A General Assembly/Generalversammlung/Assemblée Générale – hogy az esemény három hivatalos nyelvén álljon itt a cím, amely magyarul Közgyűlés – egy Rau koncepcióján alapuló, és saját produkciós irodája, az International Institute of Political Murder által szervezett fiktív világparlament. Az esemény a Schaubühnén zajlott, ahol három napon keresztül reggel 10-től este 8-ig szinte megállás nélkül vitatkozott, szavazott, nyújtott be beadványokat a világ minden tájáról érkezett 64 képviselő.

Ők nem politikusok, hanem javarészt olyan kisebbségekhez tartozó vagy olyan ügyekkel foglalkozó emberek, akiknek normál esetben, egy „rendes” parlamentben nem lehet hallani a hangját, ám itt és most lehetőséget kaptak, hogy elmondják, hogyan gondolkodnak nem kisebb kérdésekben, mint a demokrácia úgy általában, a globális felmelegedés, a bevándorlás, az alapvető emberi jogok és egyéb emberjogi problémák. Az ügymenetek lebonyolítását az általuk választott elnökség vezette, miközben politikai megfigyelők ellenőrizték és kommentálták az eseményeket; emellett 9 valódi német parlamenti képviselő (túlnyomórészt a Die Linke, vagyis a Bal párt képviselői, habár az összes párt kapott meghívást) is figyelemmel kísérte az üléseket, egy közülük, a szociáldemokrata párt képviselője szót is kapott. Az esemény alapvetően valós politikai döntéshozók, aktorok nélkül zajlott, a már említett valódi képviselők semmilyen döntéshozatali vagy szavazati joggal nem rendelkeztek Rau világparlamentjében. Akik nem fértek be a Schaubühne nézőterére, vagy nem akarták személyesen végigkövetni a maratoni hosszúságú projektet, azok online is nézhették a parlamenti közvetítést, amelyet a helyszínen és az éterben az EU belső ügymenetében leggyakrabban használt három hivatalos nyelvre (angol, német, francia) szinkrontolmácsok fordítottak nemcsak a nézőknek, de természetesen a képviselőknek is. A parlament célja a XXI. század Chartájának megfogalmazása volt, amely lényegében tartalmaz mindent, amire az emberiségnek és a Földnek alapvető jogok és intézmények terén szüksége lesz a jövőben a túléléshez, egy további, az eddigitől lényegesen különböző, jobb működéshez.

Jelen írás nem kívánja tételesen sorra venni a három nap alatt megtárgyalt összes beadványt, viszont egy fontos esemény, mozzanat kiemelésén keresztül szeretné megvilágítani azt a fő problémát, amely bár puszta műfaji kérdésnek tűnik, jelen projekt esetében mégis messze túlmutat azon, és morális síkra tereli azt. A Közgyűlés olyan színház, amely igen közel van a valósághoz. Performatív aktusnak tekinthető, mivel civilek játsszák benne saját magukat egy fiktív, utópisztikus intézmény ügymenetének keretein belül, amely esemény összesen egyszer történik meg ebben a formában. A probléma ott kezdődik, amikor ennek az ambiciózus színházi kísérletnek az előbb említett összetevői – színház, fikció, utópia, valóság – elkezdenek fogalmilag keveredni, egybemosódni, míg végül olyan gyúlékony eleggyé állnak össze, amely szikra hatására robban. Ha minden simán megy a három nap alatt, akkor is érdekes kérdés lenne, hogyan terjeszti ki, illetve feszegeti Rau a műfaji határokat. De nem ment minden simán, így leginkább az erős definíciós tisztázatlanság árnyéka vetül a projektre.

