Kolumbiáról a legtöbb, a dél-amerikai kontinensen még nem járt ismerősöm a Narcos című televíziós sorozatból tájékozódik; egy műsor, amely Pablo Escobar drogbáró felemelkedésén keresztül mutatja be, mennyire mindennapos az emberrablás, a paramilitáris alakulatokban harcoló gyerekkatonák és a földbe ásott dollármilliók jelensége egy olyan országban, amely egyébként világelső az egy főre eső gyilkosságok tekintetében. Bár az Escobarhoz tartozó rettegett Medellín kartell fénykora leáldozott, sőt folynak a béketárgyalások a kormány és egyes gerillacsoportok között, az ENSZ adatai szerint 2016-ban még mindig 866 tonna kokaint sikerült kitermelni a vidéken. Talán ez is elegendő információ ahhoz, hogy belássuk, az ország büszkén hirdetett „post-conflict” státusza még korántsem a zavartalan nyugalmat tükrözi.

Egy ösztöndíjprogram keretében nyári szakmai gyakorlatra jelentkeztem a bogotái székhelyű Cuerpos para la Reconciliación/Embodying Reconciliation^[1] elnevezésű civil szervezethez, amelynek krédója, hogy kollektív békét teremteni csakis az egyes ember rehabilitálásán keresztül lehet. Mindehhez különféle művészeti eszközöket hívnak segítségül, amelyekben mozgásos gyakorlatok és tradicionális táncok is kiemelt szerepet kapnak, a szervezet alapítói^[2] ugyanis elsődleges otthonukként gondolnak a testre, amelyet, mint csiga a házát, viszünk mindenhova. A test – vallják – mint egy folyton alakuló archívum őrzi az emlékeinket, legyenek azok akár szépek, akár traumatikusak, akár sokszor kibeszélt sztorik, akár nem verbalizálható, elfojtott tapasztalatok. A konfliktus fogalmát sem a jó és a rossz dichotómiája mentén, hanem a hérakleitoszi polémosz segítségével értelmezik. Az élet a végletek, a polaritások közti állandó átjárás, és persze az abból fakadó feszültség eredménye, vagyis a konfliktusoknak nemcsak destruktív hatása, de teremtő potenciálja is van. A szervezet programja tehát nem a problémák megkerülésére, hanem azok felkutatására, elfogadására, és a velük való játékra helyezi a hangsúlyt, mondván, az energia „nem vész el, csak átalakul”.

Hat héten keresztül Bogotá egy délkeleti térségében, a Soacha nevű terület Altos de Cazucá szektorában dolgoztunk negyven 4-12 éves gyerekkel. A 70-es évek vége óta telepítik ide az eredetileg fegyveres erők által elfoglalt területekről érkező családokat,^[3] ám a 80-as évek végétől működő telekmaffia miatt a környék kiváltképp túlnépesedett – jelenleg 522 ezren laknak a 3000 méter magasan fekvő bádogviskótelepeken (favellákban). Elektromosság, aszfaltozott út és vízhálózat alig van, a terület viszont a szervezett bűnözői tevékenységek egyik epicentruma. A különféle térségekből érkező, teljesen más etnikumú és kultúrájú fiatalok bandákba verődve próbálnak hatalmi és gazdasági dominanciát nyerni a kerület felett. Mivel nem jutnak munkához, ingyenes vagy megfizethető lakhatáshoz, oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz, kénytelenek csatlakozni az uralkodó galerikhez, és hamar bűnelkövetőkké válnak. A dupla csavar az, hogy alantas cselekedeteiket pont azzal legitimálják, hogy azt hirdetik, ők csupán áldozatok – a gerillacsoportoké, a kormányé, a saját családjaiké. Az itt élő fiatalok létbiztonság és a legalapvetőbb társadalmi védőháló híján jórészt a bűnözésbe vagy szimplán a drogfogyasztásba menekülnek.

Fotó: Universidad EAN

Mire vállalkozhat egy művészeti projekt egy ilyen terepen? Az alkalmazott művészet virágzik Kolumbiában:^[4] számos képzőművész házépítési és -dekorálási programot hirdet, míg a szobrászok a temérdek felgyűlt szemétből készítenek köztéri alkotásokat. A mi célkitűzésünk egy efemer múzeum, avagy egy részvételi előadás (Museo Efímero para la Reconciliación^[5]) létrehozása volt, ami anno 2016 júniusában debütált Galerasban helyi tinédzserekkel. Itt Cazucában is ugyanazt az alapkérdést tettük fel magunknak és egymásnak: hogyan emlékezünk, illetve hogyan szeretnénk, hogy emlékezzenek ránk? A múzeum tradicionálisan az emlékezés helye, a megélt történetek megosztása pedig az egymással és magunkkal való ki- és megbékélés (reconciliación) alappillére. Ezt a gondolati magot sok antropológiai, valamint konfliktuskezelési (conflict resolution) előtanulmány és olvasmány táplálja, ehhez Barry Hart Peacebuilding in Traumatized Societies (Béketeremtés a traumatizált társadalmakban) című könyvének Kolumbiára vonatkozó fejezetéből idéznék: „A múlt megtagadása olyan, mint várni a kitisztítatlan seb gyógyulását.”^[6] „Amikor [az egyéni történetekből] kiderül, a másik mennyire összetett személyiség, és nem csupán »egy másik, ellenséges csoport tagja«, akkor helyet adunk a változásnak; közös szálakra lelhetünk, amelyekből aztán újraszőhető a társadalom szövete.”^[7]

