A korábbi évek nyilvánosan lelepleződött középiskolai, egyházi, gólyatábori, sportolói zaklatás- és hatalmivisszaélés-történetei után 2017. október 14-én Sárosdi Lilla, az egykori Krétakör Színház és a kortárs színházi szcéna meghatározó színésze, majd Maros Ákos táncos tette közzé történetét. A lehetséges válaszokról CSANÁDI JUDITTAL, a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektorával, JANISCH ATTILÁVAL, a Színházi és filmes szolidaritás egyik kezdeményezőjével, RÉZ ANNÁVAL, az Üvegplafon házigazdájával, morálfilozófussal és VARGA ANIKÓ színikritikussal HERCZOG NOÉMI beszélgetett.

– Az első eset kapcsán megfogalmazott színházszakmai reakciók egy markáns csoportja azt tartotta lényegesnek hangsúlyozni, hogy az ügy, illetve most már ügyek nyilvánosságra kerülése azért káros, mert rossz fényt vet a színházi szakmára. A színház ma Magyarországon kivétel az általános feudális struktúra alól? Sárosdi Lilla története egy egyéni visszaélés története, ahol egyszemélyi a felelősség, vagy a hatalommal való visszaélés strukturális kérdés?

Csanádi Judit: Egyik sem. Ez abszolút társadalmi kérdés, nem pedig egy szakma strukturális kérdése. De ha tematizálva van a nyilvánosságban a probléma színházi vetülete is, annak kétségtelenül lehet visszatartó ereje: a színházigazgatók ezen a héten kevesebbet fogják használni a szereposztó díványt. Minden hely egyedi, és el tudom fogadni, hogy például a Zeneakadémiára e tekintetben más szabályozás kellene, mint máshova. Ugyan amikor megkerestem a Zeneakadémia rektorát, hogy újítsuk meg közösen az etikai kódexünket, azt a választ kaptam, hogy a Zeneakadémián minden egyes oktató egyenesen Liszt Ferenc személyes leszármazottja, és náluk hasonló eset soha nem fordulhat elő. Miközben évtizedek óta városszerte mesélnek hasonló történeteket.

Csanádi Judit

– Hasonló, a problémát kategorikusan hárító, az intézmény feddhetetlenségét bizonygató tagadó nyilatkozatot adott ki közvetlenül a jelenlegi esetre reagálva több színház is.

Cs. J.: A színházi területen az össztársadalmi kérdéshez viszonyítva ez a probléma speciális. Kezdjük mégis onnan, hogy egyáltalán hol kezdődik a probléma? Ha egy hallgató beleszeret egy tanárába? Nem. A botrány abban áll, hogy ez érinti a többi hallgatót, ezért alapvető fontosságú, hogy a problémát az egyetem hogyan kezeli.

Janisch Attila: Azért ott érdemes különbséget tenni, hogy valaki beleszeret a tanárába, vagy egy tanár szeret bele a diákjába. Kinél van ugyanis a döntés joga, tehát ki az, aki a hatalmat gyakorolja? Mondjuk, ha előfordulhatna is, hogy egy diákom belém szeret, ebből még nem feltétlenül következik semmilyen visszaélés, mert ahhoz nekem adnom kell viszonzó jelzéseket. Ő a fiatalabb, tanári pozíciómnál fogva velem szemben ő a kiszolgáltatottabb, úgy is mondhatnám: nekem van hatalmam felette, ezért az enyém a hárítási kötelezettség. Vagyis a tanárnak tudnia kell, hol a határ. Engem nem a konkrét ügy érdekel, hanem az, hogy végre valaki megszólalt ebben a feudális szellemiségű közegben, ebben az országban, ahol hatalmi berkekben ezeket az „ügyeket” meg szokás úszni, ahol ezek a helyzetek sosem voltak kibeszélve, még jó, hogy nem az első éjszaka jogánál tartunk. Az „ügy” kapcsán nagyon fontos határvonalak fogalmazódtak meg a nyilvánosságban.

