A dunaPart impulzusdömpingje után ültünk le beszélgetni arról, milyen összképet mutat a nemzetközi showcase idei válogatása, mik lehettek a fő szempontok és célok, és ezek hogyan valósultak meg. Egy ilyen fesztivál elengedhetetlenül fontos a magyar alkotók számára, és a magyar országimázs kialakításában is kiemelt szerepet kell, hogy kapjon. A válogatásnak azonban ennél sokkal szerteágazóbb szempontrendszernek kellett megfelelnie.  

A beszélgetésen részt vettek a Színház folyóirat mentoráltjai: Albert Dorottya (tánc), Mátyás Viktória (színház), Megyeri Léna (tánc), Szemerédi Fanni (színház)

Megyeri Léna: Olvastam a fesztivál honlapján található blogot, két külföldi vendég visszajelzése olvasható a fesztiválról (a blog azóta bővült számos külföldi vendég visszajelzésével – a szerk.), ez nem reprezentatív, mégis adekvát visszajelzés. Egy Romániából jött szakember nem értette a színházas válogatást, mert ő az előadások nagy részénél úgy érezte, hogy nem releváns nemzetközi kontextusban. Megnéztem a 2008-as visszajelzéseket, és ott pont fordítva volt: a színházat sokkal progresszívebbnek ítélték, a táncban viszont jórészt elavult előadásokat láttak. Az idei táncelőadásokat, amiket láttam, frisseknek, nemzetközi trendekhez illeszkedőknek gondolom. Ezek szerint történt egy eltolódás 2008 óta. Vajon mi lehet ennek az oka? Ami még szembetűnő és érdekes, hogy a 2013-ban és 2015-ben megrendezett dunaPartokon is elég sok kőszínházi előadás volt – nem úgy az idei válogatáson.

Szemerédi Fanni: Talán abban az évben nem volt annyi olyan független színházi előadás repertoáron, ami a válogatók szempontjainak megfelelt – ezért emelték be a kőszínházi előadásokat, amik talán formai vagy tartalmi szempontból is izgalmasak voltak.

Magyar akác. Fotó: Csányi Krisztina

ML: Az idelátogató külföldi vendégek között vannak, akik nem csak a függetlenek előadásai iránt érdeklődnek, hanem úgy általában a magyar színházi élet egésze iránt; ők valószínűleg átfogóbb képet szeretnének kapni. És nem is feltétlen azért, hogy „bevásároljanak”, hanem hogy tájékozódjanak a színházról és a társadalmi helyzetről. A külföldiekkel beszélgetve és az észrevételeiket olvasva: alapvetően pozitívnak és élénknek látják a magyar színházi szférát. Tehát az a fajta lehangoltság, ami a szakmai beszélgetésben megjelent, az előadások alapján nem érződik.

SZF: Nézzük az összképet. Én látni vélek egy nagyon erős koncepciót a színházi válogatásban. Tartalmilag a fő irányvonal, vagyis azok a témakörök, amik markánsan megjelennek a válogatásban: a társadalmi és egyéni felelősségvállalás témája, a közösségteremtés, a közösség működése, az igazi interakció, részvétel lehetőségeinek és formáinak keresése. Ezért került a palettára színházi nevelési előadás, színházi társasjáték, részvételi színház, sajátszínház, amit civilek hoztak létre, oktatási és családi problémák – a jelenkor társadalmi, közéleti kérdéseit, problémáit tematizáló előadások. Tehát ha a végeredményből visszafelé meg akarjuk határozni a válogatás szempontjait, vagyis meg akarjuk fogalmazni, hogy milyen összképet mutat ez a fesztivál, akkor az rajzolódik ki, hogy az elsődleges szempont nem csak az volt, hogy a legjobb független színházi előadásokat vegyék egy csokorba. Ennél sokkal fontosabb volt 1. a társadalmi felelősségvállalás kérdése (Cím nélkül), 2. annak felvetése, hogyan tud a magyar színház reagálni a közéleti eseményekre (Magyar akác), 3. hogyan tud a színház hatni egy helyi közösség életére (Éljen soká Regina!), 4. milyen párbeszédet tud kezdeni fiatalokkal, gyerekekkel (Az óriás ölelése, Peer Gynt). Problémafelvető, problémafeldolgozó színház, ezek tűnnek kulcsfogalmaknak idén.

