Ha most hirtelen azt kérdeznék tőlem, lehet-e hitelesen, a nézők számára is átérezhetően a színpadon prezentálni egy ennyire érzelmi-zsigeri és mélyre szocializált stigmát, mint a többséghez képest más bőrszínnel élni egy gyakran ellenséges társadalomban (ami a barbadosi származású, Budapesten élő Valencia James személyes szólójának témája), akkor – talán naivan – azt mondanám: mind különbözünk. A különbség van, és természetes. A hasonlítás az, ami megkülönböztet.

Ezért is óvakodnék attól, hogy e két előadást egymáshoz hasonlítgassam (mint almát a narancshoz), de a két eltérő gondolatmenet és metodika egymás mellett vizsgálva jobban rávilágíthat az önreprezentáció lehetőségeire és korlátaira.

A két táncos-koreográfus már a kiindulópontban, úgymond, „háttal áll” egymásnak: Rózsavölgyi a teljes dramaturgiát arra használja, hogy felépítse önmagát, vagyis önmaga színpadi reprezentációját. Prológusában költőien elvegyíti magát az univerzummal, majd az ősrobbanásból kiindulva az evolúció mentén levezeti a rendszertant saját lényéig. Nem differenciálás, hanem specifikálás útján mutatja be önmagát. Árnyalatnyi, de fontos különbség ez, amely segít, hogy közben végig önmagával azonos maradhasson.

Párhuzamosan épít fel egy énképet és egy nőképet, közben folyamatosan hangsúlyozza az azonosságait: miután beszél a női hajról és a hajviseletek szimbolikájáról, szólózik is egyet hatalmas hajkoronájával. A női fanszőrzetek témájához érve megmutatja a sajátját, és még személyesebb hangra vált, mikor mesél a barátjáról, és annak kisfiáról, aki rácsodálkozott a szőrösségére. Így máris olyan intim mélységben érezhetjük magunkat az életében, mintha rányitottunk volna a fürdőben.

Rózsavölgyi Zsuzsa: 1.7. Fotó: Hevér Zsófia

James viszont egy teljesen ellentétes irányú folyamatban önmagát dekonstruálja a színpadon. Nem egységként prezentálja, hanem szétbontja az identitását. Szétszedi, majd egymás mellé rakja az elemeket, hogy aztán másképp tudjuk szemlélni az egészet. Az ő metódusában nincs direkt azonosulás, minden egyes (ön)azonosító pontja áttételes. Már az előadás Ta-Nehisi Coates afroamerikai írótól idézett címével (magyarul: Köztem és a világ között) megkülönböztet, és meghúzza a határokat. Nincs ő, nincs mi, azonban felrajzolja a „köztest”, egy feltételezett én reprezentációját, amely két komponensből áll: abból, ahogy ő lát minket, és ahogy szerinte mi látjuk őt.

A banános ládába bemászás (utalva a „Takarodj vissza Afrikába!” beszólásokra) vagy a túlszexualizált csokibaba eljátszása olyan dolgok, amikkel természetszerűleg nem azonosulhat, mert nem belőle fakadnak. Azzal, hogy mégis magára vonatkoztatja a sztereotípiákat, nem visszatükrözi azokat felénk, hanem harciasan demonstrálja, hogy ő más. Nekünk ehhez csupán annyiban van közünk, hogy az önreprezentációja által ráébredhetünk, hogyan láthatjuk őt mi. S ha mi nem is vagyunk előítéletesek, rasszisták, migránsozók stb., akkor arra, hogy mások nézésének hogyan van kitéve.

Ez a kifordított perspektíva Rózsavölgyinél is működik, csakhogy ő magán keresztül fogalmaz meg általánosításokat, nem rajtunk, nézőkön keresztül. Ezen túl legfeljebb adatokat használ, például az 1.7-et, a termékeny európai nők gyermekvállalási rátáját. Elénk teszi a kategóriákat, mint a kalapácsos gyerekjátékban: gömb, kocka, hasáb, és a folyamatos önhivatkozásokkal melléjük helyezi magát. Egyszerűen láthatóvá teszi, hogy nem illeszthető bele egyik geometriai formába sem, önmagával (és ha nagyon filozofikusak akarunk lenni, már a létezésével) hatástalanítja a sztereotípiákat.

Kis dzsúdzsucu-bemutatójával elhiteti velünk, hogy egyetlen fogással képes lenne lefegyverezni (sőt, akár megfojtani) egy nála erősebb támadót, tehát hatalma van afölött, ami történik vele. Ráadásul azt mondja, az abortusza után csak még erősebbnek, „élet-halál urának” érezte magát. Egyáltalán nem áldozatnak, aminek próbálták beállítani az úgynevezett lelkisegély-oldalak, amelyek szerint egy nő csakis azért dönthet a terhességmegszakítás mellett, mert megrontották, megesett, szégyenben maradt stb. – már a szavak elvégzik az áldozatképzést.

James azonban nem tud mihez kezdeni a hétköznapokban rázúduló (szexuális) agresszióval. Ő is elutasítja az áldozat szerepét, csakhogy nincs nála az irányítás, nem is tud mivel visszavágni a sértésekre, védtelen és tehetetlen, emiatt érezhetően dühös.

Míg Rózsavölgyi megteremti a saját kontextusát, hogy felszabadítsa önmagát a mesterséges és álszent külső narratívák alól, James a személyes viszonyát próbálja definiálni az általa érzékelt kontextushoz. Mikor előbbi az abortuszáról beszél, az része emberi, női identitásának, egyben művészi identitásának is, mert a színpadon prezentálva dolgozza fel. Utóbbinál viszont a sorozatos megaláztatás elmesélése már nem puszta önbemutatás: sokkal inkább az önreprezentáció mint önérvényesítés iránti vágy, amelynek beteljesítésével talán visszanyerhetné a tőle elkobzott irányítást. Rózsavölgyivel ezért könnyebb hasonló élethelyzet és élmények híján is, akár férfiként azonosulni, míg James álláspontját csak megérteni és elfogadni lehet.

S ha most újra feltennék a legelső kérdést, még mindig azt mondanám: igen, át lehet adni egy előadásban ilyen mélyen személyes (transzformált) érzéseket és élményeket, ám ezek éppen a különbségeink miatt mindenkinek mást fognak jelenteni. Mindig lesznek a megértésnek korlátai, bármennyire bízzunk is a nyitottságunkban és az empátiánkban.

^[1] Mindkét előadás szerepelt tavaly év végén a dunaPart4 Kortárs Előadó-művészeti Platform programján, amelynek fő szervezője a Trafó Kortárs Művészete Háza volt.