Arthur Mitchell, akinek feketeként elsőként sikerült neves amerikai balett-társulatnál vezető táncossá felküzdenie magát, 1968. április 4-én éppen Brazíliába készül, hogy az amerikai kormány felkérésére ott alapítson balettiskolát, ám megtudja, hogy Martin Luther Kinget megölték. És Brazília helyett hazaindul. Mert otthon van feladata.

Pályája csúcsán van, elérte az akkori lehetetlent, Balanchine koreografál neki főszerepeket, és ő becsukja maga mögött a New York City Balett ajtaját, hogy egy harlemi templom alagsorában tucatnyi fekete gyereknek tanítson klasszikus balettet. Majd nem sokkal később már több mint négyszáznak. És lett egy társulat, Amerika első csak feketékből álló klasszikus balett-társulata, a Dance Theatre of Harlem (DTH). Felvillanyoz, ha belegondolok, milyen lehetett az a korszak, az a kulturális közeg, amelyben megszületett, milyen elhivatottság dolgozhatott azokban, akik sikerre vitték.

Aztán elképzelem, hogy ebből a felemelően borzongató érzésből közvetlenül is eljut hozzám valami, itt és most, Budapesten 2017-ben, amikor a társulat először Magyarországon is bemutatkozik. Persze ez már nem az a társulat, hiszen eltelt közben csaknem fél évszázad, és volt (2004 és 2012 között) nyolc év, amikor az együttes nem is működött, így öt éve az új művészeti vezetőnek, Virginia Johnson egykori prímabalerinának gyakorlatilag a semmiből kellett újraépítenie a társulatot. Koncepciója szerint a korábbihoz képest jóval kisebb létszámmal, könnyen utaztatható előadásokkal, sok-sok turnéval teszi hosszú távon profitábilissá az együttest. Az első kelet-európai körútjára érkező társulat valójában még most is alakul, hiszen a hazánkba érkező táncosok jó egyharmadának csatlakozását alig két hónapja jelentette be a DTH.

Harlem on My Mind. Fotók: Pályi Zsófia

Talán ennek is, de a kevésbé szerencsésen kiválasztott kezdő koreográfiának biztosan köszönhető, hogy a nyitány számomra inkább leforrázó, mint felemelő. Bájos citromsárga tütük és fűzők, a táncosok személyiségét elfedő kötelező széles mosolyok, kellem, báj, szépelgés Brahms Változatok egy Haydn-témára című műve apropóján. A kétnapos vendégszereplés általam látott első napjának Színpompás Harlem címmel illetett programját egy iskolásan klasszikus koreográfia indítja, a jobbára ártalmatlan kategóriából. Robert Garlandnak, a társulat egykori táncosának, jelenlegi rezidens koreográfusának Brahms variations című, közel húszperces darabja azt ígéri, hogy a Napkirály udvarát idézi, de Harlem vagányainak bemutatásával, ám utóbbira maximum néhány, a klasszikus elemek közé becsempészett csípőmozdulat utal. A francia balett bölcsőjének számító XIV. Lajos udvarába teleportálni a fekete táncosokat akár jó geg is lehetne, de a neoklasszicista jegyekkel tarkított, Balanchine előtt udvariasan tisztelgő barokk balettimitáció valahogy túl komolyan veszi magát ahhoz, hogy mindezt provokációként fogjam fel. Demonstrálhatná a koreográfia a táncosok technikai tudását is, de a kivitelezés nem mindig precíz, az összhang gyakran bicsaklik. Feladatmegoldást látunk inkább, mint táncot. Az alkatát, izomzatát, mozgáskultúráját, színpadi jelenlétét tekintve is sokféle táncosból álló társulat ledobja magáról a balettnek ezt a historizáló, uniformizáló formáját. De kik ezek a táncosok? Mit akar ez a társulat, mit képvisel 2017-ben? Hol a radikalizmus, a társadalom és a művészet falainak lebontása melletti elköteleződés? Ma is elegendő lenne maga a gesztus, hogy fekete táncosokat teszünk a színpadra? Van idő a morfondírozásra. A nagy szüneten kívül is hosszú percek telnek el, mire egy-egy koreográfia után ismét felmegy a függöny (a színházban töltött két órának a fele várakozással telik), pedig díszlet híján nem kell átrendezni a színpadot sem.

