Érvényes megközelítés lehet ez is, hogy nem aktualizálnak, hiszen a darab éppen az időtől és helytől független emberi történéseket állítja középpontba.

Dunaújvárosnak 46 000 lakosa van, a New Hampshire-be képzelt Grover’s Cornersnek 2642. Az 1950-es évek városfejlesztési-építészeti örökségét máig őrző Dunaújváros színházában, 2018-ban, egy januári szombaton nézzük az 1901 és 1913 között egy amerikai kisvárosban játszódó történetet. Jó félház előtt, körülbelül kétszázan.

Ha egy (viszonylag) kis városban A mi kis városunk címmel kerül színre egy darab, adódik a kérdés, hogy mennyiben kapcsolódik az ott élők életéhez, mindennapjaihoz. A dunaújvárosi előadás Őze Áron rendezésében nem aktualizál, nem írja át Thornton Wildert. Megtartja Benedek Marcell fordítását is, amely még az 1944-es, magyarországi ősbemutatóhoz készült a Vígszínháznak. Matyi Ágota jelmezei is a száz év előtti darabidőt idézik, igaz, alig tűnik fel, hogy a kezdés előtt a sorunkba beülő Jegercsik Csaba (aki egy alkoholista templomi karnagyot játszik, és a nézőtérről szólal fel egy városi gyűlésen) öltönye, mellénye régies szabású. A nők hosszú ruhái határozottabban utalnak a korra.

Érvényes megközelítés lehet ez is, hogy nem aktualizálnak, hiszen a darab éppen az időtől és helytől független emberi történéseket állítja középpontba. Azzal kezdődik, hogy a helyi orvos világra segít egy ikerpárt, később a fia és a szomszéd lánya egymásba szeretnek, lesz esküvő, aztán a harmadik részben temetés. Közben pedig zajlanak a mindennapok háziasszonyi tevés-vevéssel, munkával, tanulással, kisebb-nagyobb örömökkel és bánatokkal. Az idő természetére és az emberi élet mindenkire érvényes törvényszerűségeire látunk rá egy nagyobb konfliktusoktól mentes, csöndes és békés világot ábrázoló történetben. Ami színpadi szempontból nem is nagyon nevezhető történetnek, miközben mégiscsak benne van minden emberi alaptörténés. Jó esetben így a saját életünkkel is találkozhatunk, függetlenül attól, hogy hányat mutat a darabbeli naptár.

Wilder sajátos nézőpontot választott a drámához: egy Rendezőnek nevezett narrátor irányítja a színpadi eseményeket. Kibeszél a nézőkhöz, bevezeti, majd kommentálja a látottakat. Az elbeszélésmód nem teljesen lineáris, a Rendező időnként megállít egy jelenetet, visszaugrik az előzményekhez, aztán kihagy pár évet, és elmondja, hogy mi történt az alatt. De az is előfordul, hogy belép a történetbe, és eljátszik egy-egy kisebb szerepet. Mindez ad a játéknak egyfajta illusztratív jelleget, amit az is erősít, hogy a szereplők csak jelzik az általuk végzett tevékenységeket: kellékek nélkül, pantomim mozdulatokkal főznek, terítenek, olvasnak stb., ezért a díszletet mindössze két asztal és néhány szék alkotja. (Plusz a város kivetített látképe a háttérben „azoknak, akik mindenképpen ragaszkodnak a látványhoz”, ahogy a Rendező mondja. A magam részéről nem ragaszkodtam volna hozzá, a festői látkép megtörte a puritán berendezés hatását.) Ezek az eszközök a darab megírásának idején (1938-ban) szokatlannak és újszerűnek számíthattak, de ma is hatni tudnak. Különösen a temetőben játszódó harmadik részben, amikor például a korábbi sok-sok mozgás, konyhai szorgoskodás után a már halott Mrs. Gibbset alakító Tőkés Nikoletta ül kihúzott derékkal, mozdulatlanul egy thonet széken.

