusában jelent meg első kritikája a Színházban. Az egyetemet éppen csak elvégző Tarján Tamás a Csongor és Tünde veszprémi előadásáról írt, Valló Péter harmadik nagyszínházi rendezéséről. Az arányos szerkezetű elemzésben alapos irodalom- és kritikatörténeti áttekintés mellett a látvány érzékeny leírása – és Peter Brook nem sokkal korábban a Vígszínházban látott Szentivánéji álomjával való összevetése –, a rendező gondolkodásmódjának analízise, valamint a színészi játék lényeglátó boncolgatása olvasható. Bemutatkozásában már minden együtt volt, ami Tarján Tamás kritikáit, esszéit – szóljanak színházról, irodalomról vagy bármi másról – később is jellemezte.

Ekkortájtól ismertük egymást. Ahogy később kevés számú meghitt beszélgetéseink egyikén tisztáztuk: korábban is találkozhattunk. Nem is egyszer, hiszen három éven át mindketten a bölcsészkar hallgatói voltunk, és az Egyetemi Színpadon is rendszeresen megfordultunk, én mint az Universitas Együttes tagja, ő mint néző, az egyetem lapjának kritikusa, irodalmi műsorok mindenese.

Egy 2003-as visszaemlékezésében ekként elevenítette fel az akkori éveket: „Az Egyetemi Színpad története nem csak előadások és rendezvények története. Hangulatoké. Összefutásoké. Kulturális programnak álcázott randevúké. A vágyé, hogy ne csak jeggyel mehessünk be, hanem – »én ide tartozom« – jegy nélkül is; és várjon minket a művészbejáró-féle is, mivel a színészek, a fellépők a barátaink!”

Egy idő után megfordult a szereposztás: én a nézőtérről figyeltem a programokat, ő – kritikusi kívülállását megtartva – különböző minőségben (alkotóként, szerkesztőként, a művészi munka színvonaláért, az intézmény működéséért felelős tanárok egyikeként) részese is lett a színpad életének.

Színházi munkásságát később is ez a kettősség jellemezte: egyszerre volt kint és bent. Számos színháznak olvasott és ajánlott darabokat, gondozott szövegeket, tehát dramaturgi munkát végzett, ugyanakkor megmaradt kritikusnak. Minden körülmények között ragaszkodott a függetlenségéhez, megőrizte szuverenitását. Nem tartozott semmilyen táborhoz vagy „oldalhoz”, magányos kritikus volt.

Elképesztően sokat dolgozott, nagyon sok előadást látott, s azok jó részéről írt is. Sokszor a bemutatók másnapján már olvasni lehetett benyomásainak lenyomatát. Írásai szellemesek, pontosak, arányosak és cizelláltak, megjelenítők és lényeglátók. Keresi és tiszteletben tartja az alkotók szándékát, s a látottakat igyekszik tágabb társadalmi-történelmi kontextusba, illetve a rendezők, írók, színészek pályájának egészébe ágyazva vizsgálni. Megosztja észleleteit, összefüggéseket tár fel, konklúziókat fogalmaz meg, érvel és összegez. Mindezt legtöbbször empátiával, olykor megengedő és elnéző mosollyal teszi. Mintha tanítana.

Mert hiszen Tarján Tamás kritikusként is tanár maradt. Valódi hivatásának ugyanis a tanítást tartotta. Bár nem tanárnak készült, vizsgatanítása önbizalmat adó sikerei nyomán, és későbbi tanszékvezetőjének, Király Istvánnak a hívására mégis egy életre elköteleződött az oktatás mellett. Huszonnégy éves korától mindaddig, amíg egyeteme nyugdíjba nem kényszerítette (ami nagyon mélyen érintette), az ELTE legendás tanára volt. Előadásain és szemináriumain volt igazán elemében, akkor, ha élő szóban ismertethette az – elsősorban huszadik századi – írók életművét, elemezhette műveiket. Magával ragadóan, sziporkázóan, ugyanakkor egzaktan fogalmazva beszélt, lenyűgöző előadó volt. Közel negyven könyvet írt vagy szerkesztett – ennek csaknem fele színházi tárgyú kötet –, de a bennük található írások legtöbbje is úgy olvasható, mintha élő szöveget hallanánk.

Pedagógiai hitvallását 2011-ben a Librarius című kortárs kult magazin számára így fogalmazta meg: „Már az első félévben meghoztam magamban a döntést: semmi más nem fog a későbbiekben érdekelni, csakis a tanítás. […] ennél jobbat el sem tudok képzelni. Idősebb fejjel ez az öröm még azzal is tetéződött, hogy a mai napig fiatalok között lehetek, s élvezhetem a tudásátadás folyamatát, s azt is, hogy nemcsak magyarázhatok nekik, de ők azonnal »visszamagyaráznak«, kritizálnak, kérdeznek, mert hisz az igazi tanítás erről a kölcsönös dinamizmusról ismerszik meg.”

Ez a hitvallás vezette akkor is, amikor tudását nem az egyetem falai között adta át másoknak, hanem a rádióban, a televízióban, könyvbemutatókon, irodalmi vagy színházi tanácskozásokon, illetve a kortárs dráma nyílt fórumán, ahol éveken keresztül a dramaturgok, kritikusok, fiatal, pályakezdő drámaírók, egyéb színházi emberek szakmai megbeszéléseinek szigorú, tárgyszerű, ugyanakkor a viták felszabadult légkörét biztosító levezetője, moderátora volt.

De nemcsak a tanítás töltötte ki életét, játszani is szeretett. Nagy sportjátékok, mindenekelőtt olimpiák idején minden hivatalos tevékenységét felfüggesztette, és csak az eseményeket követte, rádión, illetve tévén. Hosszú éveken keresztül állandó kikapcsolódásának a keresztrejtvény-szerkesztés számított, készített is több mint nyolcezret. Barátjával, Reményi József Tamással hét irodalmi paródiakötetet készített.

Elképesztő memóriával áldotta (vagy verte) meg a sors: születési és halálozási dátumok, szerzők, címek, művekhez kapcsolódó adatok, citátumok sok-sok ezreit tárolta a fejében. Amikor az Egyetemi Színpadról könyvet írtam, éppen azért kértem fel őt lektornak, mert tudtam, nálánál pontosabban senki nem tudja kiszúrni a hibákat, tévesztéseket, elírásokat.

Kapcsolatunkat a kölcsönös tisztelet határozta meg. Jó pár munkámról írt cseppet sem elnéző, mindig érdemi kritikai megállapításokkal teli recenziót. Viszonyunkat a tőle kapott köteteinek dedikálásai is érzékeltethetnék: mikor szerepel bennük a „barátsággal”, mikor szorítkozik a beírás csupán az aláírására, mikor marad el a (Tarján) a Tamás elől, mikor utal a bejegyzésben a születésem napjára is, és az évek során hogyan sokasodik a „közösen látott előadások” száma, amelyek együtt átélt emlékére utal a pár soros kézírás.

A Színházban ez év májusában jelent meg utolsó írása, a Katona József Színház Hóhérok című előadásáról. És képletesen még velünk volt szeptemberben a Kritikusdíj-átadón is, hiszen ő írta Radnóti Zsuzsa életműdíjához a laudációt. De ekkor már gyengélkedett. Kerülte a nyilvánosságot. Magában volt és maradt. Mint annyiszor: elvonult a zajos és felszínes társaságtól, begubózott. Ha ilyenkor valaki odament hozzá, amikor egymagában, zordan állt, kinyílt. Most nem ez történt.

Egy karakteres kritikusgeneráció újabb tagja távozott. Hiányozni fog.