A neves klasszikus- és kortárstánc-társulatok, de a popszakma ikonjai (például Beyonce) által is előszeretettel foglalkoztatott Darrell Grand Moultrie férfi trióra komponált rövid – ötperces –, de frappáns etűdje, az Equilibrium (Brotherhood) következik. A geometrikus kompozíciókra épülő, egyenes testvonalakkal dolgozó, a táncosok fizikumát hangsúlyozó letisztult koreográfiában is kiütközik a szinkronitás hiánya. Bár összecsiszoltabb munkát kívánt volna meg a három táncostól (Marquis Floyd, Da-Von Doane, Saverio Pescucci), de szikárságával, jól időzített tempóváltásaival, és az amerikai hegedűművész és zeneszerző, Kenji Bunch zongorára, hegedűre és fuvolára írt vibráló zenéjével ez a darab végre lendületet ad az estének.

A három férfi után három nő veszi birtokba a színpadot. Amanda Smith, Stephanie Williams, Yinet Fernandez szabadjára engedett afrofrizurával jelenik meg, alig hallható, vészjósló, lassú harangkondulások kísérik, ahogy szorosan egymás mellett lebegnek spicc-cipőjükön. Ők hárman a tántoríthatatlan fekete Nő megtestesítői – aki büszkén, ordítva, a hozzá hasonlókat támogatva, magányosan küzdve menetel, túlél. Feláll, ha földre kerül, szárnyal, ha hagyják. Dianne McIntyre, aki nemcsak fekete táncosként és modern hangvételű koreográfiáival, de másfél évtizedig működtetett Sounds in Motion nevű stúdiójával is sokat tett a kulturális diverzitásért, Változás (Change) című munkájában ugyan allegorikus képekkel, mégis kristálytisztán, érthetően üzen: „Keep the straight and narrow way” (Tovább az egyenes és keskeny úton), ahogy a darab alatt elhangzó spirituáléban is ismétlik.

Change

Az estét egy újabb Darell Grand Moultrie-darab zárja. Míg az Equilibrium (Brotherhood) szikár és szűkszavú, addig Moultrie erre az estére ütemezett másik koreográfiája áradó, bőbeszédű, nagyszabású. Az egész társulatot mozgató Harlem on My Mind egy színes, szélesvásznú dzsessztabló, amelyet a harlemi születésű koreográfus leplezetlen lokálpatrióta rajongással fest meg. Az atmoszférát gazdag zenei mix adja, amelyben ugyanúgy helyet kapnak a dzsessz és a társulat hőskorát megidéző legendás muzsikusok (Jesse Stone, Fats Waller, Duke Ellington, Richard Rogers & Lorenz Hart) és ma élő dzsesszzenészek (Wynton Marsalis, Chris Botti). Drámai tangó, latinos lüktetés, pillanatot megállító trombitaszóló, hollywoodi csillogást idéző szimfonikus hömpölygés, melankolikus blues találkozik egymással. Hol a Broadwayn érezzük magunkat, hol egy füstös bárban, hol egy titkos mulatóban, hol egy sötét sikátorban. A váratlan hangulati váltások nem engedik lankadni a figyelmet, a számos műfajban koreografáló Moultrie figyelemre méltó profizmussal teszi egymás mellé, vagy épp állítja egymással szembe a különböző mozgásnyelveket: óriás balettugrások kápráztatnak el, szinte titokban becsempészett huncut riszálások szórakoztatnak. Egy-egy lezseren előadott latinos csípőkörzéssel kezdődő mozdulat precíz arabeszkben végződik, szigorúan, spiccre emelkedve. A koreográfia, amely egyszerre biztosítja a táncosoknak az önfeledt és szabad (felszabadító) mozgást, és követeli meg tőlük a klasszikus balett utolsó ujjpercig beszabályozott szigorát, izgalmas játéktér a társulat tagjainak. Az őket jellemző alkati, mozgásbéli sokféleség, ami egész eddig zavaró volt számomra, ebben a koreográfiában tökéletesen működik, sőt plusz töltetet kap az előadás attól, hogy az Ausztráliától Brazílián keresztül Dél-Koreáig számos helyről érkező táncosok látványosan mást és mást hoznak magukkal ebbe a társulatba, és amellett, hogy összhangra törekednek, szabad teret is kapnak ahhoz, hogy megmutassák ezt.