Annak idején Galerasban a kamaszok öt fontos szempontját jelölték meg a harmonikus közösségi létnek: az önismeretet, a másokra való odafigyelést, a tradícióba vetett hitet, a fájó emlékek feldolgozását, az újrakezdéshez szükséges bátorságot és a szeretet. Ezek mentén az egyhónapos foglalkozássorozat végén, a projekt zárásaként interaktív feladatokat, installációkat találtak ki leendő közönségük számára, például egy műanyag flakonokból és sárból kreált ösvényen vezették végig csukott szemmel az érdeklődőket, akik többnyire a szüleik és családtagjaik voltak. Ez a tapintáson és egyéb érzékszervi megtapasztaláson alapuló módszer Cazucá esetében is megmaradt, ahol például ízélmények segítségével próbáltuk asszociáltatni a fiatalokat életük eseményeire – a nádcukor az álmokat, a kávé a békét, a kömény a harcot, a só pedig az emlékezést jelentette legtöbbjüknek. A Gabriel García Márquez-regényekből ismert mágikus realizmus áthatja a helyiek gondolkodását, így könnyen dolgoznak metaforákkal, viszont a konkrét szituációk racionális elemzése bénítóan hat rájuk. Komoly falakba ütköztünk, amikor el akartuk magyarázni nekik, miért ártalmas kövekkel dobálni a szomszéd „házát”, vagy orrvérzésig verekedni amiatt, ki kapja az első origami repülőt. Számukra a harc, az agresszív viselkedés a normatív – amióta élnek, más példával alig találkoztak. Az, amit mi erőszakosságnak nevezünk, számukra a biztonság és a rend megteremtésének eszköze. Ha viszont, úgymond, beáll a csönd és a biztonság állapota, megzavarodnak, s mint sok leharcolt katona, depressziósak lesznek, mert nem képesek mit kezdeni a felgyülemlett adrenalinnal. Hogyan lehetséges közös hangra lelni velük, ha mi a világ azon részéhez tartozunk, akik extrém élményvadászként legfeljebb bungee jumpingolni járunk? Az első terepszemle után ezt felismerve, kezdeti terveinket felrúgva, a gyerekekkel együtt a konfliktus természetét, annak ezer arcát, elsősorban testi aspektusait kezdtük kutatni.