Varga Anikó: Én visszatérnék még Judit megjegyzéséhez, mert nagyon egyetértek azzal, hogy ez társadalmi kérdés. A reakciókból az jön le, és most nem csak nyilvános reakciókra gondolok, hogy borzasztóan nagy zavar van akörül, hogy egyáltalán mi a probléma. Hogyan definiáljuk az erőszakot, egyáltalán felismerjük-e ezek eseteit, és mik azok a helyzetek, amelyek problematikusak? Az erőszak egyértelmű, fizikai, direkt gesztusait többnyire elítélik az emberek, de a visszaélés megragadhatatlanabb, akár mindennapibb helyzeteit már rengeteg ambivalencia kíséri, és ezzel jár együtt az áldozathibáztatás vagy az elbagatellizálás. Hol húzódnak a határok? Ezt sokan kérdezik. A mostani ügy legnagyobb hozadéka lehet, hogy elindít egy párbeszédet a hatalmi visszaélés jelentéskörének tisztázásáról.

Réz Anna: Ezzel a kérdéssel a legszűkebb feminista aktivista közeg is küzd. Mit nevezünk erőszaknak/bántalmazásnak – összekeverednek a morális és a jogi terminusok. Visszatérve az alapkérdéshez, ez részben strukturális kérdés, igen. Bár nem látom át, hogy a kőszínházak meg a független színházak mennyiben máshogy hierarchizáltak, de az, hogy egy adott intézményi kultúra milyen, hogy milyen normák hatják át, alapvetően befolyásolja, hogy az abúzustörténetek mennyire válhatnak gyakorivá. Ez a legkevésbé személyi kérdés, a probléma arról szól, hogy a visszaéléseket az adott miliő mennyire tudja és akarja kontrollálni. Abban Juditnak és Attilának teljesen igaza van, hogy mindenhol történnek ilyen esetek, a különbség az, hogy mennyire próbálnak az adott közösségek tenni ezek ellen. Amikor felszámolják a fékek és ellensúlyok intézményrendszerét, rájövünk, hogy amint nem gondolkozunk, rögtön elnyomó struktúrákat fogunk létrehozni, hiszen természetszerűleg minden a feudális struktúrák felé gravitál; annyira nehéz és annyi érdeket sért fékeket építeni egy szervezetbe. Ha nem teszünk ellene, akkor az emberek vissza fognak élni a társadalom vagy az adott intézményrendszer által rájuk ruházott hatalommal. Vagyis a kontrollfunkciók kiépítése tevőlegesen nagyon sok erőfeszítést igényel.

Janisch Attila

– Mit jelentenének ezek a kontrollfunkciók a gyakorlatban?

R. A.: Azt hiszem, két nagyon különböző stratégia lehetséges. Egyrészt az egyének szemléletformálása, érzékenyítése, másrészt az intézményes út: olyan előírások és felelősségi körök létrehozása, amelyek szabályozzák a hasonló ügyek megítélését és kezelését. A kettő természetesen nem zárja ki egymást. De szerintem ebben a hímsoviniszta és áldozathibáztató társadalomban csak az érzékenyítés önmagában nem tud hatni. Az érzékenyítés esetében sajnos sokszor az áldozatok hangja is tudja hátráltatni ezt a dialógust, ha kizárólag az áldozat szubjektív élményét kell és lehet meghallgatnunk, jóváhagynunk. Innen nem lehet érvelni, nem lehet továbbmenni, mindamellett, hogy az áldozatok hangjának meghallása természetesen elengedhetetlen. Viszont egy idő után az áldozatok történetei nem lesznek mások, mint adatok, amelyek arra valók, hogy elkezdjünk gondolkozni arról, hogyan tudunk megváltoztatni rendszereket, hogy ezek a helyzetek ne jöhessenek létre. Ez egy lassú és küzdelmes folyamat minden intézmény számára, az eredmény pedig sokszor még a legnagyobb eltökéltség mellett is megalkuvónak vagy felemásnak tűnhet a nyilvánosság szemében. Innen nézve jogos az érintett intézmények általános ijedsége – ők azt látják, csak akkor járhatnak jól, ha a nevük semmilyen módon nem kerül összefüggésbe hasonló ügyekkel. Ez viszont megint csak a szőnyeg alá söprésnek kedvez.

