Horeczky Krisztina: Bőrre megy ‒ diszkrimináció és rasszizmus a balettben
Társadalmi, történelmi és kulturális okokból is magától értetődő, hogy a főként a színes bőrű (balett-)táncosnőket[4] érintő diszkrimináció elsősorban az USA, nem annyira Európa tánc- és balettéletének jellemzője.
„Öt év múlva erről a témáról – a táncosok bőrszínéről – nem fogunk beszélni” – mondta 2014-ben a faji integráció egyik leghangosabb szószólója, Virginia Johnson, az 1969-ben alapított New York-i Dance Theatre of Harlem (DTH) egykori első magántáncosnője/principalja, 2009-től művészeti igazgatója.[1] A tánc-, kivált a balettszcénán belüli, a bőrszínhez köthető egyenlőtlenség, kirekesztés, rasszizmus rendszeresen terítékre kerül az angolszász szeriőz és szaksajtóban – főleg az elmúlt négy-öt évben. A roppant hatósugarú PR-marketing- és reklámerővel, míg ennél jóval szerényebb művészi fegyvertárral bíró Misty Copeland celebritássá válásának következménye, hogy mindezzel az utóbbi két esztendőben az elektronikus és az internetes médiumok, a bulvár- és a női magazinok („glossy”) is kiemelten foglalkoztak. A mélynövésű afroamerikai balerinát 2015 júniusában – 32 esztendősen, 14 éves tagság és többek között hat stressztörés után ‒ nevezték ki az akkor 75 éves New York-i American Ballet Theatre (ABT) történetének első fekete első magántáncosnőjévé. Azaz később lett a prominens, világhírű amerikai balett-társulatnak színes bőrű vezető táncosnője, mint hogy az Egyesült Államok megválasztotta fekete elnökét, Barack Obamát ‒ akivel Copeland majd egy asztalnál nyilatkozik a rasszizmusról a Times magazinnak 2016-ban. Azonban nem ő az első, és főként nem az erre legméltóbb fekete balett-táncos(nő), aki eljutott a baletthierarchia csúcsára egy nagyobb amerikai és/vagy európai együttesben. Miként a DTH előtt is létezett az USA-ban fekete klasszikusbalett-együttes: az afroamerikai gyerekeknek az 1940-es években balettiskolát létrehozó, Joseph Rickard alapította First Negro Classic Ballet[2] (1946/47–1959), továbbá a hivatalosan 1957-től működött, rövid életű New York Negro Ballet.
A Dance Theatre of Harlemet Karel Shookkal életre hívó Arthur Mitchell (1934–) 1956-ban lett a George Balanchine és Lincoln Kirstein verbuválta New York City Ballet (NYCB) első színes bőrű principalja,[3] a társulat második fekete tagjaként. Balanchine neki és kedvenc prímabalerinájának, Diana Adamsnek készítette 1957-es, Agon című műve pas de deux-jét, melyet bár számos helyen eltáncoltak a világban, először 1968-ban adhattak elő amerikai kereskedelmi televízióban, Johnny Carson The Tonight Show-jában. 1987-ben lett az ABT történetének első fekete principalja a Broadway-csillagként is ismert Desmond Richardson, aki előtte a New York-i Alvin Ailey American Dance Theater principalja volt, ma a Complexions Contemporary Ballet társalapítója és egyik művészeti igazgatója.
Társadalmi, történelmi és kulturális okokból is magától értetődő, hogy a főként a színes bőrű (balett-)táncosnőket[4] érintő diszkrimináció elsősorban az USA, nem annyira Európa tánc- és balettéletének jellemzője. Ugyanakkor a világ legrégebbi balett-társulatának, az 1669-ben alapított, saját iskolát fenntartó Paris Opéra Ballet-nek nincs színes bőrű tagja – és a táncosok majd mindegyike francia. Az NYCB hajdani principalja, Benjamin Millepied táncos-sztárkoreográfus többek között azért mondott le két év után, 2016-ban balettigazgatói posztjáról, mert égető gondnak véli, hogy a balettegyüttesek összetétele nem tükrözi a társadalmi sokféleséget. Amikor jelezte a menedzsment felé, hogy összeférhetetlen az elveivel egy 150 fehér bőrű táncosból álló kompániát vezetni, azt felelték: „pedig ez adja a társulat erejét”. Nincs fekete tagja a több mint 230 táncost foglalkoztató Bolsoj Balettnek sem, amelynek szinte az összes tagja orosz, noha az iskolájában az elmúlt években több külföldi, sőt, színes bőrű növendék végzett, köztük az afroamerikai balerina, Precious Adams, aki a londoni English National Ballet (ENB) „first artist”-jaként elvileg szólista szerepekre hivatott, és az ABT kartáncosa, Gabe Stone Shayer.