Éljen soká Regina! Fotó: Csoszó Gabriella

Mátyás Viktória: Ezzel egyetértek, de akkor ez nem ugyanaz a cél, nem, ezek szerint nem a külföldi kapcsolatteremtés a legfontosabb, és hogy olyan előadások kerüljenek előtérbe, melyek relevánsak lehetnek a nemzetközi színtéren, tehát tágabb perspektívából nézve is megállják a helyüket.

SZF: Nagyon különböző elvárásokkal érkeznek ide a külföldi szakemberek, nem egyfelé gondolkodnak, így a válogatásnak is különböző szempontokat kell figyelembe venni. Én a magam részéről ezzel a válogatással, ezzel a hangsúlyos koncepcióval egyet tudok érteni, de nem feltétlenül gondolom reprezentatívnak a mai magyar független színház tekintetében.

ML: Fontos szempont az is, hogy szerepeljenek olyan alkotók, akiknek már van nevük a nemzetközi színtéren, már ismerik és elismerik őket, és eljönnek miattuk Magyarországra. Ilyen Mundruczó Kornél, Bodó Viktor, Hajdu Szabolcs. A Látszatélet csúcsteljesítmény a maga nemében, ráadásul már alapból nemzetközi koprodukcióban készült.

SZF: Megkérdeztem néhány fesztivállátogatót, hogy mennyire tartja a magyar kultúrába kódoltnak illetve mennyire nemzetközinek, megközelíthetőnek, érthetőnek az egyes előadásokat, és azt a visszajelzést kaptam, hogy nem volt olyan előadás, amit ne tartottak volna dekódolhatónak. Nem okozott nehézséget kapcsolódni a Magyar akáchoz sem, ami tele volt konkrét utalásokkal, történelmi személyekkel; tényeket, valós történelmi eseményeket és fikciót kevert. Egyszerre voltak az előadások nemzetköziek és szóltak a mai magyarországi viszonyokról, gyökereztek a magyar kultúrában. Hogy érdekes vagy innovatív volt-e minden előadás, az már nem olyan egyértelmű.

MV: A szervezők a sajtónyilatkozatok alapján fontosnak tartják, hogy lehetőséget biztosítsanak az alkotóknak, hogy meghívást kapjanak külföldre. A fesztivállátogatók képet kaptak a mai magyar közéletről, társadalmi viszonyokról, de ha egyesével kiemelnénk az előadásokat, sok kérdés merülne fel. Például az Éljen soká Regina! számunkra nagyon fontos kezdeményezés: érzékeny témával, a társadalmi integráció, szegregáció kérdésével foglalkozik, civilek állnak a színpadon, a saját valós történeteiket mesélik, ez teszi fontossá, nem az, hogy megújítaná a színházi formát. Nehezen képzelem el, hogy meghívást kapjon külföldre. Ahogyan a Cím nélkül esetében is.

SZF: A Cím nélkül inkább adaptálható egy workshop meghívásával helyi viszonyokra – ahogyan a 2015-ös dunaPartról Baltimore-ba meghívást kapott Promenád is, melynek stábja helyiekkel megvalósította ottani környezetben a koncepciót.

ML: Ha ennyire eltérő elvárásokkal érkeznek ide a külföldiek, a showcase célját kellene világosabban megfogalmazni. Az a cél, hogy bemutassuk a magyar színház aktuális helyzetét, vagy ez egy vásár? Az Aerowaves európai táncos ernyőszervezet éves showcase-én például egyértelmű, hogy vásárról van szó.

SZF: A táncnál sokkal inkább vásárról lehet szó, a színháznál inkább egy helyzetjelentés, körkép.