J. A.: Pont ezek a helyzetek azok, amikor a kommunikátoroké a felelősség, hogy elmondják, mi ennek a tárgykörnek a szélesebb társadalmi vetülete. Csak ettől várható változás, a többi csak félrebeszélés. Mivel a hatalommal való visszaélés nálunk mindig szétmaszatolt probléma volt, azokban az intézményekben, ahol tudják, hogy a falaik között történtek és történnek ilyenek, az első reakció is maszatos lesz, hiszen az „ügy” fényében a dolgozók is problematikussá válhatnak, ha és amennyiben ugyanazt képviselik, mint maga az intézmény. A kiáltványunkban (Színházi és filmes szolidaritás – Enyedi Ildikó, Gigor Attila, Janisch Attila és Szöllősi Barnabás nyílt levele; a szerk.) ezért is kértük az intézményeket, hogy tartsanak önvizsgálatot. Hol kezdődik az erőszak, hol kezdődik az én felelősségem? Hiszen nincs olyan, hogy egyenlő helyzet. A válaszadónak mindig van felelőssége.

Cs. J.: Az egyetem olyan intézmény, amely számára kötelező, hogy elvégezze ezt az önvizsgálatot. És ebben a példában elöl járjon. Persze minden egyes közösségnek feladata volna ezt megcsinálni. Nagyon sokszor nem is tudunk róla, nem tudjuk, kifelé mit jelent a viselkedésünk. Például ha az egyik tanárunk azzal a felkiáltással jön be a terembe, hogy „Puncikáim!”, mindnyájan röhögünk rajta, mert megszoktuk. Soha egyikünk sem szólt az illetőnek, amíg egyszer csak egy végzett osztály ki nem kérte magának. Ez az ember nem macsó, fel sem merült részéről semmiféle fizikai erőszak. Ettől még természetesen verbálisan ártott a viselkedésével. Azt szeretném ezzel mondani, hogy minden egyes szakmai közegben fel kellene tenni a kérdést, ki mitől érzi, érezheti zavartan magát. A közösségnek el kell jutnia oda, hogy rájöjjön, ezt a kérdést magának kell megoldani, és létezik hozzá szakmai segítség.

– A Magyar Képzőművészeti Egyetemen az ön rektorsága alatt hallgatói kezdeményezésre végigvittek egy példaértékű, intézményesen kiépített szabályozást, amikor a Patent Egyesület segítségével megújították az egyetem Etikai Kódexét.

Cs. J.: Rendkívül sokat tanultunk a Patenttől, például arról, hogy egy tanár nem kérheti egy diákjától, hogy tartsák a tanár lakásán az órát, hiszen itt nem egyenrangú felekről van szó, vagyis a diák erre a kérésre nem mondhat nemet. Ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy az aktivisták retorikája sokszor kontraproduktív, némi önmérséklettel sokkal hatékonyabbak tudnának lenni, mert a tudásuk megvan hozzá. Mi nagyon vágytuk ezt a tudást, mégsem ennek megfelelően kommunikáltak velünk. Ezért én tényleg azon lennék, hogy a közösségekhez juttassuk el azt az üzenetet, hogy ezt maguknak kell megoldani, és van hozzá szakmai segítség. Csak ennek a szakmai segítségnek nem szabad az „atyaúristentől” érkezni, hanem először nekik is kicsit meg kellene ismerni a közeget.

V. A.: Sok esetben én is kontraproduktívnak látom az érzékenyítés nevében elindított agresszív kommunikációt, miközben az erős aktivista gesztusoknak, a nyomásgyakorlásnak van eredménye. Nagyon nehéz ebben jót lépni. Az érzékenyítés elengedhetetlen volna, mert azt látom, sok szerencsétlen megnyilatkozás nem rosszindulatból fogalmazódik meg, hanem egyszerű tudatlanságból. Viszont ha egy közösség tagjainak kötelezően részt kellene venniük érzékenyítő tréningeken, mennyire lenne ez hatékony valódi reflexió nélkül? Ha külső parancsként érkezik, hogy felülvizsgáld a fogalmaidat, amelyek mentén élsz, hogyan hat, ha nem kerülsz viszonyba magával a problémával – ez egy dilemma. Ugyanezt gondolom arról is, hogy nagyon más az amerikai kulturális kontextus, mint a magyar, nem lehet reflektálatlanul importálni gyakorlatokat. Az a dolgunk, hogy valahogy dialógust kezdeményezzünk, és ennek a dialógusnak ne legyen elrettentő ereje.