1955-től 1961-ig volt a Ballet Russe de Monte Carlo művésze Raven Wilkinson (1935–); ő az első afroamerikai balerina, aki nagyobb balettegyüttes tagja lehetett. A NYCB, az ABT és a Metropolitan Opera Ballet után 1967-ben csatlakozott a Dutch National Ballet-hez (DNB), ahol hét évet töltött. A társulat szólistája, Sylvester Campbell hívta a holland együtteshez; a többször „fekete Nurejev”-nek is nevezett táncos 1972 és 1975 között állandó vendége volt a Maurice Béjart irányított, brüsszeli Ballet du XXe siécle-nek. Billy Wilson 1961-től 1965-ig tartozott a DNB-hez, Serge Lifar neki készítette az Othellót. A DNB-ben 2017-ben nevezték ki szólistának a DTH egykori legfiatalabb tagját, a Sierra Leone-i Michaela DePrince-t. Janet Collins (1917–2003) sírva fakadt, és nem lett a Ballet Russe de Monte Carlo tagja, amikor 1932-ben, Los Angelesben azt szabták föllépése feltételéül, hogy fesse az arcát és a testét fehérre. Collins az első fekete táncos, sőt, az első fekete nő, aki a New York-i Metropolitan Opera (Met) színpadára lépett, 1951-ben – mint a Met első teljes foglalkoztatottságú fekete művésze, majdani prímabalerinája.[5]
Ellentétben több, a föntiekben is említett európai társulattal, nagyobb, főleg vezető amerikai balettegyüttesnek csupán az 1970-es évek közepétől válhatott tagjává fekete balerina. Debra Austin 19 évesen, 1975-ben lett a NYCB első fekete táncosnője, egyben ő az első afroamerikai táncosnő, akit nagyobb amerikai balett-társulat, a Pennsylvania Ballet principallá nevezett ki. Lauren Anderson 1990-ben lett a Houston Ballet első magántáncosnője. Az 1980-as években volt a NYCB tagja Andrea Long, Myrna Kamara és Cynthia Lochard. A társulat egyetlen fekete tagja 1995-től 2003-ig Aesha Ash volt, a karban. Távozása után szóló- és principalszerepeket táncolt a Béjart Ballet Lauseanne-ban, majd az Alonzo King’s LINES Ballet-ben. Jelenleg két afroamerikai balerinája van a 85 aktív tagot számláló társulatnak, mindkettő a közel 50 tagú karban. 2006-ban lett a Boston Ballet első magántáncosnője Tai Jimenez; ez idáig ő a DTH egyetlen volt táncosa és principalja, aki kiemelkedő amerikai balett-társulatnál ilyen magasra jutott a ranglétrán.
Az American Ballet Theatre történetének első színes bőrű balerinája a szólószerepeket táncoló Anne Benna Sims, aki 1978-as tagsága előtt a Geneva Ballet, a Ballett Frankfurt és a New York-i Eglevsky Ballet művésze volt. Az ázsiai és afroamerikai Nora Kimball az 1980-as évek közepétől erősíthette a balettkart, később a Netherlands Dance Theatre, a Ballett Frankfurt és a Stuttgart Ballet szólistájaként folytatta pályáját, dolgozott William Forsythe-tal is. Az ABT-ben – melynek csak a balettkara 58 fős ‒ Copelanden kívül egy fekete táncos van: a szólista Calvin Royal III. A Houston Ballet-nál egy fekete szólista működik: Harper Walters. A társulatnak 10 ázsiai tagja van – közöttük két principal és három első szólista. Az erős ázsiai ‒ kivált japán – jelenlét, továbbá az ázsiai és a kubai első magántáncosok, szólisták feltűnő túlreprezentáltsága fekete pályatársaikhoz képest általános a nagyobb és/vagy komoly presztízsű balett-társulatokban. A müncheni Bayerisches Staatsballett első magántáncosa a színes bőrű, kubai Osiel Gouneo és Carlos Acosta unokaöccse, Yonah Acosta, aki a londoni ENB-ben is principal volt. A londoni Royal Ballet-nak (RB) a nagyszerű, amerikai Eric Underwood – a DTH és az ABT hajdani tagja ‒ 2017-ben történt távozásával nincs fekete táncosa. Principaljuk a színes bőrű, brazil Thiago Sorel. A Birmingham Royal Ballet első magántáncosnője a Kanadában felnőtt trinidadi Céline Gitten, principal Tyron Singleton.