A negyedik ülésen, vasárnap reggel kitört ugyanis egy kisebb botrány. Végül is dramaturgiailag jó pillanatban következett be – ideje volt kicsit felpörgetni az eseményeket. Kár, hogy nem megrendezett botrányról volt szó. Az egész ott kezdődött, hogy a Rau állítása szerint antagonista parlamentbe – amely egymással ellentétes hangoknak is teret szándékozott adni, és amely eleve nem kívánta elvetni vagy gyengíteni a különböző világnézetek, jobb és bal ellentétét, sőt – végül összesen egy olyan képviselő került be, akinek valóban nem passzoltak a nézetei a nagy többségéhez. Az még nem lett volna gond, hogy a török Tuğrul Sermanoğlu az Erdoğan vezette AKP kormányzópárt tagja. Valójában zavaró is volt, hogy a beígért antagonizmus ellenére a parlament összetétele meglehetősen homogénre sikerült, legalábbis ami a világnézeti alapvetéseket illeti. Némi Erdoğan-propaganda még simán belefért volna az eredeti koncepció értelmében. De mint kiderült, az úrnak az a véleménye az 1915-ös örmény genocídiumról, hogy nem történt meg. Hoppá! – mondja az ember az élő közvetítést nézve, amikor az ülés levezetőjének eldöntendő kérdésére, miszerint a török képviselő tagadja-e az örmény genocídium megtörténtét, Sermanoğlu igennel válaszol. Persze annyit azért hozzá kell tenni, hogy az örmény népirtással kapcsolatban közel sincs akkora konszenzus a hivatalos álláspontok és az országok között, mint mondjuk a II. világháború alatti holokauszttal kapcsolatban. Tehát ez még mindig rendkívül forró téma diplomáciai és politikai szempontból, habár például Franciaországban 2007 óta büntetik a tagadását. Törökország ellenben nem nagyon szokta elismerni, hogy megtörtént. Sermanoğlu egyébként valóban provokatív beszédének már az elején kezdtek elszabadulni az indulatok – bekiabálások a nézőktől, a többi képviselő hangos kommentjei, az ülésvezetőnek többször is rendre kellett utasítania a résztvevőket –, de a tagadás deklarálásánál érkezett el a pillanat, amikor valami jól megragadható ponton végre közbe lehetett avatkozni. Rau maga kért szót, hogy megpróbálja megfékezni az indulatokat, és valamennyire rendet teremtsen az addigra egyébként már bábelivé is vált káoszban, hiszen a szinkrontolmácsok a fülkéikből nem igazán tudták követni az egymás szavába vágó képviselők és politikai megfigyelők megszólalásait, főleg mivel többen nem mikrofonba beszéltek. Rau egyébként viszonylag higgadtan kezelte a helyzetet, bár látszott, hogy nem ez élete húsz perce. Azt javasolta, hogy Sermanoğlut zárják ki az ülésről, a képviselő pedig rögtön távozott is a teremből. Rau reakciója legalább akkora nemtetszést váltott ki, mint Sermanoğlu beszéde, mivel addigra két pártra szakadtak a résztvevők: azokra, akik szerint nem fér bele a demokráciába, hogy valakit véleménykülönbség miatt kizárjanak a diskurzusból, és azokra, akik szerint meg az nem fér bele a demokráciába, hogy valaki tagadja az örmény népirtást, és be sem szabadott volna engedni a török képviselőt a parlamentbe. Állítása szerint Rau nem tudott Sermanoğlu vonatkozó nézeteiről. Ezek után egymásnak esett a két oldal, és jó negyedórás heves vita alakult ki arról, hogy helyes döntés-e kizárni Sermanoğlut a parlamentből, hívják-e vissza, esetleg szavazzanak a további részvételéről, vagy inkább arról szavazzanak, hogy a jövőben akarnak-e olyan képviselőt, aki tagadja a genocídiumot, vagy inkább erről mégse szavazzanak, mert ahhoz pontosabban le kellene fektetni, hogy definíciós szempontból honnan kezdődik a népirtás tagadása, arra pedig most nincs idő. Tehát a demokrácia kénköves bugyraiba merült alá az ülés. Mégis úgy tűnt, mindenki Rautól várja az utolsó szót, aki megpróbálva meghozni az adott helyzethez mérhető legjobb döntést – a vita egy pontján még azt is bedobta (nem arrogánsan), hogy esetleg lássák be, a világparlament megbukott, és inkább hagyják abba – végül félórás szünetet rendelt el. A szünet befejeztével röviden összefoglalta a helyzetet: visszahívta Sermanoğlut, aki azzal a feltétellel jött volna csak vissza, hogy tisztázó beszédet tarthat, de Rau a soron következő beszélők iránti tiszteletből (hiszen a szigorú időbeosztású parlament így is félórás csúszásban volt) végül úgy döntött, hogy ezt nem teszi lehetővé. Sermanoğlu ezért tüntetőleg távozott.