Cs. J.: Egyetértek. De a szabályozás megújítása elengedhetetlen volt. Ha a megújítást kiváltó ügyek esetében akár egyről is bebizonyosodott volna, kik azok az emberek, akikről a történetek szólnak, akkor őket tőlünk kicsikét nyugatabbra, ahol egyértelmű szabályok szigorítják a hatalommal való visszaélést, páros lábbal rúgták volna ki. Nagyon hosszan dolgozott az Etikai Kódex csapata, kemény munka volt. Szeptemberben-októberben többször konzultáltam az ELTE-vel, illetve az ottani, nagyon magas színvonalú kutatást vezető Gregor Anikóval (a gólyatábori zaklatások kapcsán kirobbant botrány után kezdeményezett kutatásról van szó; a szerk.). Novemberben kezdtünk el dolgozni. De csak március 15-re lettünk kész az első változattal, ez volt az az időpont, amikorra a team mind a kilenc résztvevője elfogadta az Etikai Kódexet, amely a sűrítménye lett annak a hosszú folyamatnak, amelyet végigjártunk, és szerintem a Színműnek is kötelező végigjárnia, amibe e pillanatban már bele is kezdett. Azon a tanszéken, ahol nálunk tanárokat vádoltak zaklatással, rektorként tartottam egy tanszéki értekezletet. Elmondtam, hogy ha bármi hasonló kiderül, az illető azonnal ki lesz rúgva. Több mint féléves munkára volt szükség ahhoz, hogy szembesüljünk. Hogy felmerüljenek olyan kérdések, amelyek addig senkinek sem jutottak eszébe. A szexuális zaklatás tárgykörétől eljutottunk az emberi méltóság fogalmáig. Ezt a folyamatot csak a saját közösséggel lehet végigcsinálni, nem hiszem, hogy társadalmi szinteken lehetne törvényekkel szabályozni, hisz teljesen más a szituáció például a Képzőn vagy a Színműn. Évente felül kell vizsgálni az Etikai Kódexet, ez sokkal inkább keret, mint kőbe vésett törvény. Létrehoztunk olyan intézményeket, ahol be lehet jelenteni bármit, ahol lehet segítséget kérni. Minden tanszéknek ki kell nevezni egy mentortanárt, akinél a hallgatók névtelen bejelentést tehetnek.

R. A.: Ez remek, és olyan jó lenne, ha miután végigcsináltátok, megosztanátok egymással ezt a tudást – egyetemek egymás közt.

Cs. J.: Annak idején felajánlottam rektortársaimnak, hogy a tapasztalatainkat szívesen átadjuk, vagy dolgozzunk együtt az etikai normák kidolgozásán. Többen érdeklődtek, Fülöp József, a MOME rektora partnerséget kínált, de Vígh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora teljes meggyőződéssel állította, hogy náluk hasonló eset nem fordulhat elő. A mostani helyzetben újból felajánlottam a művészeti egyetemek rektorainak, hogy mind keserves önszembesítő tapasztalatainkat, mind elkészült etikai kódexünket a bennük foglalt új intézményekkel megosztjuk velük. Ez mindnyájunk ügye.

V. A.: Így a színházaké is. A probléma talán ott a legnagyobb, hogy itthon nem találunk színházi szakszervezeteket vagy segítő szakmabelieket az intézményekben. Mit tudnak kezdeni a kiszolgáltatottsággal azok, akik színházban dolgoznak? Mit tehet egy színésznő, ha nem akar meztelenül szerepelni, de a rendező azt mondja, hogy muszáj, a koncepcióhoz tartozik? Azt szokták mondani, hogy az ilyen helyzetek szabályait előre kellene rögzíteni, de ez többnyire mégsem történik meg.

Réz Anna. Fotó: Szász Marcell

– Létezhetnek egyáltalán a meztelenség ábrázolásának vagy akár a rendezésnek etikai normái? Felülírhatja a színházi kánont, ha a rendezőről bebizonyosodik, hogy visszaélt a hatalmával?