Parental Ctrl

Albert Dorottya: Összegezve: a színházi vonalon tehát inkább a társadalmi szerepvállalás hangsúlyos most, mint az innovatív forma. Nagy kérdés, hogy mi a formabontó nekünk és mi számít formabontónak a külföldről idelátogatóknak. Emellett felmerült bennem a kérdés, hogy miért csak egyetlen határon túli produkció (a kolozsvári GroundFlour Group Parental Ctrl-ja) került be a válogatásba, vagy egyáltalán ez az egy miért. Azt gondolom, hogy hiánycikk itthon, amit ez az előadás és a társulat képvisel: egy fiatal generáció életérzése, gender-kérdések, a generation-gap problematikája, a nonkonformizmus kerül terítékre intermediális megvalósításban, és mindezt őszinteség, puritánság, személyesség hatja át. Nem tudom, hogy itthon van-e hasonlóra példa. Itthon mintha nem preferálnák a nem történetközpontú, fragmentált, nem lineáris előadásokat. Ezért örülök, hogy ők itt voltak. Szerintem ez azok közé az előadások közé tartozik, amelyeket nagy eséllyel meghívhatnak külföldre.

MV: Ez is azt támasztja alá, hogy a színházi előadásoknál alapvetően a témaválasztás volt döntő, nem a forma innovatív jellege.

SZF: Vagy a kettő összefonódik. Nálunk újítónak számít, ha civilek állnak a színpadon, nem szokványos a részvételi színház, a színházi nevelési előadás, a „színházi társasjáték” sem.

MV: Kérdés, hogy ugyanez a külföldieknek is szokatlan és érdekes, figyelemfelkeltő-e.

SZF: Térjünk rá arra, hogy a táncnál milyen képet láttok.

ML: A 2008-as program értékelőjében a külföldi vendégek azt mondták, hogy a táncelőadások elavultak, túlhaladottak voltak, nem illeszkedtek a nemzetközi trendekhez. Én úgy éreztem, hogy idén a táncnál sokkal egyértelműbb volt, hogy mi az a kör, amiből ki fognak kerülni az előadások, mint a színháznál.

SZF: Miért?

AD: A Trafóban és a MU Színházban megtalálható fiatal alkotók köre valóban reprezentatív, nem lehet kihagyni őket egy ilyen válogatásból. Ahogy Horváth Csabát sem.

ML: Egyszerűen ezek az előadók nemzetközileg kompatibilisek, progresszívek.

AD: Itt is inkább egy nagyon erős gondolkodásmód képviselete az elsődleges. Például Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre, Molnár Csaba stb. csoportja, akik mondhatni az Y-generációs élethelyzetekkel, létezési formákkal, egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznak, míg Molnár-Canabarrónál a gender-kérdés is felerősödik ezek mellett.

Cuhorka Emese a Szólókban. Fotó: Dömölky Dániel

SZF: Ez a téma. És formailag?

AD: Én azt érzem, hogy Hód Adrienn hatása végigterjed a budapesti kortárs tánc nagy részén. Ők hasonló világlátással dolgoznak. Javarészt dekonstruálnak: leépítik a néző hagyományos szerepét, a táncos lét klasszikus megközelítését, vissza akarnak menni az alapokig, megkérdőjelezik a bevett formákat, felteszik a kérdést: mi az, hogy tánc, ki vagyok én, a táncos, ki a néző ebben a viszonyban, melyikünk milyen pozícióban van stb. Párbeszéd indul a nézőkkel, elkezdődik a sztereotípiák leépítések a mozgás, beszéd, vizuális elemek segítségével. Ami más irányvonalat képviselt: az Artus, Nagy Zoltán és a Forte, Góbi Rita (és a felsorolás azért nem ér itt véget). Én nagyon örültem, hogy a Forte itt volt, leginkább azért, mert a korábban említettekkel ellentétben egy másfajta esztétikát képvisel. A Bartók-estjük mestermű, a tökéletesség szándékával létrehozott alkotás. Lehet vitatkozni arról, hogy tetszik vagy sem, de kétségtelenül magas minőséget képvisel, egy tökéletesen megkonstruált és kivitelezett koreográfusi munkát látunk, ami lényegében „hiányzik” a korábban említett előadásokból, hiszen részben pont ezzel a struktúrával mennek szembe.

ML: Az egész táncos programban erős tendencia volt, hogy olyan előadások, alkotók szerepeltek, akik nagyon erősen építettek az előadók saját adottságaira vagy karakterére. Ilyen volt Fehér Ferenc is, vagy Góbi Rita, ilyen volt a Szólók, Rózsavölgyi Zsuzsa, Cserepes Gyula. Vagy például Cuhorka Emese, aki több előadásban is szerepelt, és ahol megjelenik, mindig nagyon erősen építenek rá.

