Két világsztár táncos, két meghökkentő, filozofikus elgondolásból kiinduló előadás. El lehet-e táncolni egy test nélküli embert? Készülhet-e koreográfia valaki géntérképéből?

A kanadai táncos ikon, Louise Lecavalier, a La La La Human Steps egykori legendás táncosa az első, az összetéveszthetetlen stílust képviselő Wayne McGregor és társulata (ami már nem Random Dance, hanem Company Wayne McGregor névre hallgat) pedig a második kérdésre kereste a választ. A Battleground és az Autobiography nemcsak abban hasonlítottak, hogy az alkotó nevét elolvasva a legtöbb kortárs táncrajongó fejvesztve rohan sorban állni a jegyekért. Mindkét előadás analizál, részeire szedi az embert mint egészet, a mikroszkópja fölé hajoló tudós precizitásával boncolgat, ennek megfelelően a végeredmény sallangmentes, szikár és futurisztikus.

Battleground. Fotók: Mille Batailles Cornellier

Lecavalier kétszereplős koreográfiája Italo Calvino A nem létező lovag című elbeszélése nyomán készült, melynek főhősei Agilulfo, akinek neve, páncélja, lovagi címe van, de teste nincs, és csatlósa, akinek csak teste, fizikuma van, ám neve, ahogy hite arról, hogy ki-mi is ő, mindig változik. Ahogy az ihlető irodalmi műben a két szereplő nem más, mint egy személyiség szétszakítva, két emberként megjelenítve, úgy hamar egyértelművé válik, hogy Lecavalier harcmezején is egy ember saját magával folytatott harcát látjuk.

A páncél ezúttal maga a test, csillogó fekete, cipzáras kapucnis felsőbe és feszes bőrnadrágba bújtatva. A test páncéljában rejtező különös alak pedig fehérre festett arccal, merev, kifejezéstelen tekintettel a közönség szemébe bámulva, szemkápráztatóan gyors mozdulatok által hajtva próbálja megfejteni, megtalálni, vagy épp elveszíteni magát. Nemcsak a személyiség, de a mozgás maga is elemeire bomlik Lecavalier koreográfiájában. Az előadás elején egyedül látjuk, keresztezett lábakkal lábujjhegyen előre, hátra, oldalra topogva feszes testtel, csupán a kézfejeit rázza őrült tempóban. Később a mozgás egyre több testrészre terjed ki, egyre nagyobb teret jár be a színpadon. Mozdulatai minden felesleges gesztustól mentesek, A és B pontok között a legegyenesebb, leggyorsabb utat írják le. Kényszeres ismétlődés, haladás és tolatás, helyben futás. Villámgyors, szaggatott, de eltúlzott, karikírozott mozgássorokat is látunk, mint például amikor meghajlott háttal, körmét motorikusan rágva jobbra-balra tekint. Precíz gép, menekülő ember és szomorú bohóc egyszerre. A robotikus mozgás, a fejbúbig érő, testhezálló fekete öltözet, a hol tompán, hol élesen lüktető repetitív elektronikus zene futurisztikus hatást kelt, de a fehérre meszelt arcú, nagy szemekkel, szinte pislogás nélkül közönségére meredő magányos hős képe, a túlhajszolt, ismétlődő mozgás felidézi a klasszikus némafilmes burleszkeket is.

