Vagyis 25 év elteltével sem mondható, hogy a színházi nevelés általánosan ismert fogalommá vált volna. Valljuk be azt is, a „hagyományos” színházi szakma sokszor még most is elvitatná a két összetevő közül a színházat…

Ünneplős évet zár két színházi nevelési társulatunk: a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ a 25., a belőle kivált tagok által alapított Káva Kulturális Műhely pedig a 20. évfordulóját ünnepelte az idén. Az 1992-ben Kaposi László által alapított Kerekasztal az első színházi nevelési társulat volt nem csak Magyarországon, de Közép-Kelet-Európában is. A Gödöllőn alakult, majd Budapesten, a Marczibányi Téri Művelődési Házban otthonra lelt társulat azóta is a hazai színházi nevelés megkerülhetetlen szereplője. Aki ezen a területen dolgozik, annak a munkájára közvetlenül vagy közvetve, de biztosan hatott a Kerekasztal szellemisége. Márpedig egyre többen vannak, független társulatok és kőszínházak sorra hoznak létre színházi nevelési előadásokat.

Messiások. Fotó: Sára Eszter

A negyedszázados évfordulót a Kerekasztal négynapos programsorozattal ünnepelte december elején. A saját előadások mellett a nézők olyan produkciókat is láthattak, amelyeket a Kerekasztal szakmai támogatásával más színházi társulatok hoztak létre. Sőt, a rendezvény egyik célja éppen az volt, hogy a partnertársulatokat megismertessék az érdeklődőkkel.

A gazdag programból – amelyben az előadások mellett szerepelt kvízjáték és a jubileumra kiírt forgatókönyv-pályázat egyik nyertes munkájából felolvasószínház is – három előadást volt alkalmam megnézni, egy sajátot és két partnertársulattal közöset. Volt köztük kisiskolásoknak és nagykamaszoknak szóló, kiforrott előadás és próbabemutató, és megtapasztalhattam, mennyire más résztvevőként, mint külső megfigyelőként jelen lenni egy-egy előadáson.  A három programot a választott történet, valamint a színházi és a nevelési rész alapján fogom összehasonlítani. (Pusztán a jobb áttekinthetőség kedvéért, hiszen a színházi nevelési előadások fontos ismérve, hogy a kettő nem választható el mereven egymástól.)

Bizony. Fotó: Farkas-Sára Eszter

A történet

A Messiások a Kerekasztal színész-drámatanár ösztöndíjasainak előadása (r.: Farkas Atilla), amely a társadalmi hasznossággal, a segítés lehetséges módjaival és korlátaival foglalkozik. A történetet Hajós Zsuzsa írta hozzá. Kiindulópontja nem hétköznapi: egy idősödő filozófus (András afféle becketti figura, akire a szereplők folyton várnak, de sosem érkezik meg) embereket gyűjt maga köré, akikkel egy szociális projektet szeretne megvalósíttatni, miközben rajtuk is segítene. Mindezt a darab kihagyásokkal, jótékony balladai homállyal tálalja, így a történet kellően titokzatos ahhoz, hogy felkeltse és megtartsa a figyelmet. A karakterek sem sematikusak, egymáshoz képest igen eltérő miliőből jött négy emberről van szó, akikről eleget megtudtunk ahhoz, hogy lehetséges jövőbeli döntéseikről beszélgethessünk.

A Bizony a Mentőcsónak Egység Manőver alkotócsoportjával közösen készült, és szintén Farkas Atilla rendezte, a történetet improvizációk alapján Bodor Panna írta. Szereplői érettségire-felvételire készülő osztálytársak, akik rendszeresen törzshelyükön, egy kocsmában találkoznak. Ebben az esetben az alkotók egy jóval hétköznapibb alaphelyzetet választottak kiindulópontnak. A hat szereplő egy kicsit sok ahhoz, hogy alaposabban megismerhessük az egyes karaktereket, akiket részben nekünk kellene felépítenünk néhány, rájuk jellemző tárgy segítségével. Egyes jeleneteknél azonban a nekünk jutott szereplő nem tudta „használni” a tőlünk kapott személyiségjegyeit, mert az adott jelenetben nem vagy alig volt szerepe. Vagyis a történet előre megírt része és a nekünk adott feladat nem állt mindig összhangban. A célcsoportnak, a 11-12. osztályosoknak a továbbtanulás központi kérdés, és érdekes az is, ahogy ezt a párhuzamos valóságok fizikai-filozófiai kérdéskörével, a bizonyosság és a bizonytalanság lebegtetésével vegyíti a történet, de az a jótékony titokzatosság és izgalom, ami a Messiásokban adott volt, ebből a történetből hiányzott.

