A színházzal folytatott önreflexív játék azonban nem kerül kibontásra, megmarad puszta ötletként, mely olykor-olykor felvillan a látvány egyes elemein…

A színház, a színházcsinálás hálás előadástéma, hiszen rengeteg komikumra, vicces kiszólásokra és kikacsintásokra, elrajzolt figurák megjelenítésére ad lehetőséget. Ugyanakkor rendezőpróbáló feladat tud lenni, ha az előadás a „színház a színházban” gegen túl másról is kíván szólni. Hogy csak két pozitív példát említsek, a k2 Bulgakov Színházi regényéből kiindulva egy olyan színházról szóló előadást hozott létre a Züfec című darabjukkal, melyben a fiatal pályakezdők megpróbáltatásainak bemutatása mellett a kortárs ideológiák és személyek kritikájára is sor kerül. Kelemen Kristóf Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk című dokumentumszínházi előadása pedig a színházat mint intézményt veszi górcső alá, a produkcióban szereplő színészek személyes élettörténetei és tapasztalatai csupán ugródeszkaként szolgálnak, hogy rendszerszintű kérdéseket vessenek fel, hogy  társadalmi párbeszédet indítsanak el.

Fotók: Németi Róbert

Szigligeti Ede a magyar színjátszás hőskorát idéző Liliomfi című darabja egyértelmű választásnak bizonyul, ha a színházról kívánunk gondolkodni: nem szükséges a szöveget megerőszakolni ahhoz, hogy aktuális kérdéseket, problémákat fedezzünk fel benne, hiszen a szerepjátszás, a „ki vagyok én” kérdés általánosságban is értelmezhetővé válik. A Mohácsi testvérek 2012-es Liliomfija is a meghasonlott, mondhatni tudathasadt embert vitte színre, aki megpróbál a folyton változó társadalmi elvárásoknak és szituációknak megfelelni. Az Örkény Színház előadásában Szigligeti hősei továbbíródtak, motiváltabbakká, egyedibbekké váltak és életükbe beléptek olyan új karakterek, melyek a színész-szerep-én hármasságát a mindennapi életre vonatkoztatták. A Mohácsi-átiratban a történetek, az emberi kapcsolatok közti szálakat szorosabbra húzták, így a három nagy jelenet, mely a drámában szinte különálló történetekként olvashatóak, egységesebbé váltak. A látszat, a megjátszás, az átláthatóság és átláthatatlanság játéka a Remete Kriszta által készített printnyomatú jelmezeken, illetve a félig fehér, félig tapétázott falakon is megjelent. Az előadás záró poénja, vagyis, hogy van-e alternatíva a színházalapításban, két vonallal aláhúzta a darab műfaját, a tragikomédiát.

A kassai Thália Színház – akiktől eddig még csak a Czajlik József által rendezett Rükverc című előadást láttam a nyitrai fesztiválon – Liliomfija is (természetszerűleg) a színházcsinálásra, a színház működésének a bemutatására fókuszál, legalábbis ez olvasható le a rendezésről és az első pillanatban a díszletről, melynek előterében egy piros, nézőtéri bársonyszék trónol, fentről pedig egy zsinórpadlás határolja. A produkció kezdetén a Szilvai professzort játszó Vasvári Emese a színpadon ölti magára a fekete parókát. Izgalmas felütése ez az előadásnak, mely után kíváncsian várom a folytatást, vagyis azt, hogy hogyan lepleződik majd le a színházi gépezet, s vele együtt a szerepjátszások. A színházzal folytatott önreflexív játék azonban nem kerül kibontásra, megmarad puszta ötletként, mely olykor-olykor felvillan a látvány egyes elemein: a tükörfényű falak felett húzódó zsinórpadláson, ahonnan Szellemfi – szellemként – súgja a szöveget a szereplőknek, a padlóra szórt karneváli szerpentin-rengetegen, vagy amikor Kányai szomszédasszonya a nézők előtt foglal helyet a kerekesszékében. Azonban ezek a gesztusok és színpadi elemek hamar semmissé válnak: az említett nézőtéri szék csupán egy szék marad, az idősebb és a fiatalabb Schwarz is a thonet székeken, nem pedig a páholyszéken helyet foglalva figyeli Liliomfi előadását; a mozgássérült szomszédasszony a realista színjátszásnak megfelelően az idő múlásával megtanul bottal járni, pedig a kezdeti felütést folytatva akár fel is pattanhatna a kerekesszékéből – kidomborítva, hogy színházban vagyunk, a színházban pedig bármi megtörténhet. A gondolati játéknak pedig az vet végérvényesen véget, amikor kiderül, hogy Szilvai professzor valójában az elhunytnak hitt feleség, Emerencia, tehát a produkció elején Emerencia, a szereplő öltözik be Szilvainak, nem pedig Vasvári Emese színész ölti magára a parókát. A történet szempontjából ez a csavar indokolatlan, hiszen miért lenne szüksége Emerenciának arra, hogy a férjének adja ki magát, ahhoz, hogy Mariskát, Szilvai gyámleányát Szilvai unokaöccséhez adja. Öncélúnak hat ez a megoldás, még akkor is, ha azt a központi tanulságot hivatott aláhúzni, hogy senki sem az, akinek látszik.