Az eset több szempontból is figyelemre méltó, illetve rengeteg kérdést vet fel. A két pártra szakadt parlamentnél maradva: vitathatatlan, hogy egy demokratikus parlamentben véleményszabadságnak kell lennie, de azt senki nem hozta szóba a felszólalók közül, hogy vannak bizonyos, még alapvetőbb emberi jogok, amelyek más jogokat, adott esetben a szólásszabadságot is felülírhatják. Például azért, mert a kimondott szavak szorosan kapcsolódnak bizonyos eseményekhez, például más emberek megsemmisítéséhez, és ha ezeket a szavakat ténylegesen kimondjuk, szinte célegyenesbe kerülünk a hozzájuk kapcsolódó események megismétléséhez. Szilágyi Ákos 2009-es remek írása erről, az „Auschwitz mint vélemény” világosan és szépen megérteti egyszer és mindenkorra, miért nem tartozik a véleményszabadság hatáskörébe a holokauszt tagadása (évente egyszer érdemes elolvasni ezt a szöveget az igazán nem demokratikusan megszüntetett Népszabadság ma már csak archívumként működő online felületén). Álljon itt belőle egy rövid idézet: „Auschwitz […] Európa egyetlen igaz kulturális fundamentuma: minden ezen áll és bukik. Ugyanezért lett Auschwitz a demokratikus európai politika zsinórmértéke, vagyis kánonja, amelyhez kénytelen-kelletlen mindent mérnünk kell most már. Hisz egész világunkat és benne életünket is úgy jellemezhetjük legjobban, mint amit »Auschwitzra ráadásul« kaptunk. Ez az egy Auschwitzunk van, ez viszont oszthatatlanul mindenkié. Becsüljük hát meg, és vigyázzunk rá, mint a szemünk fényére.”[1] Ismét jelezném, hogy az örmény és a zsidó holokauszt megítélésében vannak különbségek, és az előbbi tagadásával kapcsolatban még diverzebbek a jogi szabályozások, mint az utóbbira vonatkozóan. Rau a szünet után az esetről röviden elmondta, hogy az örmény genocídium tagadása számára nem vélemény kérdése, hanem ténykérdés, de ez csak az ő véleménye, Herr Sermanoğlu pedig más véleményen van. Vagyis tett egy erős állítást, majd rögtön relativizálta is azáltal, hogy a saját véleményeként állította be, amely egyenrangú Sermanoğlu véleményével. De nem lehet, hogy pont azért tette mindezt, mert saját maga sem tudta eldönteni abban a pillanatban, hogy még a színházi keretek érvényesek-e, vagy a valóságé? Vagy azért, mert számára mégis máshogy nézett volna ki ez a demokratikus utópia?

Fotók: Daniel Seiffert

A másik probléma a moralitás. Vagyis, hogy milyen erkölcsi problémák merülnek fel a világparlamenttel kapcsolatban, és kinek kellene azokért felelősséget vállalnia. Az ülések során rengetegszer elhangzott, hogy fiktív parlamentről van szó, mivel a gyűlésnek nincs jogi és politikai hatásköre. Úgy tűnt, a résztvevők leginkább ennek mentén, emiatt definiálták az eseményt színházként, olykor utópiaként. Ez utóbbi megjelölések mindig inkább mintha egyszerre vágyálomként és apológiaként merültek volna fel: „elnézést, hogy ennek hatására valójában sajnos semmi nem fog megváltozni ebben a világban, de persze milyen szép lenne, ha valóban így működnének ezek az intézmények, még egyszer bocsánat, de ez csak egy utópia”. Mindeközben a választott elnök maga mondta – épp a Sermanoğlu-vita közepette –, hogy sokuk számára ez nem színház, hanem valós, őket érintő eseményekről, érzelmekről van szó. Ebből a kijelentésből az következik, hogy a résztvevők nem érezték „védve” magukat a fikciós keret által. Egyfelől tehát úgy tűnik, maguk a fogalmak nem egyforma jelentéseket fedtek a különböző résztvevők, illetve a szervezők számára. Másfelől – ez valószínűleg a valóságközeliségből eredt – annak felfogása, érzékelése is különbözött, hogy hol szűnik meg a projekt fikciós tere, hogy kinek melyik ponton szakítja meg a valóság a színházat. Mindezen különbségek azonban kevéssé voltak reflektáltak, ugyanis mindenki úgy dobálózott ezekkel a szavakkal az ülések során, mintha lenne konszenzusos jelentésük, illetve nem merült fel kérdésként, hogy vajon mindenkinek ugyanazt jelentik-e az adott keretek. De mit mond maga Rau meghatározásként?