A Rendező tehát kulcsszereplő a játékban. A színlap az előadást a nagy előd, Mensáros László emlékének ajánlja, aki 1989-ben Nyíregyházán, 1992-ben pedig a Várszínházban nem csupán eljátszotta a Rendező szerepét, de maga is rendezte mindkét előadást. Utóbbiban Őze Áron még főiskolásként játszotta George Gibbs szerepét, valószínűleg ez az emlék inspirálhatta a mostani színrevitelt.

A dunaújvárosi előadás nagy erénye, hogy Papp Jánost láthatjuk a Rendező szerepében. Aki itt inkább szemtanú, mint irányító vagy isteni beavatkozó. Bölcsesség, derű, az élet törvényeinek tisztelete és elfogadása sugárzik a karakteréből, az „én majd megmondom nektek” mindentudorságának legkisebb nyoma nélkül. Amikor nincs szerepe, pontosabban az a szerepe, hogy a színpad széléről figyeli a játszókat, akkor is erős a jelenléte, rájuk tud csodálkozni, gyönyörködik bennük. Mindezzel eléri, hogy lassan mi, nézők is az ő szemszögéből kezdjük nézni a színpadon látott életeket.

A már említett Tőkés Nikoletta mellett a Mrs. Webbet játszó Polgár Lillának is szép pillanatai vannak, különösen, amikor a lánya esküvőjére felemás érzésekkel készülő anyát jeleníti meg. Ozsgyáni Mihály a 16 éves George Gibbshez a maga harmincvalahány évével nehezebben fér hozzá, akkor billen helyre a játéka, amikor a második részben a már nősülni készülő fiatalembert játssza. Jegercsik Csaba karnagyában az első részben van valami baljós fenyegetés, amelyből egy másik drámában egy tragikus fordulat következhetne, itt azonban mindennapi, elnyújtott tragédia lesz belőle: egy tehetséges ember önsorsrontó felmorzsolódása. Bánfi Kata a temetői jelenetben, az előadás kiemelt pontján áll szépen helyt Emily Webb szerepében. A társulat még nem említett tagjai (Kiss Attila, Pataki Zsófia, Sipos Imre, Gasparik Gábor, Horváth István) is korrekt szerepformálással járulnak hozzá az előadás összképéhez.

„Nem vagyok újító, csak elfelejtett javak felújítója.” Ez a Thornton Wilder-idézet az 1989-es nyíregyházi előadás műsorfüzetében olvasható. A mondat nem csupán Wilder drámájára, de a dunaújvárosi előadásra is igaz. (Hozzá kell tenni, Wilder darabját, ha túl sokszor nem is játsszák, nem felejtették el, Budapesten is látható jelenleg, a Karinthy Színházban.) Újítások és különösebb meglepetések nélkül, de megbízható színvonalon juttatja el a nézőt az (egyetlen felvonásban játszott) harmadik részig, ott pedig igazolja a darab és az előadás létjogosultságát. Képes felzaklató erővel eszünkbe juttatni: nem becsüljük eléggé egyetlen életünk szűken mért idejét, sem azokat, akik velünk élik meg azt. Biztos vagyok benne, hogy a 200 dunaújvárosi nézőből, aki eljött a színházba, nem egy akadt, aki aznap este máshogy szólt a férjéhez vagy a gyermekéhez, mint az előadás nélkül tette volna.

Hol? Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros
Mi? Thornton Wilder: A mi kis városunk
Kik? Szereplők: Papp János, Tőkés Nikoletta, Kiss Attila, Ozsgyáni Mihály, Pataki Zsófia, Polgár Lilla, Sipos Imre, Bánfi Kata, Jegercsik Csaba, Gasparik Gábor, Horváth István
Fordította: Benedek Marcell. Látvány: Őze Áron. Jelmez: Matyi Ágota. Dramaturg: Balassa Eszter. Világítás: Büki András. Súgó, kellékes: Szekeres Petra. Rendezőasszisztens: Palkó Panka. Rendező: Őze Áron.