J. A.: Mondok egy idetartozó történetet egy nagyon híres rendezőről és egy színésznőről, Fábri Zoltánról és Törőcsik Mariról. Az Édes Anna (1958) forgatásán Marinak sírnia kellett. De nagyon nehéz dolog sírni egy leállás után, amikor a színész kimegy az öltözőbe, majd visszajön. Hogyan tud visszakerülni ismét abba az állapotba (hiszen a forgatás nem a film kronológiáját követi)? Van a filmben egy jelenet, amikor levágják a csirkét, és Marinak sírnia kellett volna, de – minthogy nagyon fiatal, kellő rutinnal még nem rendelkező színésznő volt – nem tudta megcsinálni. Akkor Fábri azt az emberileg elfogadhatatlannak is nevezhető megoldást alkalmazta, hogy a színészt civil emberként kiborította, hogy fel tudja venni a jelenetet. Rögtön utána pedig olyan szituációt teremtett, amelyben föl tudta oldani a létrejött feszültséget. Mari ezt nekem úgy mesélte, hogy „mi mást tehetett volna?”. Jogos, de nem könnyen megválaszolható kérdés, hogy vajon legitimálhatja-e egy műalkotás emberileg elfogadhatatlan eszközök alkalmazását. Mondhatjuk-e, hogy az inhumánus eszköz legitimitását az dönti el, hogy a rendező fel tudja-e később oldani ezt a gesztust a színészben?

Belecsúszunk a relativizálási játékba, ha azzal érvelünk, hogy az Édes Anna fontos film. Mert ez látszólag ugyanaz, mint amikor azzal történik a maszatolás, hogy „igen ám, látszólag gazember, de jelentős életműve van”. A különbség ott van, hogy az egyik esetben bűnös erőszak követődik el, amelyet a másik ember semmiképpen sem akart, míg a másik esetben a rendező mintegy segített a színésznek, és ezt a segítséget a színész el is várta, és el is fogadta tőle. Erre utal Törőcsik Mari mondata. Arról nem is beszélve, hogy a helyzetet azonnali feloldás követte. A másik esetben, amikor valódi, nem feloldott, nem megbocsátott és nem is megbocsátható agresszió követődik el, és hasonló relativizmussal érvelünk, pont az keveredik össze, ami nem összekeverhető. Tök mindegy, hogy valakinek milyen az életműve, az életmű minősége nem ment fel a bűnök alól, és fordítva, a bűnök nem semmisíthetik meg az életművet, ha abban nem a személy elítélendő nézetei és tettei manifesztálódnak. Az életmű intakt. Egészen odáig sarkítva a dolgot, hogy ha egy náci humanista művet hoz létre, akkor az a mű nem válik a szerzőség miatt problematikussá. Azzal sem értenék egyet, ha a Vígszínház levenné az összes Marton-rendezést. Mindebből az is jól látszik, hogy lehetnek – és kell is, hogy legyenek – bizonyos általános elvek, de az élet mégis tele van és tele lehet olyan egyedi helyzetekkel, amelyeket nehéz bürokratikusan kezelni.

R. A.: Azért vannak nagyon speciális esetek, mint például az, ami az Utolsó tangó Párizsban (1972) című film forgatásáról derült ki, hogy akkor a kamera előtt erőszak történt. Itt nem lehet elválasztani a kettőt.

J. A.: Gáz, ha így történt, de az eset semmiképpen sem azonos azzal, mint amit az imént az Édes Anna forgatásával kapcsolatban említettem, ugyanakkor egyikünk sem volt ott a forgatáson, hogy biztosan tudhatnánk, hogy pontosan mi történt, és a sztori nem csupán utólagos hírverés-e a filmnek.

R. A.: Amit az előbb Fábri kapcsán említettél, Attila, a sanyargatás mítosza egyike azoknak az attitűdöknek a színházban is, amely megágyaz a hatalommal való visszaéléseknek. Ez a mítosz ugyanúgy létezik a sportban, mint a művészetben. Hogy vannak bizonyos csúcsteljesítmények, amelyek csak úgy hozhatóak ki emberekből, ha fájdalmat okozunk nekik. Vagyis az eredmény csak szenvedés árán érhető el. A szexizmus is egyike ezeknek az attitűdöknek, általános társadalmi szinten a szolidaritás hiánya egy másik, vagy hogy szívesebben azonosulunk az elkövetővel, mint az áldozattal.

Varga Anikó

– Léteznek még ezekhez hasonló attitűdök? Mennyiben képez le a nyelv, a sajtó, akár a színikritika olyan attitűdöket, amelyek fenntartják a hatalommal való visszaélés és az abúzus kultúráját?