Az egykori táncos, Rachel Moore 2004-től 2016-ig ült az ABT vezérigazgatói székében. Úgy gondolja, sokak szemében a „ballet blanc” (fehér balett) a fehér hattyúkkal, fehér villikkel, fehér szilfidekkel, fehér árnyakkal rokon értelmű az „exkluzivitással”, és történelmi sajátosságok okán is egyet jelent a Mariinszkij Balett 1950-es évekbeli esztétikájával. Carlos Acosta, a londoni Royal Ballet egykori balettcsillaga, volt principalja szerint jó néhányan azt gondolják, a fehér hattyúk között egy színes bőrű balerina megtörné a harmóniát.
1992 januárjában delikát esemény helyszíne volt a Covent Garden: a Royal Ballet Giselle-jében Virginia Johnson lépett föl a címszerepben, Albrechtként Solymosi Zoltánnal, a társulat akkori első magántáncosával.[6] Johnson táncolta a hősnőt a DTH 1984-es, reveláció erejű, Laurence Olivier-díjjal kitüntetett Creole Giselle-jében is. Misty Copeland 2015 áprilisában debütált a Kennedy Centerben Odette/Odilia szerepében a Washington Ballet A hattyúk tava-produkciójában, Siegfried hercegként Brooklyn Mackkel. Ők az első fekete balett-táncosok a világon, akik nagyobb balett-társulat XIX. századi, kanonikus romantikus balettjének főszerepeiben lép(het)tek színpadra. A kortárs táncélet egyik legismertebb alakja, a bangladesi gyökerű brit Akram Khan az English National Ballet-nak készítette el 2016-ban az első egész estés balettjét, az indiai kathakot ötvözve a balettel. A kritika által is ünnepelt Giselle – címszerepben a művészeti igazgató és principal spanyol Tamara Rojóval ‒ az 1841-es mű újrafogalmazása, amely egyben reflektál Európa legsúlyosabb politikai problémájára, a menekült- és bevándorlóügyre: a ruhagyár bezárásával munkanélkülivé lett, migráns Giselle sorstársaival együtt egy hatalmas fal mögött él, elszeparáltan a társadalomtól.
A fekete balett-táncosokat érintő egyenlő bánásmód hiányát igazolja, hogy noha sokan kerülnek ki közülük a két legrangosabb amerikai balettegyüttes iskolájából, az 1934-ben alapított School of American Ballet-ből (SAB) és a 2004-ben verbuvált Jacqueline Onassis Kennedy Schoolból, vagy akár a londoni RB iskolájából is, kevesen lesznek/lehetnek tagjai a társulatoknak, és ennél is kevesebben törhetnek ki a karból. George Balanchine missziójának tekintette, hogy a SAB-ban fele-fele arányban legyenek fekete és fehér növendékek. Első fekete tanítványuk – 1943-tól ‒ korai múzsája, Betty Nichols volt, akivel másik társulatában, a Ballet Societyban dolgozott együtt. A NYCB történetében Mary Hinkson (1930–2014) az első fekete táncosnő, akire Balanchine darabot írt, az 1960-as Figure in the Carpetet. Hinkson – akit vendégként hívtak meg a NYCB-produkcióba ‒ az 1950-es években a Martha Graham Dance Company principalja volt, az elsők között bontva le a faji korlátokat.