Abból indultunk ki, hogy képtelenek vagyunk megérteni és átérezni, milyen az, amikor ütni és ölni a legtermészetesebb – s ezzel megadtuk a konfliktus egyik lehetséges definícióját. Majd elkezdtünk közösen összeállítani egy listát azokról a dolgokról, amelyeket nem tudunk, vagy csak egyszerűen nehezünkre esik megtenni: hosszú ideig mozdulatlanul maradni, jól beszélni spanyolul/angolul, stabilan kézen állni, apát legyőzni szkanderben, harag nélkül gondolni valakire, elfogadni, hogy sérült a bokánk stb. Bár általában nem szeretünk sebezhetőnek tűnni, a játék hevében mindenki büszke lett a saját képtelenségeire, és tucatnyi tételt írt vagy rajzolt a papírjára. Az ezek nyomán ajánlott mozgásos gyakorlataink vagy a megterhelés miatt voltak tele kihívással (pl. futás közben éneklés), vagy versenyhelyzetet idéztek elő (egymás hátának feszülve, kéz használata nélkül kellett áttolni a partnert a szemközti falhoz), vagy magas koncentrációt igényeltek (pl. fejen állás), netán egy kulturálisan idegen táncforma elsajátítására buzdítottak (pl. jóga vagy dunántúli ugrós). Didaktikus okítás helyett a különböző korporális élmények mutatták meg, milyen inter- és intraperszonális konfliktusokat tud előidézni a környezetünk vagy egy adott helyzet. S persze az sem elhanyagolható, hogy a fizikai kifáradás lehetővé tette a foglalkozások végi (ön)reflexív beszélgetést. Miért akarunk elérni valamit? Belső vágy hajt, vagy csoportnyomásra cselekszünk? Ki mondja meg, hogy változtatni kellene a hozzáállásomon, és abból kinek milyen haszna származik?^[8] Hogy lehet, hogy amikor valaki a mozgásomban korlátoz, pl. lefogja a lábfejemet, akkor igazából egyszerre támogat is, mert e „rögzítettség” által sokrétűbben mozgathatom a testem különböző pontjait? Egy masszírozás során a nyomás miért szükséges, és miért nem elnyomó érzet? A gyerekekben kíváncsiság ébredt a testi kontaktus széles skálája iránt, habár nem klasszikus, úgynevezett jégtörő- és bizalomjátékokkal foglalkoztunk. Zárásképp a mi Cazucá-beli tünékeny, performatív múzeumunk nem a környék történeti emlékezetébe, nem is betanult és jól kigyakorolt koreográfiákba, hanem a közösen megélt feszültségekbe és azok széles értelmezési lehetőségébe adott betekintést. Önfeledten társalogtunk, bunyóztunk az odalátogató szülőkkel, bukfencezésre biztattuk őket. A színházi akció végül maga az a személyes vívódás lett, hogy mennyire szeretne mindenki a másik szemében a legügyesebbnek, a legtökéletesebbnek látszani, holott gyakorlataink épp arra irányultak, hogy hibázzanak, esetlenkedjenek. Ami mégis hőssé, virtuózzá tette őket, gyerekeket és szülőket egyaránt, ahogyan felülkerekedtek mindenféle görcseiken, és egymást is erre biztatták. Hol helyezkedik el mindez a hivatásos tánc világához képest? Cazucában két táncos-antropológusból, egy szociális munkásból, két foglalkozás-terapeutából és egy pedagógushallgatóból állt a csapat, nekik kellett megalkotniuk egy olyan metodikát, amellyel a résztvevőket kimozdíthatják a hétköznapjaikból, önvizsgálatot generálhatnak, és esetleg mikrováltozásokat idézhetnek elő náluk. Ugyanezt teszi a színházi szakmában a rendező vagy koreográfus és az előadók együttese, csak a megmérettetés pillanata nem egy többhetes workshop, hanem az előadás. Az egyikre a producer, a másikra a megbízó intézmény (jelen esetben a német Lucky Trimmer, illetve a kolumbiai EAN Egyetem) gyakorol jótékony nyomást. Bár a színházban konvencionálisan a vizuális ingerek, és így az esztétika a domináns, mégis mindkét platform kellő teret adhat a dialógusra, hozhat váratlan eszméléseket, hirtelen tettvágyat. Miben áll tehát a térteremtők (művészek és facilitátorok^[9]) felelőssége? Hinni, csodálkozni és kíváncsinak maradni akkor is, amikor minden sivárnak és értelmetlennek tűnik. Hiába tudjuk, hogy hat hét kevés volt ahhoz, hogy a nyomorúságos környezetben élő gyerekek problémáit megoldjuk, referenciaként talán hagytunk bennük néhány órát, amikor ők is azt érezhették, hogy lehetséges és jó együtt lenni.

A cikk nem jöhetett volna létre szerzőtársaim, Signa Schiavo-Campo és Juan Carlos Patiño Prieto segítsége nélkül; elkészítését a Campus Mundi ösztöndíjprogram keretein belül megvalósult tanulmányút tette lehetővé.

^[1] http://www.embodyingreconciliation.com/
^[2] Diana Gutiérrez, Lucía Martínez, Signa Schiavo-Campo.
^[3] Kolumbia 48 milliós lakosságából 7,7 millió kényszeráttelepített, a munkanélküliség 12%-os. Logisztikailag is bonyolult a helyzet, mert ha például valaki Cazucáról a belvárosba jár dolgozni, a napi fizetéséből (kb. 40 ezer kolumbiai pesó) minimum 10 ezret az utazásra kell költenie. Ezt tetézi az is, hogy az áttelepített felnőtt lakosság 87%-a nem rendelkezik a városi életmódnak megfelelő szocializációval – többnyire farmerek vagy bennszülöttek, akik lényegében az El Doradót kereső spanyolok hódításai, vagyis az 1500-as évek óta ugyanúgy és ugyanott éltek. Forrás: Una nación desplazada: informe nacional del desplazamiento forzado en Colombia. Bogotá: CNMH, 2015; Laura Dulce, „Altos de Cazucá, tierra de nadie”, El Espectador, 2014. október 31.
^[4] Pl. When in Roam: Colombia, https://www.youtube.com/watch?time_continue=672&v=xw8UAjrK8yM
^[5] http://universidadean.edu.co/es/noticias/ninos-de-cazuca-reconstruyen-tejido-social-gracias-una-eanista
^[6] Bonnie Klassen, „Opening Space for Healing in Colombia, in Barry Hart, ed., Peacebuilding in Traumatized Societies (Lanham–New York–Toronto: University Press of America, 2008), 290; saját fordítás.
^[7] Lisa Schirch, idézi Bonnie Klassen, uo., 291; saját fordítás.
^[8] A gyerekek évente többször vesznek részt különböző helyi szervezetek által kezdeményezett egy-két hónapos workshopokon, de él bennük egy – valószínűleg a szüleiktől rájuk hagyományozott – ódzkodás és szkepticizmus azzal szemben, hogy városi, tanult, gazdag, fehér (olykor külföldi) harmincas nők akarják megmondani nekik, mi a jó.
^[9] Közösségi és alkalmazott művészeti foglalkozások vezetői.