Nem állunk meg. Fotó: Rostás Bianka

A Nem állunk meg a Kerekasztal és a RÉV Színházi és Nevelési Társulat közös előadása, Hajós Zsuzsa rendezésében. Kisiskolásoknak készült, ennek megfelelően a történetet mesés keretbe illesztették (dramaturg Patonay Anita.)  A Mátyás királyhoz fűződő mesehagyományhoz, a király álruhás országjárásaihoz nyúltak vissza. A hátszegi báró meggyőződése szerint a kamaszkorú Mátyás nem képes az ország irányítására, a gyerekeket különben sem lehet komolyan venni, hallgass a nevük. A báró, hogy kiskirálysága népét félrevezesse és tudatlanságban tartsa, a törökök visszajövetelével fenyegeti őket és kerítésépítésbe kezd. A szülők a városból egy szigetre menekítik a gyerekeket, ahol egy közös játékban megalkotják a saját szabályaikat. Felnőtt fejjel egyértelműek a mai politikai áthallások, és ez meghatározza a történetvezetést is. Kissé kimódoltnak tűnt, ahogy a báró gyermekekkel kapcsolatos nézeteit összekapcsolják a törökökkel és a kerítésépítéssel. A gyerekek azonban mentek a mesével, a jó és rossz harcával. Mivel itt csak távolabbról figyeltük a játékot, nem tudhatom, hogy esetleg rákérdeztek-e ezekre az áthallásokra, de messziről úgy tűnt, hogy nem.

A jelenetek színházi megformálása

A Messiások egy érezhetően belakott előadás, kiforrott színészi alakításokkal. A jelenetek felépítése, a térhasználat, a karakterek kidolgozottsága és a színészi játék egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy teljes színházi élményt kaptunk.

Messiások. Fotó: Farkas-Sára Eszter

A Bizonyt ezzel szemben még nem teljesen kész állapotában láttuk, mi voltunk az előadás az első tesztközönsége. A helyszín egy söröző, ahol a színészeknek és a közönségnek is alkalmazkodnia kell a színháznak nem mindig kedvező adottságokhoz: hogy a színészek nem mindenhonnan láthatók, hogy ezen az estén a kelleténél kicsit zsúfoltabb volt a tér. A színészi adottságok, képességek ennél az előadásnál szórtak a legjobban, a játszók nagyon különböző színpadi előélettel kerültek a csoportba.

A RÉV Színház színészei már sokkal egyenletesebb teljesítményt nyújtottak, a jelenetekben jól és kreatívan használták a rendelkezésükre álló teret. A színészi játékot bábjátékkal is ötvözték.

Bizony. Fotó: Farkas-Sára Eszter

Az interaktív részek      

Elöljáróban el kell mondanom, hogy bár viszonylag sok színházi nevelési előadást láttam már, újságíróként szinte kivétel nélkül szemlélőként voltam jelen. Most viszont két esetben is résztvevőként. Ez teljesen más élményt jelent. Ráadásul a Messiások tematikája felnőtteknél ugyanúgy működik, mint nagykamaszoknál, így magam is tapasztaltam, hogy ez az előadás napokig elkísért, tovább dolgozott bennem, és azt hiszem, kicsit változtatott is a segítségnyújtás módjához való hozzáállásomon. Vagyis most először magamon is megtapasztalhattam, amit eddig csak elhittem, hogy a színházi nevelés működhet.

Persze, ehhez az is kellett, hogy a Messiások színészei nagy gyakorlattal, empatikusan, mindenkire és minden részletre figyelve vegyenek részt a csoportos beszélgetésekben. Itt úgy építették fel a jeleneteket és a beszélgetéseket, hogy a kialakult közös álláspontunk érdemben megmutatkozott a játék további részében, tehát valóban volt befolyásunk a cselekmény alakulására.

A Bizony esetében a beszélgetések is az útkeresés állapotában voltak még, legalábbis az én csoportomban. Színészünknek ez volt az első „éles” helyzete, így természetes, hogy a lelkesedés és az izgalom mellett a beszélgetés irányításában és az idő kezelésében még további gyakorlatra van szüksége.

A Nem állunk meg esetében a gyerekeket a színészek végig játékba vonták és ott is tartották, figyeltek a visszahúzódókra is. Láthatóan nagy gyakorlattal és empátiával fordultak hozzájuk. Hogy a jóízű játék mellett a történet két aspektusa (a gyerekek szerepe, partneri viszonya egy felnőtt társadalomban, illetve a félelemkeltés, ellenségkeresés, a közösség manipulálása) hogy csapódott le bennük, azt egy későbbi beszélgetés alapján lehetne megítélni.

Nem állnunk meg. Fotó: Rostás Bianka

Az előadások után volt alkalmam olyan tanárokkal, művelődési szakemberekkel beszélgetni, akik először láttak színházi nevelődési előadást, sőt, nem csak láttak, hanem résztvevőként mindjárt közvetlen tapasztalatot is szereztek róla, és már azon gondolkodtak, hogyan tudnák a saját intézményükbe elvinni ezt a számukra új műfajt. Vagyis 25 év elteltével sem mondható, hogy a színházi nevelés általánosan ismert fogalommá vált volna. Valljuk be azt is, a „hagyományos” színházi szakma sokszor még most is elvitatná a két összetevő közül a színházat, és a kritika egy része is így van ezzel, ahogy ezt a 2014-es POSzT-ra bekerült Kerekasztal-előadás, A hosszabbik út fogadtatása mutatta.  Reméljük, nem kell újabb 25 évet várni, hogy ez a helyzet megváltozzon. A Negyedszázados Fesztivál nézői mindenesetre megtapasztalhatták: színház és nevelés egymás mellett nagyon is létezhető fogalmak.