Mindketten 2008-ban végeztek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Fabók Mariann a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, ahonnan hat év után kilépett, azóta saját bábszínházával járja az országot. Bercsényi Péter a Budapest Bábszínházban töltött hét évad után szabadúszó lett, és számos, elsősorban független társulatnál játszik.

– Mikor találkoztak utoljára?

Fabók Mariann: Talán másfél éve…

Bercsényi Péter: …amikor az eddigi bábosztályok összejöttek az egyetemen, a Padláson.

– Emlékeznek még az osztályuk tagjaira?

B. P.: Persze. Nagy Viktória, Gombai Nagy András…

F. M.: Karádi Borbála, Vesztl Zsófia, Gémes Antos…

B. P.: Jankovics Péter, Lendváczky (Papp) Zoltán.

– Végzéskor eléggé szétszóródtak.

B. P.: Bizony. Csak hárman lettünk bábosok, Karádi, Nagy Viki meg én. Gémes a Magyar Színházba ment, Papp Zoli a Maladype társulathoz, Jankovics Bodó Viktorhoz.

F. M.: Én a Miskolci Nemzeti Színházba szerződtem, Andris és Zsófi szabadúszóként kezdett.

– Azóta viszont Péter otthagyta a Budapest Bábszínházat, Mariann meg a kőszínházat a családi bábjátszásra cserélte.

F. M.: Nálam több tényező hatására következett be ez a váltás. Miskolcon nagyon jól éreztem magam. Amikor odaszerződtem, féltem ugyan, hogy egy nagy intézménybe, egy gyárba kerülök, de akkor egyedülálló, fiatal, fanatikus és szerepéhes voltam. Évente három-négy szerepet játszottam. Elsősorban a drámai oldalamat használták, és meglepődtek, amikor látták, hogy a bábos előadásaimban egy csupa vidámság figurát alakítok. Ennek ellenére vígjátéki szerepet ritkán kaptam. De bármilyen szép lehet a társulati lét, azt mégis bizonyos mértékű rabságnak éltem meg, amelyben mindent alá kell rendelni a színház irányításának. Amikor férjhez mentem, a Zsámbék (mostani lakóhelyem) és Miskolc közötti ingázás fenntarthatatlan lett.

Másfelől még a kőszínházi időszakomban született meg az első két önálló előadásom, A halhatatlanság országa és A székely menyecske meg az ördög, amelyeket eleinte ritkán játszottam, de aztán egyre több felkérést kaptam, és a kétféle elfoglaltságot egyre kevésbé lehetett egyeztetni. Tehát meg kellett hoznom a döntést: elengedem a társulatos színházat. Eddig úgy tűnik, jól határoztam, mert bábszínházunk iránt nagy az érdeklődés. Közben megszületett kislányunk, Boróka, így fel sem merül bennem, hogy mostanában visszatérjek bármilyen társulathoz. Nőként és anyaként nem tudom elképzelni a kőszínházi létet. Pedig érzem, lenne még mit eljátszanom egy prózai színházban, de hogy erre sor kerül-e valamikor, azt most nem látom előre.

Fotók: Szarka Zoltán

– Amikor elvégezte az egyetemet, többször nyilatkozta, hogy azért is szeretne színházba, és nem bábszínházba szerződni, mert az előbbiből lát átlépési esélyt az utóbbiba, de fordítva alig. Létezik-e egyáltalán visszalépés a mostani helyzetéből a társulatos színházakba? És ezt, Péter, magától is kérdezem, bár a jelenlegi munkái is lazán értelmezett társulatokban születnek.

B. P.: A Vádli, ahova talán leginkább kötődöm, valójában kvázi társulatként létezik.

– Gyakran játszik Alföldi Róbert rendezéseiben, amelyek szintén egy laza közösséget alkotó stábbal készülnek.

B. P.: Ez tulajdonképpen igaz, bár ennek a megtartó ereje mintha mostanában gyengülne. Megvolt a legutóbbi bemutatónk, A félelem megeszi a lelket, és azóta nincs újabb ajánlatom. Ez azonban egyáltalán nem zavar. Nem félek, hogy nem lesz munkám, mert a színészi feladatok mellett sok mindent csinálok: bábszínész hallgatóknak zenés mesterséget tanítok az egyetemen, rendezek itt-ott, egyre többet szinkronizálok. Sőt, a szinkronszínészi feladatok mellett egyre jobban érdekel a szinkronrendezés is.