Equilibrum (Brotherhood)

Végül is valami ilyesmiről szól az a küzdelem, mozgalom is, amely fél évszázada kezdődött ennek a társulatnak az alapításával. Elfogadtatni, hogy a balett mindenkié, a sokféleség nem gátja, hanem motorja lehet a műfaj fejlődésének. A rendszer részévé, ugyanakkor a műfaj alakítójává válni. Amely ugyan használja (felhasználja, kihasználja) a különlegest, hiszen szüksége van a sztárokra, de mégis könyörtelenül kivet magából mindent, ami más, mindenkit, aki nem felel meg a szabályainak (mert más a bőrszíne, a magassága, az izomzata, vagy festett a haja, netán tetoválása van stb.).

A Müpa erre az estére készített programfüzete illuzórikus üzenettel nyugtatja meg a közönségét. „A világ mára, a DTH-nak is köszönhetően, valóban megváltozott: a balett műfaja »színvak« lett. Többé már nem számít, ki milyen bőrszínnel lép színpadra” – írják.

Nézőpont kérdése. Világszerte ünnepelték a hírt két éve, hogy Misty Copelandet az American Ballet Theatre magántáncosává nevezte ki. A társulat 75 éves történetében első fekete nőként. 46 évvel az első fekete balett-társulat alakulása után…. Kérdés, ki is a színvak, ha Alison Stroming még ma, 2017-ben is arról posztol a turné kezdetén az Instagramra, hogy most pedig neki kell állnia az összes spicc-cipőjét házi barkácsban befesteni, mint ahogy teszi ezt a legtöbb nem fehér táncos. Mert ők még azok számára is láthatatlanok, akiknek a bőrszínükhöz passzoló cipőket kellene gyártaniuk.

Dianne McIntyre egy interjúban elmondja, hogyan választotta koreográfiája címéül a változás szót. Amikor elkezdett dolgozni a társulattal, megkérte a női táncosokat, beszéljenek azokról a szituációkról, amelyekben kizárólag a bőrszínük miatt csukódtak be előttük az ajtók. Nem meglepő módon sorjáztak a történetek, és az amerikai születésű táncosok arra jutottak, hogy bizony nem sok minden változott az elmúlt évtizedekben. A tehetsége és története miatt a celebbalerinaság terén lassan Misty Copeland nyomdokaiba lépő Ingrid Silva, aki ötödik évadát kezdte a DTH társulatánál (ám sajnos a magyar közönség most nem láthatta), és aki nyelvtudás nélkül egyenesen Rio de Janeiro szegénynegyedéből érkezett New Yorkba, csendesen hozzátette, az ő szemszögéből ez a kevés változás is nagy változás. Mert bizony amerikaiként és feketeként balerinává válni nehéz, de a harmadik világ országaiból indulva egyelőre szinte lehetetlen.

S milyen érdekesen – és tegyük hozzá, új eszközökkel is – íródik itt előttünk a tánctörténelem: a társulatnak, amely talán annak köszönhetően is alakult 48 évvel ezelőtt, hogy Arthur Mitchell végül nem ment el Brazíliába balett-társulatot alapítani, két sztártáncosa is épp ebből az országból érkezett a Dance Theatre of Harlemhez. Ingrid Silva és Alison Stroming divatmagazinok lapjaira kerülnek, inspiráló kisfilmek teszik egyre ismertebbé nevüket a YouTube-on, és bármit, amit életükről, karrierjükről, a balettről, annak előítéletességéről vagy épp egyre nyitottabbá válásáról megosztanak az Instagramon, azt a világ minden táján több mint hetvenezer követőjük láthatja.

Mi? Dance Theater of Harlem
Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Kik? Brahms Variations – Koreográfia: Robert Garland / Zene: Johannes Brahms / Fény: Roma Flowers / Jelmez: Pamela Allen Cummings // Equilibrium (Brotherhood) – Koreográfia: Darrell Grand Moultrie / Zene: Kenji Bunch / Fény: Will Cotton / Jelmez: Eric Winterling // Change – Koreográfia: Dianne McIntyre / Zene: Spelman College Glee Club, Eli Fountain / Fény: Alex Fabozzi / Jelmez: Oran Bumroongchart // Harlem On My Mind – Koreográfia: Darrell Grand Moultrie / Zene: Jesse Stone, Fats Waller, Duke Ellington, Richard Rogers & Lorenz Hart, Wynton Marsalis / Fény: Jason Banks / Jelmez: Rebecca Turk