Hód Adrienn is pont azt csinálja szívós módszerességgel évek óta, amit táncosai: olyan helyekre nyúlkál, ahova nem illik, olyan területekre tapint, ami sokszor kellemetlen. De mégis muszáj nézni. Mert érdekes. Mert nem enged hátradőlni. Mert magamat is jobban megismerem általa.

Ahhoz képest, hogy a Hodworks új előadásának ismertetőjéből az derül ki, hogy Hód Adrienn vizsgálódásának tárgya ezúttal maga a tánc lesz, a SUNDAY egy jó húszperces prózai prológgal indít. Igaz, a táncosok táncról, tánckarrierről, a koreográfus-táncos viszonyról beszélnek, és a kezdésétől számított néhány percen belül már meztelen testet is látunk Molnár Csaba nemes egyszerűséggel előadott gatyaletolásának következtében.

Fotók: Mónus Márton

Hód Adrienn előzékenyen megadja az igazodási pontot. Ezzel az önironikus gesztussal mintha a saját homlokára ragasztaná a „koreográfus, aki folyton meztelen testeket mutogat” címkét. A táncosok szájába adott gonosz kis megjegyzéseivel hasonlóképp „tesz helyre” mindent és mindenkit az előadást megalkotók, előadók és befogadók koordináta-rendszerében. Mint kiderül, a művészet minőségét olyan tényezők befolyásolják, mint hogy a minden tiltakozása ellenére is rendre Csucsuként megnevezett Molnár Csaba frusztrált a kopaszsága miatt, hogy Zoli (Vakulya Zoltán) nem szeret vetkőzni, hogy Emesét (Cuhorka Emese) zavarja, hogy sokan nem tehetsége, hanem teste intim részeinek megtekintése miatt járnak az előadásaira. A közönség meg? Ronda, kövér és izzadós. De ha még csak az lenne: lehet, hogy a Trafó színpadán letolt gatyás debilt játszani nevetséges – világítja meg Csucsu –, de a művészt legalább fizetik ezért, míg a közönség önszántából, péntek estéjét és saját pénzét áldozva nézi ezt végig. Akkor ki a debil?

A táncosok szórakoztatóan alpári vájkálásai során számos további kulisszatitok feltárásával „kerülünk közelebb” a kortárs tánc mibenlétének meghatározásához: megtudjuk, mit érzett Molnár Csaba anyukája, amikor szembesült azzal, hogy miféle művészetre váltotta a taníttatására szánt nem kevés pénzt kisfia. Kiderül, hogy reagált Emese, amikor egy meg nem nevezett leszbikus kurátornő előadás alatt lenézte róla a bugyit, hogy is vezette rá a lakásán tartott zártkörű próbán, a fürdőkádjában tartózkodó Adri (Hód Adrienn) Zolit a meztelensége elfogadására, milyen szakmai féltékenység mérgezi Csucsu és Zoli kapcsolatát, és hogyan tanulta meg Jessica (Simet Jessica), hogy előadás előtt tanácsos levágni a tamponja zsinórját.

A szereplők minden gesztusukkal, hangleejtésükkel, mimikájukkal azt hangsúlyozzák, hogy szerepet játszanak. Túlzón artikulálva mondják fel a roncsolt angol és magyar keveréknyelven megírt szöveget, mely eleinte koherens, a tudatos közlés szabályai szerint halad előre, később egyre sűrűbben belekerülnek váratlan gondolatkisülések is. Mint amikor a rádión vagy tévén vételi zavar miatt egyszer csak más csatornába is belehallunk. Amikor végül Molnár Csaba – akár egy kommersz house buli DJ-je – felkonferálja, hogy: „Kezdődjék a tánc! …  make some nooooise, cause Hodworks in the House”, és a szöveges részt felváltja a mozgás, mintha már csak ez az interferencia miatti vibrálás maradna. Futnak a képek szemünk előtt, őrült tempóban kapjuk a vizuális ingert, az agyunk egy darabig kényszeresen keresi a jelentést, próbálja figyelmen kívül hagyni a zavart, majd rájövünk, a cél épp a zavarkeltés.

Ingoványos, ismeretlen és kiismerhetetlen határterületre kerülünk. Ami a kellemesen közönségbarát prózai provokáció után jön, az igazi gyomron vágás. Egy kíméletlenül akkurátusan végigvitt emberkísérlet, amit nézve nehéz eldönteni, hogy ki vagy mi a kísérlet tárgya: a táncos, a közönség, a kortárs tánc? A koreográfus?