– Ennyire megfogta a szinkron?

B. P.: A színészetből legkorábban épp a szinkron érdekelt. Kiskoromban kazettára vettem fel a 101 kiskutyát az unokatestvéreimmel. Leírtam, szerepet osztottam, és számítógépen vágtam a felvett anyagot, zajokat tettem bele. Később rájöttem, hogy ezt színpadon is lehet csinálni. Aztán azon dilemmáztam, hogy színész vagy zenész legyek-e. S egyszer csak bejött a képbe a báb.

De visszatérve az eredeti kérdéshez, a társulati vagy nem társulati lét kérdését nem érzem relevánsnak. Nem foglalkoztat. Szeretek azokkal dolgozni, akikkel most hoz össze sors. Azt pedig kifejezetten szerencsésnek tartom, hogy eljöttem a Budapest Bábszínházból, mert ott szinte mindent eljátszottam már, amit lehetett. Rájöttem: nem nekem való az a kiszámíthatóság, hogy egy új darabban megint eljátszhatom a királyfit vagy a kismackót. Nekem az a jó, ha valami megtalál. Ha olyan feladat jön, ami érdekel, akkor elvállalom, ha nem érdekel, nem. S ha valami rosszul sül el, akkor magamat szidhatom: én döntöttem rosszul. Amit nagyon akartam, az többnyire nem úgy sült el, ahogy elterveztem. Mindent egybevetve alapvetően szerencsés vagyok, Fortuna eddig ott állt az utam szélén, és segített. Ha viszont egy hajó elment, az a Titanic volt, azért nem fáj a szívem.

– Akkor tulajdonképpen hasonlóképpen látják magukat és a helyzetüket.

B. P.: Félreértés ne essék, vannak, akiknek nem jelent problémát a társulati lét kötöttsége vagy, ahogy Mancsi mondja, rabsága.

F. M.: A rabságot az időbeli kötöttségre értem, de az is tény, hogy egy színházban az embernek el kell játszania olyan szerepeket is, olyan rendezői koncepciókban, amelyekkel esetleg nem ért egyet, mégis teljes szívvel adnia kell hozzá a testét, a lelkét, az arcát. Ebből a szempontból is szabadabb forma a jelenlegi. De hangsúlyozom: nem voltam elégedetlen a miskolci feladataimmal.

B. P.: Én sem az enyéimmel!

F. M.: Még olyan előadásokhoz is gyönyörű élményeim fűződnek, amelyekkel nem mindenben értettem egyet. Talán az egyik legmeghatóbb élményemet az Ármány és szerelemnek köszönhetem. Miller Lujza gyerekkori álmom volt, és minden este végigélhettem a csodát: már halottként a földön fekszem, lassan veszem a levegőt, hogy a mellkasom ne nagyon mozogjon, hallom a partnereim szövegét, és a nézők egyre hangosabban szipognak, fújják az orrukat, szem nem marad szárazon. A legnagyobb elismerés egyike akkor ért, amikor a nézőteret megtöltő kamaszközönség az előadás végén egyszerre felállva tapsolt meg bennünket. Az is fantasztikus érzés, amikor a hatalmas nézőtéren feszült figyelmet, pisszenés nélküli csendet tud teremteni az ember.

– Tud-e ekkora örömöt adni a szabadúszó életforma?

F. M.: Ebben a színházformában is gyönyörű pillanatok születnek. Amikor egészen intim közelségbe kerülök a gyerek és felnőtt nézőkhöz, amikor pakolás közben odajönnek hozzánk, akár könnyes szemmel, beszélgetnek. Amikor egy anyuka azzal keres meg: a férjét megüti a guta, ha meghallja, hogy itt léptem fel, mert ő csak a Fabók Mancsi színházába hajlandó a gyerekkel elmenni. Vagy amikor székelyföldi turnén vagyunk – ettől nagyon féltem, mert mit fognak szólni a nézők ahhoz, hogy én, a tősgyökeres budapesti színésznő székely nyelvjárásból formált nyelven mesélek. Akkor nyugodtam meg, amikor Kézdivásárhelyen azok, akik az előadás után gratuláltak, a kocsink rendszámát látván elcsodálkoztak, hogy nem odavalósi vagyok. Ezekért a pillanatokért érdemes élni.

