Nem akármilyen kőművesmunka kellett ahhoz, hogy erről a darabról lebontsák a rákövesült fölösleget. De a részletező utasítások, a magyarázó feliratok, az előírt zenei és világításbeli effektusok elhagyása után is épen tudott maradni az építmény. A történet ma is hat.

Pedig, őszintén szólva, szinte kibírhatatlan ez a két emberöltővel ezelőtt született mű, mely lényegében emlékező szertartás, bocsánatkérés és beismerés. Tennessee Williams már 1939-ben kezdte fogalmazgatni A vágy villamosának dialógusait, de az csak 1947-ben került színpadra. Közben megírta az Üvegfigurákat, mely élete első kőszínházi bemutatója és díjnyertes opusza is lett. Ebben a darabban már minden szereplő abban a későbbiekben még jobban kidolgozott williamsi lélekállapotban vergődik, melynek lényege a felismerés, hogy nincs miben megtámaszkodni, és hogy – nem megy. De nem úgy nem megy, mint Sziszifusznak, nem visszagördül a fölcipelt kő. Meg se mozdul. Azt kell látnom, hogy nem tudok élni, nem tudok halni, nem tudok segíteni – nem megy.

Fotók: Dömölky Dániel

Csak testközelből lehetett begyűjteni azt az élményanyagot, amitől drámáiban az író újra és újra megpróbált megszabadulni. Beteg húgának sorsa, a szülői döntést követő lobotómia következtében beálló teljes életképtelenség és az emiatt érzett testvéri fájdalom, a családtagot sújtó, gyógyíthatatlan betegség motívuma több dráma cselekményében is visszaköszön. A szerzőileg még agyonmagyarázott Üvegfigurákban Williams talán még nem hajol olyan közel szereplőihez, mint a későbbiekben. Sőt, mivel nemcsak darabot, hanem kifejezetten „előadást” ír, többször kéri a majdani rendezőt, hogy függönyökkel tagolják majd az általa pontosan leírt lakóteret, s hogy legyenek fontos képek, amiket csak „tüllön át” láthat a közönség. A Radnóti Valló Péter által rendezett mostani előadása pontosan ilyen fájdalmas, sikolyokkal és sírással teli, mégis pasztell esemény.

Annak pontos megmutatása viszont, hogy mindez miért és miképpen kibírhatatlan, nemcsak a rendezőnek, hanem a darabot frissen újrafordító Barabás Andrásnak, s a dramaturg Morcsányi Gézának is köszönhető. Ha nem is játsszák nálunk gyakran a művet, híres filmekből ismerős lehet az alaphelyzet.

Hárman élnek egy szűk lakásban, St. Louis egyik szűk utcájában, kevés pénzből, kevés reménnyel.  Amanda (Kováts Adél), az anya, telve jó szándékkal és „zavaros vitalitással”, a legtermészetesebb módon teszi pokollá szerettei életét. Hajdani, déli leánykora fényében sütkérezik még mindig, akárcsak Williams anyja, akinek a déli úri hölgyek jelentették azt a „vonatkoztatási csoportot”, akiktől vágyait és hirdetett értékeit kölcsönözte. Vele él kisebbik gyermeke, Laura (Lovas Rozi), a nagylány, aki fél lábára béna, s akiről ma azt mondanánk, hogy autisztikus vonásai vannak, de legalább is Asperger szindrómával rendelkezik, s kinek egyetlen öröme a gyűjteménye, az üvegből hajtogatott, törékeny figurácskák sereglete. Kettőjüket és saját magát a báty, Tom Wingfield (Porogi Ádám), az író monogramját viselő fiatalember tartja el, cipőraktári keresetéből, verseket írva, mozifilmekbe és alkoholba menekülve. (Williams apja cipőügynökként dolgozott egy ideig.) Tizenhét éve távozott e lakásból az apa, de lelépése óta ott vigyorog a szemközti falon, fekete-fehér fotó formájában, tán azon, hogy ő meg tudott innét szabadulni. Ebben az előadásban van egy rituális szertartás: Amanda vagy négyszer vág a képhez valamit, s rendre el is találja. Az asszony addig erőszakoskodik a fiával, hogy hozzon már valami vőlegénynek valót Laura számára, míg az meg is hívja egy Jim nevű munkatársát (Nagy Dániel Viktor), akibe Laura hajdan szerelmes volt. Ezt a napot, ezt a látogatást és saját elszökését meséli el narrátorként, s időnként szerepbe lépve, Tom, a főhős.