Hód mindenről leszedi a mázat. Minden nyers, szándékoltan csúnya, viszolygást keltő. A kimunkált meztelen, vagy majdnem meztelen testek verejtékben és leizzadt festékben úsznak, tapadnak egymáshoz és a földhöz, az emberfelettihez közelítő fizikai megterheléstől vöröslik a fej. A testek egymáshoz kapcsolódásában nincs sem szépség, sem intimitás, sem erotika. Lélektelen, motorikus, nem ritkán erőszakos szeximitációk képei sorjáznak előttünk. A szereplők arcát festék, vagy a fejre borított ruha fedi el. A lehajtott fejjel, szorosan egymás mögött négykézláb araszoló öt táncos olyan, akár egy arc nélküli, sok lábú „testgép”. Megszűnik az individuum. Amikor valamelyikük megkísérel kifutni a tánctérről, a másik négy újra- és újra visszalökdösi a színpad pereméről. A fizikai határaik közé szorított, egymás és maguk által hajszolt testeket a zene is egyre mélyebb örvénybe csalja. Gryllus Ábris élőben kreál az előadáshoz kérlelhetetlen, végenincs agresszív lüktetést, amelynek gravitációs erőteréből lehetetlen kikerülni, féktelen, egyre fokozódó ritmusában a táncosok hiába próbálnak feloldódni, ha kiáltanak is, hangjuk nem hallatszik.

A 2016-os Grace című előadása kapcsán egy interjúban így fogalmaz Hód Adrienn: „…a test valamiféle felszabadulás élményt, az elengedés tapasztalatát fejezi ki. Egy olyan megnyilatkozási formát kerestem, ahol a ruhánkkal együtt megszabadulhatunk a társadalmi szerepeinktől”.^[1] Aktuális előadásában ezen tovább lépve azt vizsgálja, mi történik, ha a ruhán, társadalmi, nemi szerepeken túl lehámozzuk a testről az annak minden zegzugához kapcsolódó tabukat, morális ítéleteket is. Mintha a SUNDAY a Grace mottójaként megfogalmazott hozzáállást vinné el a végletekig: „A művészet oltárán szabad olyat tenni, amit az életben nem minden esetben. Ezért a művészet játék, alibi a szabadságra.” Az más kérdés, hogy az alkotóművész szabadságának kiszolgáltatott néző a SUNDAY-t nézve inkább letaglózva, mint felszabadítva érzi magát.

A SUNDAY módszere a túlzás, a csömörkeltés, a szünet nélküli sokkolás, a ravasz fokozatosság. Nem emlékszem, mikor gyorsult fel a táncosok eleinte lassított mozgása emberfeletti tempóra. Nem emlékszem, mikor tűnt el szemem elől a meztelenség. Mikor lett teljesen mindegy, hogy amit látok, az egy himbálódzó feketére festett férfi nemi szerv, vagy mondjuk egy balettforgásban magasba lendülő lefeszített lábfej. Hód eléri, hogy az a néző, aki az előadás elején azon kuncogott megkönnyebbülve, hogy Csucsu ezúttal mégsem szándékozik meztelen alfelével semelyik néző ölébe ülni, egy órával később végignézze, amint a táncosok igen plasztikusan játszanak el hardcore pornóba illő jeleneteket, miközben sok-sok testváladékot jelképező folyadékkal locsolják fel a színpadot. Szóval, ahogy a prológban is viccesen megfogalmazódik a kérdés: ki is a debil? Vagy ahogy Emese még erőteljesebben fogalmaz egyik gondolatkisülésében: „Gyerekek! Riadó. Mindenképp hatalom alatt állunk. De ti álltok a mi hatalmunk alatt, vagy mi állunk a ti hatalmatok alatt?”

Amikor azon kapom magam, hogy a kinyújtott mutatóujjukkal egymás testnyílásait érintő táncosok Hieronymus Bosch festményeit idéző groteszk csoportképét látva átfut az agyamon a gondolat: „de szép!”, rájövök, Hód Adrienn is pont azt csinálja szívós módszerességgel évek óta, amit táncosai: olyan helyekre nyúlkál, ahova nem illik, olyan területekre tapint, ami sokszor kellemetlen. De mégis muszáj nézni. Mert érdekes. Mert nem enged hátradőlni. Mert magamat is jobban megismerem általa.

Hol? Trafó
Mi? Hodworks: SUNDAY
Kik? Előadók és alkotótársak: Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Marin Lemić, Simet Jessica, Vakulya Zoltán. Fény: Mervel Miklós. Zene: Gryllus Ábris. Jelmez, kellék: Vass Csenge. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Koreográfus: Hód Adrienn.

^[1] Mi nem a szexualitást provokáljuk. Fidelio, 2016. január 20.