V. A.: Azért is jó, hogy most egy színházi abúzusból is „ügy” lett, mert a szakmák mindig különállónak gondolják magukat: ez most csak a sportolók ügye, ez csak az egyházra tartozik stb. – hatalmi visszaélés mindenhol van. Ebből az ügyből kiindulva viszont speciális tanulságokat vonhatunk le, például érzékenyebbek leszünk a nyelviségre, a megfogalmazásra. A kritikai nyelv többnyire nem kultikus, azonban a kultikus szemléletmód nyomai mélyen áthatják a szocializációnkat az alkotó fogalmát és „előjogait” illetően. Erdélyben talán még erősebben. Nem írunk le olyanokat persze, hogy „csodálatos díva”, „rettenetes primadonna”, „lángoló géniusz”, „múzsa”, de a művész és a polgár ellentéte még mindig kísért a művészethez való viszonyunkban, az olyan ellentétpárokban, mint foglalkozás vs. hivatás, vagy az alkotókat övező személyi kultuszban. A színházat sokan még mindig homályos, titokzatos világként képzelik el, bohémek gyülekezeteként, akik folyton a „közember” számára tilos határvidékeken táboroznak – nyilván kevéssé izgalmas, hogy a kreativitás maga is munka –, ezért aztán a reakció egy ilyen esetre sokszor az, hogy „minek ment oda”. És ha már, akkor „ne csodálkozzon, ez a szakma járuléka”. A kultikus szemlélet egyik sajátja, hogy időtlenségbe transzponálja, érinthetetlenségbe burkolja a jelenségeket: ez mindig így volt, van és lesz. Leírjuk, ezt azért sokszor leírjuk, hogy örök emberi értékek – de az általános humanizmussal szembeni legfőbb kritika, hogy érzéketlen a társadalmi meghatározottságra. Mindig az jut eszembe erről, hogy volt idő, amikor a nők még nem járhattak egyetemre, a vagyonuk felett a férjük rendelkezett, az afroamerikaiak külön utaztak a buszokon, faji ideológiák alapján tömeggyilkoltunk. Mindez nem volt rég. Mit jelentenek az örök emberi értékek ennek a viszonylatában? A szaksajtó szerepe, hogy ezeket a szerkezeteket, nézeteket szétbontsa, megvizsgálja. Erdélyben a Zholdak-ügy (a Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholm-bemutatójának szünetében az egyik színészt verbálisan és fizikailag is bántalmazta az előadás vendégrendezője, Andriy Zholdak; a szerk.) után kezdtünk el tágabban is foglalkozni azzal, hogy a hierarchikusság, hatalmiság milyen előfeltevések mentén konstruálódik bármilyen szakmai helyzetben, nyelvileg is: a rendezői hatáskörtől a recenzálás hagyományáig. A napi sajtónak rettentő nagy felelőssége van abban, hogy az áldozatok mellé állva az egyedi eseteken túl rávilágítson az összefüggésekre, de abban is, hogy arányérzékkel ítélje meg a különböző jelenségek súlyát. Különben könnyen lyukad ki oda, hogy pont az ügy ellen dolgozik.

R. A.: Amikor arról beszélünk, hogy „jaj, majd itt is az lesz, mint Amerikában, amikor előreengeded a nőt, és ő beperel szexuális zaklatásért”, akkor e mögött meghúzódik egy alapvető szorongás a szabályozástól és korlátozásoktól. Félelem attól, hogy a szabályokkal és a korlátokkal elveszítünk valami eredendően spontán, nagyszerű minőséget. A színházi közegben pedig lehet, hogy ez a félelem fokozott mértékű. Hiszen egy kreatív alkotófolyamatról beszélünk, és a félelem abból adódik, hogy ha valamit megregulázunk, akkor talán valami olyasmit veszíthetünk el, ami a kreativitás lényegéhez tartozik. Ez a probléma olyan kérdéskörökkel érintkezik, mint a szerzőiség vagy a zsenikultusz. Nem mondhatnám, hogy osztom ezeket a félelmeket, számomra semmiféle problémát nem okozna, ha holnaptól nem képezne megkérdőjelezhetetlen értéket például a spontaneitás. Ugyanakkor hazugság lenne azt mondani, hogy a szabályozásból a művészetben nem következik veszteség. Hiszen a szabály éppen azt a spontaneitást korlátozza, amely néha tagadhatatlanul javára válik a tudománynak is, az oktatásnak is, a művészetnek is. Nagyon mélyre nyúló problémáról beszélünk, egy csomó olyan fogalmunkat kell revízió alá vonni, amelyek fontosak a szívünknek, és amelyekről eddig kizárólag úgy gondolkoztunk mint értékekről.

Lejegyezte és szerkesztette: Nagy Klára