A „ki vagyok én” kérdés lesz a központi mozgatórugója az előadásnak, ezt hivatott a tér is ábrázolni (díszlet: Telihay Péter m.v. és Király Adrienn m.v.): a tükörszerű lapok a használatuk révén hol falakként, hol pedig ablakokként szolgálnak. Amikor Mariska és Liliomfi egymást figyelik az ablakokon vagyis a tükrökön keresztül, akkor valójában önmagukkal néznek farkasszemet: így a másik keresése a labirintusszerű térben valójában önmagunk felkutatását, megismerését jelenti. A tér rengeteg játéklehetőséget adna, azonban nem szolgál igazi útvesztőül a szereplőknek, a tükrökkel sem folyik több játék az ablakos jeleneten kívül, ráadásul a színészek sokszor nem is mozognak következetesen a térben – Mohácsi rendezésében erre épül egy külön geg, amikor a Für Anikó játszotta Kamilla megszidja Mariskát, hogy ne mászkáljon át csak úgy a falon. A látványvilág másik hangsúlyos részét a jelmez képezi (tervező: Papp Janó m.v.): van itt minden, például hippi szoknya dark felsővel és tűsarkúval, öltöny baseball sapkával. Színes, karneváli kavalkád tárul elénk, ami vélhetően az identitászavarokat, a szerepek kuszaságát hivatott jelezni.

A színészi játék a (kis)realista szabályrendszert követi, ezen még az sem sokat old, hogy a szereplők olykor dalra fakadnak. Egyedül Vasvári Emese alakítása tűnik ki, aki teljesen más regiszterben beszél és mozog: beszédének túlzó tagolásával és lassúságával, unott felhangjával és direkt manírosságával üdítő színfoltja az előadásnak.

A szöveg egy-két elhanyagolható plusz poénon kívül csupán a dalszövegekkel bővül, melyek hiába Rimbaud- és Baudelaire-versek, megzenésített előadásuk művin és modorosan hat a Szigligeti szöveg mellett. Akárcsak a jelmezeket, úgy a zenei világot is az indokolatlan összevisszaság jellemzi: a szimbolista versek hol folk-rockként, hol folk-tangóként, hol pedig folk-popként hangoznak el – mindez felvételről, mivel a zongora csak díszként funkcionál. A zene miatt végképp eldönthetetlen számomra, hogy mi az, amit látok: paródia, vagy az, amit csak hiszem, hogy parodizálnak? Remélhetőleg nem az utóbbi.

Hol? Kassai Thália Színház
Mi? Szigligeti Ede – Lakatos Róbert: Liliomfi
Kik? Szereplők: Madarász Máté, Nádasdi Péter, Varga Szilvia, Vasvári Emese, Lax Judit, Rab Henrietta, Varga Lívia, Dégner Lilla, Bocsárszky Attila m.v., Ollé Erik, Pólos Árpád, Illés Oszkár, Novák Éva m.v. / Díszlet: Telihay Péter m.v., Király Adrienn m.v. / Jelmez: Papp Janó m.v. / Koreográfus: Kántor Kata / Dramaturg: Artner Szilvia / Rendező: Telihay Péter