SZF: Tehát azt mondjátok, hogy a válogatás reprezentálja a mai magyar táncszínházi szférát?

ML: Ez nehéz kérdés, hiszen milyen értelemben reprezentatív? Ha az egész magyar táncéletet akarnánk reprezentálni, akkor sokkal szélesebb merítésből kellene, hogy kikerüljenek a programok. A magyar táncélet ennél sokkal színesebb, de én azt gondolom, hogy a válogatók olyan előadásokat kerestek, amelyek nemzetközi kontextusban is érdekesek.

AD: Én nagyon örültem, hogy bekerült Cserepes Gyula a programba, hogy bevontak egy olyan projektet, amely a nézői interakció és a szabadság kérdésével foglalkozik. Hogy ez mennyire lett sikeres azon az estén, az most másodlagos. Emellett érezhető volt, hogy a külföldi vendégek erősen rezonálnak a gender-kérdésekre, a feminizmus, a homoszexualitás, transzszexualitás témáinak megjelenítéseire.

SZF: Tehát a 2008-as fesztiválhoz képest elmondhatjuk, hogy a tánc behozta a lemaradását, ellenben a mi színházi formáink, ami nálunk innovatívnak számít, az nemzetközi porondon már nem feltétlenül az?

Rózsavölgyi Zsuzsa: 1.7 Fotó: Hevér Zsófia

ML: Nyilván nehéz átfogó képet kapni nemzetközi tendenciákról, az talán csak az olyan szakembereknek adatik meg, mint akik itt is jelen voltak, akik járják a showcase-eket. Én pl. elsősorban az Aerowaves-ből tudok kiindulni, ami az európai táncélet legfontosabb showcase-e, és amin az utóbbi két évben részt vettem. Rendszerint bekerülnek a programba magyar előadások is, és az elmúlt pár évben elég sok olyan előadó volt kint, akik most a dunaPart programjában is benne voltak (Hodworks, Timothy and the things, Góbi Rita, aki a 2018-as Aerowaves fesztiválra kapott meghívást). Ez nyilván nem véletlen, ők azok az előadók ma Magyarországon, akik illeszkednek a nemzetközi trendekbe.

SZF: Ezek a társulatok egyébként is járnak külföldre?

AD&ML: Jórészt igen.

ML: A külföldi lehetőségek azért is nagyon fontosak a magyar társulatok számára, mert itthon nem tudják játszani az előadásokat, a bemutató után legfeljebb néhány alkalommal tudják műsorra tűzni a darabjaikat.

SZF: Ez is azt támasztja alá, hogy a táncnál teljesen más szempontok uralkodtak a válogatás céljait illetően. Egyértelműen el kell adni az előadásokat, ez egy vásár. A színháznál valószínűleg nem az volt a válogatás fő szempontja, hogy tényleg meghívják fesztiválokra az előadásokat.

MV: Beszéltünk róla, hogy Mundruczóéknál és az Egy őrült naplójában milyen fontos volt a látvány és mennyit adott hozzá a produkcióhoz, de azért ne feledkezzünk meg róla, hogy ezeknek a társulatoknak „szegény színházként” mennyire behatároltak a lehetőségeik, milyen költségvetéssel, milyen pályázati pénzekből dolgoznak.

SZF: Erre ellenpélda a Tótferi. Egy csoda, hogy hogyan lehet két forintból vizuálisan gyönyörű dolgokat kiállítani. Szegényszínházi varázslat. De azért alapvetően egy erős vizuális koncepció megteremtése költséges dolog.

ML: Viszont a válogatói szempontok között szerepelt az utaztathatóság is, ami szintén kapcsolódik ide. A táncelőadásoknál ez nagyon fontos, mert annyi pénzt, amennyit egy nagy létszámú, bonyolult színpadtechnikájú előadásra ki kell fizetni, csak nemzetközi sztárokra fognak kifizetni.

SZF: A meghívások szempontjából fontos szerepe van az Off-programoknak. A 2008-as és 2011-es dunaPartok szakmai programja gazdagabb volt, mint az idei évé.

