A Kabaré arról szól, hogy egy szétrohadó, fasizálódó rendszerben az emberek megpróbálnak úgy tenni, mintha a rendszer nem rohadna és fasizálódna egészen az utolsó pillanatig és még utána is.

Mohácsi János, akinek rendezései általában tele vannak aktuális politikai kiszólásokkal, és ennek következtében otromba, de rettentően vicces pillanatokkal, a miskolci Kabaré rendezésekor nem érezte szükségét annak, hogy bármilyen apró utalással nyomatékosítsa, a Kit Kat Klub akár Magyarországon is lehetne, 2018-ban. Ez minden bizonnyal azért van, mert ez különösebb utalások nélkül is teljesen világos. Sally Bowles és a körülötte élő részeges bagázs, akik homokba dugják a fejüket a harmincas évek fasizálódó Németországában, és próbálnak úgy tenni, mintha a körülöttük zajló események nem az ő valóságuk részét képeznék, mi vagyunk: mi, akik esténként a hetedik kerület romkocsmáiban ücsörgünk, körülöttünk egy csomó külföldi turistával, és demokráciásdit játszunk, úgy teszünk, mintha még mindig döntéseket hozhatnánk bármiről is.

Fotók: Gálos Mihály Samu

Mohácsi János már az első pillanatoktól fogva kissé visszásnak, kellemetlennek ábrázolja a Kit Kat közegét. Az odaérkező Cliffet (Rózsa Krisztián) a Kit Kat örömlányai mozdulni sem hagyják, Ernst (Fandl Ferenc), tulajdonosa már a darab ideje előtt bepalizta őt, és áthozatott vele egy bőröndnyi pénzt a határon. Czakó Julianna Sallyje (a másik szereposztásban Radnay Csilla játssza) pedig nem energikus és ellenállhatatlan őrült, ahogy azt általában a Kabaré-előadásokban megszoktuk, sokkal inkább egy unott trampli, aki – úgy tűnik – csak jobb híján díváskodik a füstös kis lokálban. Simán elásítja magát antréjában, a Mein Herr című dal éneklése közben, a tonettszékre pedig, amelyen Liza Minelli még szexisen tekergett, úgy húzza fel magát, mint egy reumás vénasszony. Arrogáns és manipulatív, csak akkor strapálja magát, ha valamit el akar érni, Cliffre már az első pillanatban szégyentelenül ráerőszakolja magát.

Szóval a helyzet alapvetően nem túl rózsás ezen a helyen – hogy ezt a kedélyes amoralitást a náci hatalomátvétel és a fasizmus követi, az tulajdonképpen nem is olyan nagy csoda. Az is jól látszik Mohácsi János rendezéséből, hogy Sally és Cliff boldogságába sem csak a harmincas évek történelmi eseményei szólnak bele, hanem az előtte lévő időszak teszi őket (vagyis inkább Sallyt) alkalmatlanná a monogám kapcsolatra. Más a helyzet Herr Schultz-cal (Szegedi Dezső) és Fräulein Schneiderrel (Máhr Ági), akiket a politikai közhangulat szakít el egymástól. Az ő szerelmük története szinte egy az egyben megmarad a különben meglehetősen átírt sztoriban, csak sokkal hevesebb, erotikusabb az együttlétük, és így sokkal fájóbb elválásuk.

Ahogy a filmben, úgy a miskolci előadásban is az egyik legmegrendítőbb pillanat a Tomorrow belongs to me eléneklése. A filmben a kameraállások teszik meglepővé a pillanatot: szőke, szép arcú fiatal fiú énekli andalító hangon a dalt, majd a kamera lassan láttatni engedi a fiú ruháját: barna katonai egyenruha, karján horogkereszt, aztán lassan mindenki feláll a sörkertben, átszellemülten énekel vele, miközben előrelendítik karjukat; kivéve Cliffet és Maxot, ők a kocsijukhoz mennek és elhajtanak. Miskolcon a Kit Kat Klubban egy bepezsgőztetett kislány énekli a dalt egy székre állva, közben ki meggyőződésből, ki kelletlenül-félelemből, de a konferanszién kívül mindenki feláll és énekel.

A konferanszié figurája teljesen átértelmeződik Mohácsi rendezésében: itt ugyanis a Kabaré-előadásokban megszokott elvtelen és sátáni jellem helyett egy nagyon is emberi karaktert kapunk. Harsányi Attila konferansziéja nem ért egyet a rendszer változásaival, és a maga szerény módján megpróbál ellenállni. Ebben a kontextusban pedig a lázadás eszközének tűnik a konferanszié gúnydala, amelyet egy gorillával a karján énekel el (Ha az én szememmel látnák).

A miskolci Kabaré legfontosabb kérdése mégis az, meddig lehet úgy élni, hogy ignoráljuk a politikai környezetet, és a válasz is megérkezik: addig, amíg találunk egy helyet, ahol biztonságban érezzük magunkat. Sally a Kit Kat Klubban marad, nem megy Cliffel Amerikába. Aztán röviddel utána ő is megérti, hogy a safe space egy diktatúrában csak illúzió. Mikor a nácik kiküldik a kabaréból a zsidókat, és több mint az emberek fele kimegy, mikor már minket, a miskolci színház közönségét kezdik ugyanezzel vegzálni a felhúzott nézőtéri fényben (megjegyzem, ezt talán tehetnék kicsit bátrabban a szereplők, lehetne kicsit hangsúlyosabb, hogy a mondatok nekünk is szólnak), akkor Sally és a konferanszié undorodva távolodnak a jelenettől a kijárat felé. Ez az a pillanat, amikor ők is megértik, hogy vége az önáltatás időszakának, nem lehet már másfelé nézni és kimaradni abból, ami ezután következik. Mikor Sally Bowles és a konferanszié felelősségét vizsgáljuk, felmerül a kérdés, vajon volt-e olyan pillanat, amelyben meg tudták volna változtatni a történelmet, ha nem dugják homokba a fejüket. A válasz pedig nem kecsegtet túl sok reménnyel, de talán mégis jobb lett volna, ha megpróbálják.

Hol? Miskolci Nemzeti Színház
Mi? Kabaré – John Van Druten és Christopher Isherwood elbeszélései alapján a szövegkönyvet írta: Joe Masteroff, fordította Mohácsi István, a dalszövegeket fordította Eörsi István és Mohácsi János.
Kik? Szereplők: Czakó Julianna / Radnay Csilla, Harsányi Attila, Rózsa Krisztián, Máhr Ági, Kincses Károly / Szegedi Dezső, Varga Andrea, Fandl Ferenc, Farkas Sándor, Feczesin Kristóf, Papp Endre, Somhegyi György, Fandl Frida, Kőhegyi Anna, Lichy Johanna.
Közreműködik: a Miskolci Nemzeti Színház zenekara és énekkara és a Miskolci Balett.
Díszlettervező: Khell Zsolt Jászai-Díjas. Jelmeztervező: Remete Kriszta. Koreográfus: Bodor Johanna. Koreográfus-asszisztens: Fűzi Attila. Dramaturg: Mohácsi István. Zenei Vezető: Cser Ádám / Kovács Márton. Zenei asszisztens, hangszerelő: Nagy Nándor. Karvezető: Pataki Gábor. Korrepetitor: Rákai András, Nagy Nándor. Ügyelő: Együd Tünde. Súgó: Reiter Krisztina. Rendezőasszisztens: Radnai Erika, Szalay Petra. Vezényel: Cser Ádám / Philippe De Chalendar. Rendező: Mohácsi János