Az első, feketéknek létrehozott tánciskola az USA-ban az 1919-től Harlemben működő, Ella Gordon-féle Gordon School of Dance volt. A szegregáció miatt is meghökkentő, de az 1940-50-es évek Amerikájában több, mára legendás (magán)iskola fogadott fekete tanítványokat. 1941-től a washingtoni Jones-Haywood Dance School, 1945-től a New York-i School of Dance and Theatre, melynek anyja az afroamerikai táncszínház legendája, Katherine Dunham (1909–2006) táncos-koreográfus, együttesalapító. Az amerikai klasszikusbalett-képzés úttörője, Marion Cuyjet Philadelphiában alapított, 1948-tól 1971-ig működő iskolájának, a Judimar School of Dance-nek[7] számos fekete növendéke volt. Így Judith Jamison (1943–), az 1958-ban alapított Alvin Ailey American Dance Theater ikonikus táncosa, Ailey halála után, 1989-től 2011-ig művészeti igazgatója. Továbbá a The Philadelphia Dance Companyt (PHILADANCO!) gründoló Joan Myers Brown (1931–) és a New York Negro Ballet hajdani principalja, a SAB-ban végzett Delores Browne. Korunkban, 2002-ben hívta életre a londoni Ballet Black alapítója, a trinidadi-brit Cassa Pancho a Black Junior Schoolt fekete és ázsiai gyerekeknek, Carlos Acosta támogatásával. A feketék oktatására, képzésére 2011-ben hozta létre a Beauty of Ballet projektet a NYCB, 2013-ban pedig a Project Pliét az ABT.
A feudális viszonyok, a privilegizáltság és a kasztrendszer, az évszázadokkal ezelőtti muzeális állapotok fenntartása-konzerválása a legfőbb oka a feketéket a bőrszínük miatt sújtó esélyegyenlőtlenségnek a balettszcénán belül. A hátrányos és faji alapú megkülönböztetést, mely szilárd gátja a társadalmi mobilizációnak is, a hitelességgel („autentikusság”), a hagyományőrzéssel, az előkelőséggel („exkluzivitás”), a status quóval indokolják a multikulturális XXI. században a „kultúra szentélyeiben”. Vagy éppen az eleve elrendeléssel: mondván, fekete embertársaink anatómiai okokból nem alkalmasak a balett-táncosi hivatásra ‒ ellentétben az ázsiaiakkal. Noha a világ legrangosabb balett-társulatai lassacskán, de színpadra engedtek modern és kortárs darabokat, a korral csekély kapcsolatot tartó, uniformizálódó, ám az emancipációval máig adós műfaj nem foglalkozik az időszerű, a nézőt netán gondolkodásra serkentő kérdésekkel. Ellenben a teljesítőképesség határait is túllépő technikai kunsztokkal igen, és szinte kizárólag azokkal. Több mint ötven éve, hogy a fekete balett-táncosok – kivált a nők – leginkább Európában, és ott is főleg a modern/kortárs társulatokban helyezkednek el, építenek karriert. Ezért teljes korszakváltásnak kell(ene) következnie ahhoz, hogy Virginia Johnsonnak igaza legyen, és néhány év múlva ne beszéljünk a bőrszínről a táncéletben.
„Mint ahogy a tánc a nonverbális kommunikáció egyik formája, a professzionális balett világában fellelhető rasszizmus nagy része is nonverbális. A balettban legáltalánosabb fehér és rózsaszín felszerelés direkt a fehér táncosok sápadt bőrszínéhez illeszkedik. Még az esetleges fekete cipők és ruhák is a fehér bőrszínnel való kontrasztot szolgálják. A fekete táncosoknak ezeket kell megvásárolniuk és olyan árnyalatra befesteniük, amely nem üt el a bőrtónusuktól. Sok társulat harisnyanadrág viselésére kötelezi a balerinákat, ami ha rózsaszín, borzalmasan áll a fekete táncosokon. Az viszont, hogy hogyan néznek ki a ruhájukban, nagyban befolyásolja, hogy mennyire tartják kecsesnek őket. A testszíntől elütő jelmez elvesz a táncos karcsúságából, kevésbé tehetségesnek tünteti fel, ami még jobban felerősíti azokat a sztereotípiákat, miszerint a fekete balerinák nem eléggé méltóságteljesek – vagyis nem megfelelőek a baletthoz. Ez egy olyan visszajelzés, amin nagyon könnyen változtathatnánk, de azért nem kerül rá sor, mert vonakodunk megtörni a hagyományt.”
