Kiderült, hogy néhány erőteljes gesztussal, arctalanul is meglepően könnyen lehet irányítani a népnek szegődött közönséget. Mert azért elidegenedett forradalmárnak senki nem csapott fel, talán ez is volt a darab egyik célja.

Nekem is vannak Brechtet kedvelő ismerőseim, nagyon rendes emberek. Ami színházi követőjét, az 1929-ben született Heiner Müllert illeti, be kell vallani, mi, színházon kívüliek  nem is ismerjük. Alulinformáltságunk meglehetősen kínos, hiszen a kommunistának eszmélő Müller, mint idő közben megtudtuk, köztiszteletben álló, világhírű drámaíró az egykori NDK-ból. A közéleti funkciókkal is elismert alkotó 1961-ben, a berlini fal építésének évében Die Umsiedlerin c. művével a rendszer számára hirtelen kényelmetlen szerzővé vált, akire nemcsak azért kell odafigyelni, mert fontos, hanem mert veszélyes is. Az Írószövetségből hamarosan kizárták, műveit vagy bemutatták vagy nem, a nyolcvanas évek közepéig inkább nem. Míg az NSZK-ban és az USA-ban egyre emelkedett ázsiója, nálunk a rendszerváltás után sem lett agyonjátszott szerzővé. Éppen ezért jött kapóra a szovjet forradalom kerek évfordulója, a Mauser című Müller dráma hazai bemutatására.

Volt idő, mikor úgy tűnt, az ideiglenesen itt állomásozó ünnepségeink kihagyhatatlan résztvevője marad a November 7-i megemlékezés, ami aztán a Szovjetunió bukásával egyszeriben eltűnt a süllyesztőben. Jött helyette „Október 23.”, hogy a forradalmaknál maradjunk, az a néhány hét mit számít. Az egykori novemberi eleji ünnepi készülődés és a haladó hagyományőrzés pedig az utóbbi évtizedekben szépen lassan áttolódott a Márton napi lúd köré. Nem célunk a legújabb népi rítusaink eIemzése, pusztán jelezni kívánjuk, hogy a jelenlegi szellemi közegben a Blinken OSA Archívum részéről szinte bátorság volt elővenni a nagy októberit.

Fotók: Végel Dániel

Mert a fővárosi kulturális életben egyedi, újszerű ötletekkel előrukkoló OSA a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 100. évfordulóján egy Forradalmak nyomában című programsorozattal áldozott a történelmi fordulat oltárán. A szovjet forradalom bizony zavart keltő képlet, Oroszország évtizedek óta küszködik kanonizációjával. Magyarországon meg a közéleti sekélyes antikommunista retorikát leszámítva a teljes felejtés jut osztályrészéül. Pedig igazán, volt nekünk 1919-ben olyan forradalmi kommunista uralmunk, mint Európában kevés helyen! És nem külső hatalom erőltette ránk, ellenben nyugati intervenció vetett neki véget. Történelmileg érdekes kellene, hogy legyen – gondolhatnánk.

A forradalom működését kissé egysíkúan megéneklő Mauser is olyannyira mélyre került a magyar színházi tudatban, hogy a fordítása csak most, az OSA megbízásából készült el, majd két hét próbálás után a szűk egy órás darabot kétszer játszották el az archívum különleges épületében. Az épület adottságait a rendező, Néder Panni alaposan ki is használta: a „cselekmény” jó részt a földszinti kiállítótérben zajlott, ahol a nézők között tört magának utat akció és szereplő, gyakran meg az emeleti körfolyosóra figyeltünk a fény és hangeffektek között monológjukat süvöltő forradalmárokra. (Itt jegyzem meg, hogy a túlzottan felerősített hang néhol eltorzította a szöveget, így lett Vicebszkből a közönség fülében kissé komikusan ható Bicepsz városa.)  Aztán a darab utolsó részében a nézők is megindultak, le a pincébe, majd föl az emeletre, hogy onnan tekintsenek le a forradalmárok bukására.