A játéktér bal szélén, egy fém tűzlépcső ketrecéből lép elénk a fiú. Ő pergeti vissza az emlékeit.  Olyan finoman részeg, hogy ugyanúgy, mint mikor egy hétköznapi, gyakorló alkoholistával állunk szembe, csak lassacskán lehet észrevenni, hogy „van benne”. Talán a lángoló tekintetű Porogi Ádám friss tehetségét akarták megtisztelni erősebb játszani valóval: más Williams darabokból vett szövegrészekkel dúsították föl az eredeti monológokat.  Így kapott nagyobb hangsúlyt például Brick szövegével A macska a forró háztetőn-ből a kattanást váró alkoholista remegés, de a „hívogat a zuhanás” is vendégszövegnek tűnik, s túl súlyosnak bizonyul, szinte lyukat vág ebbe az emlékező gyónásba. Nem lett egészen hiteltelen az új figura, sőt, a szerzőre való emlékezés is kipipálható vele, de statikailag mégiscsak megbillent kicsit a helyzet, mégpedig Laura, vagyis a lány által átélt élménynek a kárára.

Lovas Rozit azonban nem kell félteni. Alig sántít, de nem is a sántítása, hanem egész testtartása jelzi a vereséghez szokott, reményeitől megfosztott embert. Van két csúcsjelenete. Az egyik, amikor anyja rikácsolása ellenére sem képes ajtót nyitni, mert nagyon is tudja, ki áll odakint, a másik, amikor a földön ülve, a gyertyalángok közelében, majd felállva, s szinte táncolva teljesíti Jim suttogó instrukcióját: „Lazulj el!…”  Felhőkék, ünnepi ruhácskájánál jellegtelenebb és boldogtalanabb ruhadarabot nemigen láttunk még ebben az évadban. Jelmeztervező: Benedek Mari.  Nagy Dániel Viktor laza Jim figurája gyorsan elvillanó üzenet a működő külvilágból. Ő csak később jön majd rá, hogy az önfejlesztő szónokképzőn elsajátított formulák sem hatnak mindenütt, bár itt most bejöttek. S ha vesztene is egyszer-kétszer, ő biztosan megkeresi majd az esettel járó tanulságot.

Nem véletlen, hogy ezt a darabot csak akkor veszik elő a színházak, ha van legalább két ragyogó színésznőjük. Kováts Adél olyan anyát játszik, aki káráló piszkálódással, szeretetteljes törődésnek hitt, folytonos fincogtatással keseríti maga körül az áldozatokat. Szenved és vágyakozik, de mint a klasszikus „kettős kötés” eseteinél mindig, amikor megölel, akkor is eltol magától. Pedig még a vágyódást is megpróbálná megtanítani csukott lelkű lánykájának. A darab legreménytelenebb pillanatainak egyike, amikor a tűzlépcsőn ülve figyelik az éppen felkelő, görbe holdat. Ott, ahol élnek, ilyenkor kívánni szokás valamit. „Mit kívánjak anya?” – kérdi a lány. „Kívánj, kívánj bármit, …” kezd el dadogni, s bár tovább beszél, mindenki érzi, fölösleges. Nem megy. Nem fog menni. S az asszony sápadt mártírarca akkor válik igazán ijesztővé, amikor kislányos sikkantgatásokkal mutogatja magán hajdani nárciszos ruháját, ami itt, tervezői segítséggel maszkabáli jelmezzé, a bánatos hervadás foszladozó kellékévé lett inkább. Mély és erős alakítás Kováts Adél játéka, az ember szinte védekezőn emelné maga elé a kezét, csak ide ne jöjjön, csak ne bántson, csak ne akarjon semmit, mert nem megy… nem tudok segíteni.

A produkció legkevésbé kitalált eleme Horváth Jenny lakásdíszlete. Szépek ezek a hárfahúrokra emlékeztető, áttetsző, eltolható falak és ajtók, de sajnos nagyon nehéz a mozgatásuk. Az emlékezés almazöld homályát, a „tüllön át” is érzékelhető szenvedést és a fiú meg nem adhatott segítség miatti lelkifurdalását még így is sikerül átélnünk. Valló Péter, mint mindig, most is sokat törődött a játék minden pillanatával. S vannak produkciók, amiktől bár nem biztos, hogy hangos lesz az évad, az, hogy a rendező mennyire tudott gyönyörködni a színészeiben munka közben, átjön, megérinti a közönséget is. Ez is ilyen.

Hol? Radnóti Miklós Színház
Mi? Tennesee Williams: Üvegfigurák
Kik? Szereplők: Kováts Adél, Lovas Rozi, Nagy Dániel Viktor
Jelmeztervező: Benedek Mari. Díszlettervező: Horváth Jenny. Világítás: Baumgartner Sándor. Dramaturg: Morcsányi Géza. Ügyelő: Kónya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Őri Rózsa. Rendező: Valló Péter