– Nehezen hiszem, hogy ennyire idilli lenne vándorló színészi életük!

F. M.: Persze, ennek az életnek is vannak árnyoldalai és nehéz percei, hiszen egyszerre kell sofőrnek, díszítőnek, kellékesnek, gazdasági igazgatónak, szervezőnek, színésznek és rendezőnek lenni. És nem mindenhol sikerül áttörni a falakat, előfordul, ha nem is sokszor, hogy egy előadásunk nem úgy működik, ahogy szerettük volna.

Furcsa, de mostanában is elégedetlenséget, vagy inkább valami türelmetlenséget, várakozásteli állapotot élek meg, mert ez a Fabók Mancsi mesemondó lány lassan nyolcszáz előadást játszott le. A székely menyecskéből például 456-ot! Rátaláltam erre a mesemondó karakterre, de én nem kizárólag ez a mindig jókedvű, tájszólásban beszélő figura vagyok. Egyre jobban vágyom arra, hogy valami mást is csináljak.

– Talán e keresés is benne van a legutóbbi bemutatójukban?

F. M.: Lehet, hiszen ez kicsit más, mint a korábbi hat előadásunk. A két ember balladája elsősorban felnőtteknek szól. Olyan népballadákból szerkesztettük az öt szakaszra tagolt előadást, amelyek férfi és nő a születéstől a halálig tartó, ciklikus kapcsolatát demonstrálják. Ezeket a balladákat férjemmel és alkotótársammal, Keresztes Nagy Árpáddal nemcsak elmondjuk, elénekeljük és elzenéljük, hanem két szuszék és a különböző élethelyzeteket szimbolizáló maszkok segítségével valamiféle, talán szertartásjátéknak nevezhető színházi előadássá igyekszünk formálni. Nagy próba lesz, hogy ezt a munkánkat hogyan tudjuk forgalmazni, lehet-e ezt is – a mesélős előadásainkhoz hasonlóan – különösebb hírverés nélkül bevinni a köztudatba.

– Úgy tudom, Mariann pesti, Péter viszont vidéki származású. Hogyan találkoztak a színházzal, miért épp bábosok lettek?

B. P.: Pécsen születtem, de három hónapos koromban átköltöztünk Fegyvernekre, ott nőttem fel. Iskolai irodalmi színpadon szerepeltem, szavaltam. Szolnokon jártam drámatagozatos gimnáziumba. Igazi színházat először Szolnokon, tizennégy évesen láttam. Bábszínházat pedig tizenkilenc évesen, a Diótörőt, a Budapest Bábszínházban. Vicces volt, amikor több évvel később, a színház színészeként belekerültem ugyanebbe a produkcióba. És az akkori stúdiósok Lüszisztratéját látva határoztam el, hogy bábozással akarok foglalkozni.

– Említette, hogy sokáig vacillált a színház és a zene között.

B. P.: Kilenc évig tanultam zongorázni, de valójában autodidakta módon kerültem közel a zenéhez. Nekem mindig zene szól a fejemben. Ennek kerestem és keresek kiélési lehetőséget. Azt mondhatom, hogy értem és érzem a zenét, vagy másképpen: zenés, de nem zenész vagyok. Kórusokban is énekeltem. Nemrég az Á la cARTe kórus munkájában is részt vettem, mert arra voltam kíváncsi, hogy szólisták miként tudnak együtt, karként működni. Izgalmasnak találtam, hogy milyen más az a munka, amit Philipp György végez az énekesekkel, mint amikor Fegyverneken vagy Szolnokon az iskolai karban énekeltem. Zenét tehát igazából nem tanultam. Mint ahogy bábmozgatást sem.

– És az egyetemen?