A tér és mozgás a bemutató nagy erénye volt. Soha nem tudhattuk előre, ki áll jó helyen, és ki van útban, amikor hirtelen váltottak a fények, és a díszletek a szereplőkkel együtt odébb gurultak. Az önmagában didaktikus darab a tantételek ismétlődő felmondásával igencsak próbára tehette volna a kíváncsi nézők türelmét, ha a helyszínek időről-időre nem váltakoznak. A színészek a tér különböző pontjain sűrűsödtek, a nézők saját elhatározásból vagy éppenséggel a maszkot viselő (arctalan) gárdisták? határozott jelzéseit követve helyezkedtek el: időnként utat nyitottak az átvonuló főszereplőknek, máskor tömeggyűlés oszlopaiba rendeződtek. Kiderült, hogy néhány erőteljes gesztussal, arctalanul is meglepően könnyen lehet irányítani a népnek szegődött közönséget. Mert azért elidegenedett forradalmárnak senki nem csapott fel, talán ez is volt a darab egyik célja.

A legerősebb pillanat a szombati előadáson spontán adódott. A vesztőhelyen három ártatlan, dolgos kezű, de tudatlan paraszt kivégzéséhez készülődtünk. A három kiválasztott néző szerepük szerint térdre kényszerült, egyikük azonban jelezte, hogy állva akar maradni. Tömegben megbúvó individuumok mi feszengve latolgattuk, hogy az ő helyében mit csinálnánk? Résztvevő közönségként állva maradva az önkény elleni kiállást demonstrálnánk –  „velünk nem lehet akármit megtenni!”, vagy elfogadnánk a szereposztást, végtére is játék az egész. Aztán Kaszás Gergő, ezúttal saját arccal, hátulról fellépett az emelvényre, karjával ellenállhatatlanul intett…, és a lány már térdelt is.

Más kérdés, hogy az addig megbízható Kaszás forradalmár kezében ezúttal megremegett a pisztoly, nem volt képes elvégezni feladatát. Nem mintha nem ölt volna még, hisz naponta megtette, ott és akkor, a hetedik napon azonban valami megakadályozta ebben. Váratlanul elkezdett gondolkodni, értelmezni próbált célt és eszközöket, szétválasztani egyént és tömeget. Csakhogy kiderült, a feltétlen hűséget és cselekvést – mely az egyszerűség kedvéért gyilkolásként van ábrázolva a darabban – egy pillanatra sem kezdheti ki a gondolkozás vagy az emberi lelkiismeret. A lelkiismeretét visszanyerő, egyszersmind életét elvesztő Embert a lemeztelenített teste jelenítette meg, amelyet azon nyomban megcsonkítottak: megrázó volt látni, ahogy csillámló fóliával tehetetlen múmiává göngyölték és elemésztették. A forradalomban, Müller interpretációja szerint, emberek már különben sincsenek, csak ellenségek és parancsot végrehajtó forradalmárok. A gépből kigurult fogaskerék, amint emberszerű jegyeket mutatott, rögtön magára maradt. Hiába hivatkozott korábbi érdemeire és az eredeti célkitűzések elveszejtésére:

„Minek az öldöklés, és minek a halál
Ha a forradalom ára a forradalom
A szabadság ára a felszabadítandók.”

Ahogy többször fejére olvasták, rés lett a forradalom frontján, melyet mással kell betölteni, és jelentkező mindig akad, szerencsére. Nincs lehetőség a kiszállásra, a visszavonulásra, más, kevésbé véres feladat elvégzésére. Aki elbizonytalanodik, az megtévelyedik s egy csapásra elveszti funkcióját – következésképpen életét is. Ha meghagynák utolsó „tulajdonát”, akkor a gyengeség, a múlt csökevényei is fennmaradnának, ami veszélyezteti a jövőt.

Oké, hallottunk már olyanról, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. És arról is, hogy mindig lesznek új szereplők, múlt nélküli „gyermekek”, akik tovább viszik a forradalom ügyét, a tartalmatlan öldöklést. A játék vége kiszámíthatatlan: A) előbb-utóbb mindenki megremeg, így szükségszerűen meghal, és a forradalom kimúlik vagy B) most már örökké tartó gyilkolásra kell berendezkedni. Nem lehet eldönteni, hogy Müllerben a bukott kelet-európai forradalmak után mi szólalt meg, pátosz vagy fekete irónia. Sötétnek és megdönthetetlennek vagy éppen röhejesnek és bukásra ítéltnek látta-e a forradalmi hagyományra hivatkozó megmerevedett rendszert. Az előadás inkább a komoly változat forgatókönyve szerint készült. A forradalom körüli vitákról, egyén és tömeg kapcsolatáról, célokról és eszközökről, a szükségszerű kegyetlenségről és lelkiismereti problémákról a Mausertől a szöveg sajátosságai miatt nem kaptunk újat. Nekem az is nehezen esett le, hogy a cím nem egy szereplőre, hanem a halált hozó fegyverre – a maga idejében forradalmian új, zárdugattyús puskára – utal. Ráadásul a német ipari remeket – a kommunista ideológiához hasonlóan – a Szovjetunióban is hosszú évtizedekig terítették.