Édouard Lock és David Bowie félelmetes fizikumú, fékezhetetlen vadságú múzsája ma, közel hatvanévesen is – hosszú szőke lobonc nélkül és kevesebb akrobatikával – vibráló tempót diktál, az ösztönösség áradásával és a teste feletti maximális kontroll tartásával szinte beszippantja maga körül a levegőt. Androgün lényéből magától értetődően formálja meg a magányos gép-ember figurát, aki egyszerre nemtelen, kortalan és megállíthatatlan. Ha le is ül pillanatokra az előadás zenéjét élőben keverő, játszó Antoine Berthiaume mellé, hogy a zenész által felé nyújtott vizes palackból igyon egy kortyot,  szinte azonnal újra visszatér a fa panelek és fénycsíkok által kijelölt harcmezőre. Mintha egy bokszmeccs újabb és újabb menete kezdődne számára. Az egyik menet elején Lecavalier takarásából váratlanul előlépve bukkan fel a másik táncos, Robert Abubo, a főszereplő árnyéka, másik énje, kontrollja. Szemben Lecavalier-vel, mozgása puha, gördülékeny, szelíd. Ő a megtartó erő, aki vállára véve hurcolja a bábbá merevedett másikat, aki, ha rövid időkre is, de lelassítja, érzékeny kapcsolódásokra készteti, a díszlet falára tapadva, lábakkal felfelé, függőlegesen gördülve, új dimenziókat nyit kettejük számára. De a lényegen ez mit sem változtat. Le-le vonulnak egy-egy menet végén, de mindig visszatérnek, és a küzdelem, a versenyfutás folytatódik. A szólóból duóba váltva több új aspektusát, okát, célját is megsejthetjük ugyan a küzdelemnek, de a koreográfia lineáris lendülete érezhetően alábbhagy. Legalább háromszor voltam benne biztos, hogy most már vége lesz az előadásnak, de a szereplők újra felálltak, újra visszatértek a színpadra, újra futni kezdték köreiket. Tekinthetem ezeket üresjáratnak, de akár azt is jelentheti, hogy a legnagyobb küzdelem éppen az, hogy képesek legyünk befejezni önmarcangoló harcainkat.

Autobiography. Fotók: Richard Davies

A táncművészet és a tudomány kapcsolódásait korábban is előszeretettel kutató Wayne McGregor bizarr – bölcsész agyam számára a sajtóanyag többszöri elolvasása után is nehezen befogadható – módját választotta az önmagával való szembenézésnek: elkészítette saját géntérképét, majd a 23 kromoszómapárhoz 23 koreográfiai egységet rendelt. A teljes géntérképét tartalmazó 3 milliárd bitnyi adat felhasználásával és további matematikai hókuszpókuszok meg egy számítógép segítségével pedig létrehoztak egy képletet, amely a 23-ból 21 egységet mindig új és új sorrendben sorsol egymás mellé – a nyitó és záró rész mindig azonos –, de még az is  közvetlenül az előadás előtt dől el, hogy melyik szerepet ki táncolja a 10 táncos közül. Így tehát az Autobiography minden egyes előadása egyszeri és megismételhetetlen.

McGregor tehát precíz tudományossággal létrehozta az igazi random dance-t, a véletlen táncot. Lemond az alkotást, előadást és befogadást segítő strukturális egységről, a hagyományos dramaturgiai építkezésről, bedobja az ismeretlenbe táncosait és a közönséget. Úgy érezhetjük, hogy az egyes „kromoszómáknak” adott címek (Természet, Ösztön, Emlékezés, Alvás, Öregedés, Tudás, Döntés, Nyomok stb.), és a hozzájuk társított koreográfia ad némi fogódzót. Például érteni véljük, hogy a „Természet” blokk elején miért tapasztják a táncosok tenyerüket, öt ujjukat a földre, vagy látunk benne logikát, hogy a „Nyomok” (Traces) egy groteszk barokk balett Arcangello Corelli Concerto grossojára előadva. Megmagyarázhatjuk magunknak, hogy amikor az „Alvás” egységben a plafonról fokozatosan leereszkednek, és az alattuk menekülő, gördülő, transz állapotban rázkódó táncosokat csaknem felnyársalják a hatalmas fémvázas tüskék, az az alvás közbeni misztikus tudatállapotot, tudatos és tudattalan találkozását jeleníti meg. Ám összességében elmondható, hogy a koreográfia olyannyira kerül minden konkrét, magyarázó, leíró gesztust, hogy tulajdonképpen bármelyik etűd kaphatná bármelyik címet.