„A legtöbb néző, amikor balettelőadásra megy, egy perc figyelmet sem szentel annak, hogy fehér táncosokat fog látni a színpadon. Csakis akkor törődik a táncos bőrszínével, ha az történetesen fekete. Hiszen a fekete táncos annyira szembeötlő és szokatlan a balettszínpadon, hogy az feltűnő. Aesha Ash, egy fekete balerina, aki hivatásszerűen táncolt a New York City Ballet-ban, majd szólistaként a Béjart Ballet Lausanne-nál, úgy érzi, hogy a támogatók nem szeretnék, ha az afroamerikaiak előrébb jutnának a balettban. A legtöbb társulat maximum egy-két fekete balerinát szerződtet, és ha azokat a helyeket már betöltötték, a többi fekete balerinának már nem sok esélye van. Christopher McDaniel, a Los Angeles Ballet egyik fekete férfi táncosa szerint van egy „félhivatalos kvóta”, amely megakadályozza a társulatokat abban, hogy több fekete táncost szerződtessenek. Ez, ahogy Ash is fogalmaz, onnan eredeztethető, hogy a társulatok nem szeretnék elidegeníteni az adományozókat. A fekete táncosokból szinte soha nem lesznek vezető táncosok, még akkor sem, ha megfelelő technikai jártassággal rendelkeznek. Mindez azt példázza, hogy míg a fehér balerinákat normálisnak, addig a fekete táncosokat másnak tekintjük. Ezzel nemcsak a bőrszínük felett ítélkezünk, hanem arról is meggyőződést teszünk, hogy a fekete táncosok teste másként épül fel és mozog.”
Részletek a „Racism in ballet” című cikkből, rövidített, szerkesztett változat, fordította Králl Janka, https://womensbodypolitics.wordpress.com/2015/03/29/racism-in-ballet/
[1] „Behind ballet’s diversity problem”, Pointe Magazine, 2014. május 21., http://www.pointemagazine.com/behind-ballets-diversity-problem-2412811909.html. Virginia Johnson (1955–) a Pointe Magazine alapítója, 2000-től 2009-ig főszerkesztője.
[2] 1947 – First Negro Classic Ballet Company, http://mobballet.org/index.php/2017/06/15/1947-first-negro-classic-ballettalley-beatty-and-betty-nichols-performed-lew-christensens-blackface/.
[3] 1995-ben lett a társulat – második – amerikai fekete principalja Albert Evans (1968–2015). A NYCB jelenlegi egyetlen afroamerikai principalja Taylor Stanley.
[4] A diszkrimináció és a rasszizmus a balettéletben elsősorban a (fekete) balett-táncosnőket érintő probléma. Ezért is, hogy lényegileg az összes írás majd kizárólag a balerinákkal foglalkozik. Ettől függetlenül enyhén szólva nem hemzsegnek a társulatokban a fekete férfiak sem.
[5] A Metben 1944-ben lépett föl először fekete művész: Louis Armstrong adott koncertet zenésztársaival, köztük Billy Holidayjel. 1955-ben debütált Verdi Az álarcosbáljában Marian Anderson (1897–1993), aki állandó tagja lett a Metnek, noha sosem lépett föl ott többé, valamint a bariton Robert McFerrin (1921–2004) Verdi Aidájában. 1965-ben Verdi Don Carlosában lépett a publikum elé Grace Bumbry (1937–). Az ünnepelt operadívák Európa legrangosabb operaházaiban és az USA-ban számos kiemelt helyen megmutatkoztak, mielőtt meghívást kaptak a Metbe.
[6] „Moments in time”, Pointe, 2014. május 21., http://www.pointemagazine.com/issuesjunejuly-2014moments-time-2412811924.html.
[7] „Why Philadelphia was an early hub for black ballerinas”, Dance Magazine, 2017. október 23., http://www.dancemagazine.com/philadelphia-blacks-in-ballet-2498575619.html.