Egyszóval komoly kihívás volt a dráma színrevitele a közönség 40 feletti, sokat látott tagjai előtt. Akik azért belementek a játékba, engedelmesen hagyták magukat terelni és sorokba rendezni, és csak a pincelabirintus magányában vették vissza civil énjüket, és itt indult be a csendes poénkodás, a mindig mindent elárasztó kommentelés. Visszajőve a felszínre a lépcsőházban elfeküdt holttestek látványa viszont nagyon hatásosnak bizonyult, és elnémította a suttogást, gyorsan el is iszkoltunk. Kb. itt derült fény (UV) mini-lázadásomra: az előadás elején kiosztott piros matricát nem ragasztottam fel a mellemre, csak szorongattam a zsebre dugott kezemben, minden eshetőségre készen. S most, a terembe újra belépve, az egyenkénti ellenőrzés során nyilvánvalóvá vált, hogy nincs rajtam a jel, amit, ha megvilágítanak, „A” betűt enged látni. A és B a darab főszereplői, csakhogy ezt senki nem tudta, én is utóbb, a szövegkönyvet elolvasva értettem meg. A rendezői szándék arra irányult, hogy ekkor derüljön ki a nézők számára, hogy mindenki (lehet) ’A’, vagyis gyilkos, csakúgy, mint a főszereplő. Viszont a többségének fogalma sem volt a szereplők elnevezéséről (A és B), így szabadon asszociálhatott anarchiára vagy aktivizmusra.

Nem rovom föl senkinek, de a színházi órán a rettegés foka nem hágott a magasba. A kórus és az arccal is megjelenő főszereplők monoton rigmusai, a kíméletlenül egyszerű, kisebb változtatásokkal repetitíven felhangzó monológok viszont zsongítóan hatottak. A könnyed delírium egész elfogadhatóvá tette a folytonos öldöklést. Igazságérzetem berzenkedett ugyan, de olyan sokszor és szépen mondták a refrént,

„Tudtam, a forradalom mindennapi kenyere.
Ellenségei halála, tudtam, a füvet még
Ki kell tépnünk, hogy zöld maradjon.”

hogy a darab vége felé akár én is beálltam volna a halált osztó mantrázók közé. Sokan (de állítólag az előző napi előadáshoz képest nem elegen) félig öntudatlanul hagytuk összekenni a tenyerünket és csak utóbb jöttünk rá, hogy vér tapadt a kezünkhöz.

A forradalom öncélú, kényszeres öldöklés Müller értelmezésében, elveszi az életet, de adós marad a jövőképpel. Ezt talán ne bolygassuk, inkább örüljünk annak, hogy Néder Panninak és alkalmi csapatának sikerült életet lehelni a szövegbe Az elidegenedést megjelenítő drámába a közönséget is bevonva tempós, jó hangulatú előadásban vehettünk részt. A legvége sajnos elerőtlenedett, olyannyira, hogy a bizonytalanságban hagyott közönség elfelejtett tapsolni. Kár, mert megérdemelték volna az alkotók.

A szerző történész, az 1956-os intézet munkatársa.

Hol? Centrális Galéria
Mi? Heiner Müller: Mauser
Kik? OSA Archívum
Szereplők: Csákányi Eszter, Csányi Dávid, Kaszás Gergő, Mészáros Blanka és az Örkény Színház KAPTÁR alkotócsoportjának tagjai: Halász Anna Mirjam, Hipik Anna, Hirmann Blanka, Horváth Franciska, Jelinek Dorka, Kispál Zoltán, Kovács Eszter, Magyar Veronika, Molnár Dóri, Orosházi Anna, Ősi Péter, Patkós Dóra, Sefel Rebeka, Tamási Panna, Timár Ráhel Bogi, Umathum Dóra
Installáció: Rajk László. Térdramaturgia: Kautzky-Dallos Máté. Dramaturg: Marsalkó Eszter. A rendező munkatársa: Gáncs Nikolasz. Rendező: Néder Panni