Aitor Throup modern, lezser, réteges öltözetként és historikus időket idéző tunikaként is hordható, többféleképpen kombinálható fekete-fehér kosztümjeiben a táncosok egyrészt egyformaságukkal, másrészt folyamatos alak- és szerepváltásaik miatt sem beazonosítható karakterek. Az előadás hangulatát alapjaiban meghatározó zenéket, zajokat a kilencvenes években Chicagóból elindult elektronikus zenei irányzat, a footwork néhány éve felfedezett, fiatal sztárja, egy huszonéves indianai lány, Jlin válogatta. Helyet kapott benne saját egyszerre hipnotikus, agresszív és sokkoló hangzású, hátborzongató hangfoszlányokat is felhasználó zenéje mellett a már említett barokk hegedűverseny, madárcsicsergés, törzsi dobok lüktetése, valamint a német származású brit kortárs zeneszerző, Max Richter kozmikus nyugalmat árasztó muzsikája, amely olyan, mintha egy David Attenborough-film elektronikusan felturbózott aláfestő zenéje lenne. Ahogy a zene, a hosszú évtizedek óta McGregorral dolgozó Lucy Carter fényeffektusai is a koreográfiával egyenrangú összetevői az előadásnak. A fény a teret felszeletelő éles határvonal, vagy épp lilásan derengő lebegés, stroboszkóp pulzál, lézerfény pásztáz, a közönség soraiba is befurakszik. Mintha minket is beszippantana ez a különös, rendszertelen rendszer, amelyben minden folyamatosan változik, nincsenek viszonyítási pontok.

Wayne McGregor feltett magának egy kérdést: ki vagyok én? Válaszok helyett kiismerhetetlenül összetett, feldolgozhatatlan, csupán részeiben megérthető adatrengeteget kapott. Ennek mintájára készített egy előadást, amelyhez csupán az inputokat adja meg, a matematika pedig ebből generál egy előre meg nem jósolható eredményt. Mindig mást és mást. Ahogy a kromoszómapárok is azonosak legtöbbünkben, mégis más-más lesz belőlünk, ahogy az életben is ugyanazok a dolgok (ösztön választás, emlék stb.) irányítanak, változtatnak, sodornak minket, de más-más irányba. Az egymásba kapaszkodó, láncolatot alkotó tíz táncos képe a DNS-szálakat juttathatja eszünkbe. Elsodródnak egymás mellől, a teret, tekinteteket, mozdulatokat szkennelve a másodperc tört része alatt találnak vagy szalasztanak el egymáshoz kapcsolódási pontokat. Olyanok akár az idegsejtek. Már-már magunkat is a mikroszkóp fölé hajoló tudósnak érezzük, aztán rájövünk: mi is része vagyunk a kísérletnek. Amikor a két fix pont, a kezdet és a vég között bejárjuk az utat, mely egy magányos férfi meghitt táncával kezdődik és egy magányos nő kirobbanó küzdelmével zárul, ott motoszkál agyunkban a tudat, hogy egy hipotetikusan majdhogynem végtelen számban (24 ezer permutációról ír a sajtóanyag!) létező előadás egyetlen formája, ami testet öltött előttünk. És ez egyszerre kelti fel bennünk a kíváncsiságot, érzékelteti kicsinységünket és a frusztrál a teljesség megismerhetetlenségének érzésével.

Pont, mint amikor feltesszük magunknak a kérdést: ki vagyok én.

Hol? Trafó
Mi? Louise Lecavalier: Battleground
Kik? Koncepció és koreográfia: Louise Lecavalier. Előadó: Louise Lecavalier és Robert Abubo. Fény: Alain Lortie. Eredeti és élő zene: Antoine Berthiaume. További zene: Steve Roach. Jelmez: Yso.

Hol? Trafó
Mi? Company Wayne McGregor: Autobiography
Kik? Koncepció és rendezés: Wayne McGregor. Koreográfia: Wayne McGregor, a táncosokkal együttműködve. Táncosok: Rebecca Bassett-Graham, Jordan James Bridge, Travis Clausen-Knight, Louis McMiller, Daniela Neugebauer, Jacob O’Connell, James Pett, Fukiko Takase, Po-Lin Tung, Jessica Wright. Zene: Jlin. Díszlet és vetítés: Ben Cullen Williams. Fény: Lucy Carter. Jelmez: Aitor Throup. Dramaturgia: Uzma Hameed.