AD: Rácz Anikó elmondta egy interjújában, hogy korábban nem voltak annyira sikeresek a networking-programok, lehet, hogy a külföldi szakma jobban elmélyülne magukban az előadásokban. Inkább lássanak, mint ismerkedjenek, ha tetszik nekik valami, majd ismerkednek. De erre nem igazán adódott sok lehetőség, ahogy elnéztem.

Tótferi. Fotó: Csányi Krisztina

ML: 2008-ban voltak szervezett ebédek az Akkuban, ami akkor a fesztiválközpont volt, és nagyon pozitívak voltak a visszajelzések. Ez van az Aerowavesen is, hogy a közös étkezések alkalmával megy az infóáramlás. Én most sem a networkinget, sem a szakmai beszélgetéseket nem éreztem annyira átütőnek.

AD: A támogatási rendszer okozta nehézségek felvázolása mellett talán érdekes lett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a beszélgetésben magukra az előadásokra, tendenciákra, törekvésekre.

ML: Egyetértek. Ami a résztvevők visszajelzése alapján nagyon jól működött, és talán ilyen fajta programból lehetett volna több, az a Műhely alapítvány OFF programja volt. Tartottak a helyszínen egy munkabemutatót, és utána kötetlen beszélgetés indult meg a művészek és a szakemberek között. Ez nagyon hasznos volt, mert az alkotók kaptak egy csomó közvetlen visszajelzést, amire amúgy nem volt lehetőség ezen a fesztiválon.

MV: Annál is inkább, mert az előző dunaPart után összefoglalták az weboldalon, hogy mik az alapvető célkitűzések. Eszerint a showcase: „Nemzetközi kontextust teremtett, amiben jobban kirajzolódnak a tendenciák és hiányosságok, a lokális és globális értékek, ezáltal hozzásegített a reálisabb önkép kialakításához és motivációs erőként hat.” Azt gondolom, az alkotóknak is fontos, hogy kapjanak visszajelzést arról, hogy az, amit csinálnak, mit jelent egy külföldi szakembernek, és ezáltal esetleg új irányvonalak, szempontok merülhetnek fel. Erre itt most szervezett keretek között kevésbé adódott lehetőség, az előző évek  lenyűgözően gazdag szakmai programja helyett most szándékosan önállóságra ösztönözték az alkotókat és vendégeket is, ennek ellenére hiányoltam egy olyan szakmai fórumot, ami például minden délelőtt egy órát szán az előző napi előadások értékelésére, a felvetett témák, problémák áttekintésére, esetleg vitára. Így az alkotók más formában is kaphatnak közvetlen visszajelzést, és nem csak egy esetleges meghívás a visszacsatolás. Persze párbeszédek valószínűleg kialakultak, de az alkotóknak – pláne hogy sokaknak nincsen nagy gyakorlatuk a selfmanagementben – talán jól jött volna egy keret ehhez.

AD: Én külön örültem az Artus Arccal a halnak OFF programnak, mert ez egy olyan kezdeményezés, amely egyrészt magas színvonalat képvisel, másrészt pedig feltörekvő előadóművészeknek nyújt bemutatkozási és alkotási lehetőséget. És nevezhetjük ezt OFF programnak, de többször többet nyújtottak ezek az alkalmak, és gazdagabban teltek, mint az előadások.

ML: Mondták is a külföldiek, hogy más fesztiválokon is nagy élményt jelent számukra a kiegészítő program, és gyakran akár fontosabb is, mint maga a program, hogy látják ezeket a helyeket, és tudják, hogy vannak ilyen intézmények Magyarországon.

AD: Már a legelső előadás közben (Fehér Ferenc: The Station) azt éreztem, hogy óriási nyomás van a táncosokon, Fehér Ferenc például önmagát képviseli, menedzseli, és ő maga a koreográfus és az előadóművész is egy személyben. Több koreográfus szinte végig jelen volt a dunaPart programjain, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a producerek tudták, hogy ezt meg ezt az előadást ki koreografálta vagy menedzselte. Egyáltalán nem is volt rá időkeret, hogy ezek a személyes bemutatkozások, beszélgetések gördülékenyen létrejöjjenek, olyan zsúfolt volt az idei program.