Kevés konkrétumot, leginkább próbálja kikerülni, hogy színháznak, meg azt is, hogy valami másnak, például reálpolitikának, politikai akciónak vagy bármi hasonlónak nevezze a projektet. Ez egyfelől érthető, hiszen Rau valóban erősen határterületen mozog, így nem szívesen aggat a Közgyűlésre olyan megjelöléseket, amelyekről úgy érzi, nem teljesen fedik azt. Azonban itt jön be megint a dolog morális vetülete, mert ha ő nem definiál pontosan, akkor a résztvevők (jelen esetben színházi szempontból amatőrök) elkezdenek saját maguk definíciókat keresni, ami nyilvánvalóan félreértésekhez és egyre meghatározhatatlanabb keretekhez vezet. Rau egy interjúban úgy fogalmaz, hogy mivel a valóságban nincs világparlament, ezért a művészetben kell létrehozni azt, illetve hogy ami a valóságban nem létezik, az egy teátrális térben megtörténhet. Ezzel egyértelműen kimondja a projekt művészi természetét, és tekintve, hogy egy olyan intézményt hoz létre színházában, amelyre szerinte igény van, és amelyre szüksége lenne a világnak, a dolog ettől utópisztikus természetet is ölt. Kérdés persze, hogy vajon mindennek, ami nem létezik, első lépésben a művészetben kell-e megvalósulnia. Pláne akkor, ha Rauék hosszú távon valóban politikai hatást várnak a kezdeményezéstől, ahogyan ez viszont több ponton kiderül. Például az egész parlamentnek az a célja, hogy közösen megfogalmazzanak egy chartát, amelyet aztán továbbítanak a világ valós parlamentjeinek, illetve létrehozzanak minél több ehhez hasonló fórumot. Az ülések során maguk a képviselők is többször ez utóbbi megoldáshoz lyukadtak ki: think global, act local, vagyis helyi szerveződés globális célok érdekében. Lehetséges lenne egy olyan műfaji megjelölés, illetve a műfaji keretek olyan pontos meghatározása, amellyel elkerülhetőek lennének ezek a félreértések? A fikció és a valóság olyan adagolása, aránya, amely szabályozni tudná az elvárásokat és a kereteket? Biztosan, csak igen nehéz meghúzni ezeket a határokat, illetve előre felmérni, hogy melyik döntésnek milyen morális következményei lehetnek.