B. P.: Ott visszaigazolták, hogy jól gondolom azt, mit lehet egy bábbal kezdeni. Persze sok elméleti és technikai hiányosságomat pótolhattam, de például azt, hogy miként nézhet egy báb, Lénárt András tanárunk mint meglévő, de szunnyadó tudást bányászta elő belőlem. Gyerekként már rendszeresen babáztam olyan kendővel, amelyiknek az egyik csücskére csomót kötöttem, ám csak az egyetemen tudatosodott bennem, hogy ez egy ismert bábos technika.

F. M.: Én már akkor színész akartam lenni, amikor még nem is láttam színházat. Pedig a kisgyerekkori színházi élményeim nagyon rosszak voltak. Óvodás koromban minden előadáson féltem. Budafokon, a Nádasdy Művészeti Iskolában viszont már verseket mondtam, színjátszottam. Farkas Ágnes rendező-tanár ismertetett meg a színpadi jelenlét örömével. És 2000-ben a litván Eimuntas Nekrošius Hamletje olyan hatást tett rám, hogy végleg eldöntöttem: színész leszek.

– Maga még nem készített egyszemélyes előadást, igaz?

B. P.: Nem, de már készülődik bennem valami ilyesféle. Ehhez az kell, hogy ne a sértettség beszéljen belőlem, hanem elmondjak egy történetet egy fiúról, aki fel akar nőni, de folyamatosan női szerepeket játszik, meg kismackót és herceget, de nagyon szeretne férfi színészként megszületni. Képes vagyok-e erre? Vagy a szakma nem hagyja, hogy ez bekövetkezzen? Ezeket a kérdéseket boncolgatnám egy zenés, szórakoztató és nem önsajnáló előadásban, bizonyítva, hogy nemcsak tűsarkúban vagy affektálva tudok hiteles lenni. A Budapest Bábszínház Kabaréjában ez sikerült, hiába voltam tűsarkúban. Szeretnék több ilyen feladatot.

– Egy másik feladatot is vállalt: Győrben megrendezte A Rézhegyek királynőjét.

B. P.: Ez volt az első rendezésem. Váratlanul és kicsit felkészületlenül ért a lehetőség. Azt találtam a legnehezebbnek, hogy azokat kellett instruálnom, akik addig színpadi kollegáim voltak, és arra kellett figyelnem, hogy ne magamat akarjam megsokszorozni, hanem lehetőleg belőlük, az ő egyéniségükből, alkatukból, ötleteikből merítsek. Végül zenére mozgatott bábelőadás született. Azt elég jó visszaigazolásnak tartom, hogy a produkció Győrben közönségdíjas lett. Azóta már rendeztem a Magyar Nemzeti Galéria Mini Textúra című projektjében, majd a KIMI-ben egy Hamupipőkét.

– Mariann, maga önmagát rendezi. Másokat nem akar?

F. M.: Több helyen felkértek már, legutóbb a Ciróka Bábszínházban, de nem vállaltam. Végtelen megtiszteltetés, hogy bíznak bennem, de nem érzem, hogy embereket képes lennék rávenni közös színházcsinálásra, ez egy külön képesség. Jelenleg különben sem jöhet szóba egy akkora feladat, mint a rendezés.

– Mindketten megtapasztalták a kőszínházi működési formát, és aztán önállósultak. Úgy tűnik, egyre több színházi alkotó választja ezt az utat, illetve nő a független és nem független formációk közötti kooperáció. Hogyan látják az alternatív létforma perspektíváját?

B. P.: Ennek is, mint mindennek, anyagi eredete van. A bábosok, éppen úgy, mint a prózai csoportok, akkor tudnak létezni és hatékonyan működni, ha összeállnak, mert a csapatmunka tart fenn mindannyiunkat. Például a Kutyaharapás mögött négy vagy öt koprodukciós partner áll. Szociális színházi hálónak lehetne ezt nevezni. Ugyanakkor minden találkozás friss véráramlást hoz egy-egy összeszokott társulatba is. Ez viszont művészileg fontos.

F. M.: Nekem ebben nincs kellő tapasztalatom, mert Miskolc nagyon zárt szisztéma, a Fabók Mancsi Bábszínháza meg egy egészen más struktúrát képvisel, és egyszemélyes intézményként részesül az EMMI és az NKA támogatásában. De abban egyetértek Péterrel, hogy egy új tag mindig felrázza a társulatokat, tehát a területek közötti átjárás egyértelműen hasznos.