A definíciós „flexibilitás” miatt tehát elő tudtak állni olyan helyzetek, amelyek miatt a színházi utópiaként való megjelölés inkább tűnik morális felmentésnek ebben a kontextusban, mintsem egyszerű műfaji meghatározásnak. Amikor konfliktus van, akkor nem utópia, nem színház, amikor pedig valós politikai célokról, kívánságokról van szó, akkor viszont az. Természetesen az utópisztikus közegnek is lehet valódi katartikus hatása, még akkor is, ha nem valósulnak meg azonnal a kívánt politikai célkitűzések. Ha például rituális értelemben nézzük az eseményt, akkor Rau létrehozott egy olyan időbeli, térbeli és esztétikai keretet, amelyben a demokráciára éhes, változást akaró emberek kimondhatják, hogy mi bántja őket, hogy ők hogyan változtatnának a világpolitika alakulásán. Rituálisan, egy utópisztikus közegben kiüvöltik (jelképesen, de néha szó szerint is) magukból a fájdalmukat, kinyilváníthatják a véleményüket, végre van, aki meghallgatja őket. Saját maguk közvetlen képviselői. Viszont hadd hozzunk fel itt is egy példát, amelyben megint felmerül a kérdés, vajon mindenki számára világos volt-e, mik a keretei, illetve a céljai az eseménynek. Cian Westmoreland amerikai drónmérnök és whistleblower[2] Kandahár városában dolgozott annak a kommunikációs rendszernek a kiépítésén, amelyen az amerikaiak drónprogramja Afganisztánban alapszik. Miután világossá vált számára, hogy munkájával közvetetten segítette több ezer küldetés végrehajtását, amelyek több száz ember halálához vezettek, úgy döntött, otthagyja az amerikai drónprogramot, és kitálal annak belső működéséről. A világparlamentben a felfegyverzett drónok nemzetközi szabályozáshoz kötött, illetve távlati célként békés használatáért érvelt. Felszólalása végeztével olyan kérdéseket kapott, hogy például mit vár ettől a konferenciától, mire kéri a képviselőket, vagy hogy a gyakorlatban hogyan fog teljesülni, amit szeretne. Az ülések során rengeteg releváns és jó felvetés is elhangzott a felszólalások tartalmára vonatkozóan, de újból és újból visszatértek a fenti kérdésekhez hasonlóak, amelyek nagyjából minden esetben zavarba hozták a felszólalókat. Mert ezeket a kérdéseket tulajdonképpen nem nekik, hanem az alkotóknak kellett volna címezni, az ötletgazdák nevében ők nem válaszolhattak. Westmoreland sem tudott mást felelni, mint hogy ez a konferencia (ő konzekvensen így nevezte az eseményt) tele van álmodozókkal, és olyan vágyálmokról, kívánságokról szól, amelyek bárcsak teljesülnének. Tehát ott állt egy valószínűleg PTSD-s („a bűntettem még mindig ébren tart éjszakánként”) whistleblower, aki kimondta, hogy valószínűleg ő az egyetlen „tettes” résztvevője a konferenciának, beszéde végén bocsánatot is kért a tetteiért. Érezhetően egy olyan regiszter szólalt meg, amely erősen kilógott az azt megelőző és az az után következő hangok közül. Zavarba ejtően őszinte, kitárulkozó, súlyos megszólalás volt, ehhez képest nem igazán tudta relevánsan kezelni a világparlament, az ülés ment tovább, mintha mi sem történt volna. A képviselők nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ami megint csak nem az ő hibájuk volt. Maga a bocsánatkérés aktusa vélhetően ezen az egy emberen segített, számára ez akár katartikus, megtisztító élmény is lehetett (valószínűleg még sokszor és sok helyen fogja ugyanezt megtenni), de ez megint azt támasztja alá, hogy igen meghatározatlan, pontosan ki, és miért vesz részt ezen az eseményen, milyen elvárásai vannak magával és másokkal szemben. Illetve hogy belefér-e az utópiába, ha egy „tettes” szólal meg, vagy az esemény itt is megpróbálja kitakarni a „rosszat”, a „zavaró elemet”, mint Sermanoğlu esetében.

Az egyetlen dolog, ami bizonyos mértékben igazolja mindezt, az Rau ki tudja, honnan jövő, de kimeríthetetlen optimizmusa és energiája, amellyel azt tudja mondani, hogy valahol el kell kezdeni, hiszen százötven éve elképzelhetetlen volt, hogy nemzetállamok alakulnak, és közösen szabályoznak olyan ügyeket, amelyeket azelőtt maximum tartományi szinten lehetett összefogni. Aztán hatvan évvel ezelőtt, a II. világháború utáni sokkban szintén elképzelhetetlen volt, hogy létrejön egy európai gazdasági közösség, és hozzá jogi szabályozás, amely túlmutat a nemzetállamokon (persze ez a rendszer most épp válságát éli, de akkor is szép teljesítmény az eddigi). Ennyi erővel miért ne lehetne elképzelni, hogy egyszer születik egy globális szintű szabályozás, amelyben minden embert valóban egyenlő jogok illetnek meg. Hogy ez valóban lehetséges-e, az továbbra is kérdés, de azt nem lehet morálisan megkérdőjelezni, hogy Rau a saját keretein belül ennek létrehozására törekszik. Ezek a saját keretek viszont nem biztos, hogy mindig minden résztvevő számára tiszták, illetve úgy tűnik, néha Rau számára sem azok.

De végül is nagyot kell álmodni. Tényleg. E sorok írója is ott rohant a Reichstag előtti mezőn Rauval és több száz másik emberrel együtt a német parlament felé, akármennyire komolyan vehetetlen volt is maga az akció. Ugyanis a Közgyűlés hétvégéje után, november 7-én, a forradalmi triptichon (LENIN, General Assembly, Sturm auf den Reichstag) záró megmozdulásaként a Téli Palota 1917-es ostromáról készült emblematikus fotó minireenactmentjében vehettek részt az egybegyűltek. Rau és néhány a világparlamentből már ismert képviselő rövid beszédet mondott az akció előtt, amelyek végén mindannyian a Reichstag megostromlására buzdították a tömeget. Köztük Westmoreland is, aki megint megköszönte, és megtisztelőnek érezte, hogy itt lehet (hol? ismét rendkívül definiálatlan volt a jelképes tér), illetve röviden még egyszer összefoglalta, hogy a drónok használatának szabályozását kéri a német parlamenttől. Sajnos ez a kérés nem hallatszott be a pár száz méterre levő épületbe, vagyis megint mintha a levegőben maradtak volna Westmoreland szavai, amelyek a háttérben gőzölgő forralt bor illatával és a tenyérnyi színpadon bekészülő zenészek látványával erős kontrasztba keveredtek. Az esemény komolysági foka egyszerűen nem bírta el a drónmérnök jelenlétének súlyát. Ezek után a tömeg kicsit közelebb sétált a Reichstaghoz, hogy onnan aztán nagyjából fél perc kocogással, futással (ki-ki vérmérséklete szerint) „megostromolja”. A kordonokat elérve viszonylag kínosan nem volt mit tenni, az eseményeket szemlélő összesen két rendőr mosolygó tekintete előtt meg kellett állni. Itt következett volna a charta felolvasása, de mivel erre nem került sor (a charta végleges formájának megfogalmazását további módosítások miatt elhalasztották), Rau megköszönte az ostromot, majd mindenkit forralt borra és koncertre invitált, amihez vissza kellett sétálni oda, ahonnan öt perccel korábban elsétáltunk. Mindez jó hangulatban és a szervezők kellő reflektáltságával történt.

Pár mondatban álljon itt az első világparlament mérlege, mert a szervezők és a résztvevők munkája valóban fontos és nem kis teljesítmény volt, akármennyire ellentmondásos is a végeredménye – vagy részeredménye. Az összesen tizenöt beadványból tizenegyet elfogadtak, kettőt elutasítottak, kettőt további kidolgozásra elnapoltak. A november 5-i záróülést követő hetekben a politikai megfigyelők közösen megszavazták az első közgyűlés eredményeinek összefoglalóját, amely a világparlament további munkájának alapja lesz. Ugyanis a jövőben régi és új képviselőkkel további közgyűlések megtartását, illetve a charta felolvasását tervezik több valódi parlamentben.

Mint minden kísérleti előadás, ez is attól jó, hogy feszegeti a határokat, és ezekből a határfeszegetésekből lehet fejlődni, illetve lehetnek később igazán fontos alkotások. Rau ismét magasra teszi maga számára a lécet. Csak sajnos ezúttal ha leveri, még jól kupán is vág vele másokat. Raura láthatóan már a színházi szakmán kívül is odafigyelnek az emberek – és ez hatalom. A hatalommal viszont egyenes arányban nő a felelősség is, így Rau minden döntésének egyre nagyobbak a következményei, hatásuk egyre több embert érint. A műfaji keretek kitágításával a Közgyűlés egyfajta morális szürkezónába csúszott. Ezt nyilvánvalóan a szervezők is észrevették – Rau záróbeszédéből világos volt, hogy tisztában vannak a kísérlet hibáival, és igyekeznek kijavítani azokat. Hogy milyen irányba, az tőlük, és az általuk elképzelt jövőbeli jobb világ képétől függ.

[1] Szilágyi Ákos, „Auschwitz mint vélemény”, http://nol.hu/belfold/lap-20090502-20090502-8-331157.
[2] „Közérdekű bejelentő (whistleblower). A közérdekű bejelentés olyan körülményre hívja fel a figyelmet, amelynek orvoslása vagy megszüntetése a közösség vagy az egész társadalom érdekét szolgálja.” Forrás: TASZ. A fogalom értelmezéséhez l. még: https://www.nyest.hu/hirek/aki-megfujja-a-sipot?comments.