Olyan a játék dinamikája, mintha egy négykarú libikóka működését figyelnénk. Ki itt, ki ott kezd süllyedni, ki ezzel, ki azzal áll párba egy harmadik ellenében, s közben lelkileg levetkőződnek, pedig nem ezt akarták tenni.

Sarjaink, bizony, ütik-verik egymást. Különösen a fiúcskák. Minden családnak van legalább egy, szégyenkező sziszegéssel emlegetett hőstörténete a gyerekről, aki beverte a másik srác fejét az iskolai partvissal, vagy eltörte-betörte-kitörte az azóta esetleg éljogásszá lett, jeles osztálytárs valamijét. Kevésbé rögzíti a családi legendárium az eseti alulmaradások másfajta szégyenét, s a ki nem élt bosszú párájától övezett méltatlankodásokat. Megveretésünk élménye gyakran ködbe vész. De amíg friss, addig áll a bál. Ebből kapunk most ízelítőt az Átrium színpadán, Bereczki Csilla rendezésében.

Fotók: Mészáros Csaba

Yasmina Reza Moszkvából kivándorolt, mérnök édesapja nemcsak üzletember volt, de zongorista is. Budapesti, magyar-zsidó családból származó édesanyja pedig hegedűn játszott. Leányuk Párizsban, a nagyszerű Jacques Lecoq iskolájában végzett színészként, s ritmusérzékét Molière és Marivaux darabjaiban játszva fejlesztette tovább. Aztán írni kezdett. Első darabja 1987-ben, ez pedig (Le Dieu du carnage), mely Bognár Róbert fordításában Az öldöklés istene címet nyerte el, 2006-ban született, s azon nyomban körbe is futotta a világot. Érdemes megjegyezni, hogy a világhírt előkészítő angol nyelvű változat a drámaíró Christopher Hampton műve, aki nemcsak Reza három másik művét, de Csehov és Ibsen darabjait, sőt, Molière Don Juanját is lefordította. Az öldöklés istene a londoni bemutató után bejárta a világ színpadait. Párizsi előfordulásaiból az a 2009-es bemutató érdekes leginkább, amit maga a szerző rendezett, s az a 2011-es forgatás, amikor Roman Polanski igen nagy sztárokkal készítette el belőle a Carnage címet viselő filmet. Aki nehezen viseli a szatírát, különösen, ha azt döcögve vezetik elő, az gyorsan minősíti sznobériának az ilyesfajta sztorik lényegét. Yasmina Reza esetében ez nem egyszer fordul elő. Elnézve a jelöléseket s az elnyert díjak sorát, a kissé kimódolt darab azért két dologra biztosan alkalmas. Egyrészt arra, hogy jó színészek örömüket leljék benne, másrészt meg, hogy a nézők magukba nézzenek, legalább egy pillanatra.

Arról van tudniillik szó, hogy két kölyök összeverekedett, s az egyiknek kitört a foga. Szüleik, maguk előtt tolva elképzelt személyiségük értékrendjét, s ezzel jelentősen túlvállalva magukat, a vesztes fél otthonában találkoznak. A magát legkevésbé megjátszó vállalkozó, Michel (Hevér Gábor) és felesége, Véronique (Herczeg Adridenne), a már egy könyvet is írt (!), társadalmi elkötelezettségű, de kissé bomlott lelkű művészettörténész lakásában beszélik meg a történteket, reményeik szerint, felvilágosult polgárokhoz illően. Más világokból érkezik ide Alain, a sikeres ebadta állandóan telefonon csüngő, ügyvéd apja (Szikszai Rémusz), s Anette, annak szuperdivatosan öltözött, vagyonkezelési tanácsadó felesége (Péterfy Bori).

Szakács Ferenc díszlete a feladatnak megfelelően, kissé dúlt alaprajzú, de a cselekményt és a nézői rálátást rendben kiszolgáló értelmiségi lakást mutat, könyvekkel, afrikai maszkokkal, ahol kell, csappal s fürdőszobával. Pető Kata jelmezei első pillanattól kezdve szinte beszélgetnek a nézőkkel. Nincs senkin egyetlen felesleges ruhadarab sem, a vállalkozó pohoska és kardigános, az ügyvéd keményen öltönyös. Némi váratlan bukét ad az előadásnak, s ezt a rendezés ki is használja, hogy Herczeg Adrienne hóna alatt majdhogynem elsétálhatna Hevér Gábor, noha ezt a vállalkozót minden bizonnyal nagytermetű, gyermeki őszinteségű férfinak írták meg. Véronique lígő-lógó, ultramodernnek képzelt, fehér-szürke mintás klepetusa nem csupán öltözködési, de személyiségprobléma, a színésznő dús, szőke haját bután lefogó fekete pánt pedig maga a zokogó önmarcangolás. A Barbie-forma másik feleség púderkék kiskosztümjének, méregdrágának tűnő, ezüstös táskájának szinte lent is érezni az illatát, akárcsak annak a sokat hangsúlyozott Givenchy kölninek, amivel Anette hirtelen bekövetkező öklendezésének nyomát próbálják eltűntetni a háziak. Ez a központi akcióként, mintegy dramaturgiai váltópontként felépített, látványos okádékolás egyébként Péterfy Bori remekül megoldott mutatványa. S amint a Kokoschka album is le van hányva, megindul a totális leépülés, innentől már a fehér rum bódulatában lebegnek a lelkek.

Olyan a játék dinamikája, mintha egy négykarú libikóka működését figyelnénk. Ki itt, ki ott kezd süllyedni, ki ezzel, ki azzal áll párba egy harmadik ellenében, s közben lelkileg levetkőződnek, pedig nem ezt akarták tenni. Most győzni akarnak. Talán nem mindenkin, de azokon itt, mindenképpen. És megigazulni akarnak. Különösen az örök vesztes állapotot pátosszal kiteregető, magát példaként felmutató, s egész esetlenségében leginkább magyarra fogalmazott Véronique akar itt triumfálni. Nem sikerül. A záró pillanatban megszólal a telefon, benne a távoli kislány, aki nem is tudja, hogy ő most nem az elszökött, hanem az apja által kidobott hörcsögöt siratja. S ekkor, mintha semmi, de semmi nem történt volna, úgy kapja össze magát az anya, s tér vissza, kijózanodva, velünk együtt, a hazugságok védelmi hálójához.

Volt ennek a darabnak német nyelvű bemutatója is. Meglehet, az ottani közönség tagjai közül többeknek eszébe jutott Hebbelnek, a Maria Magdalena című dráma kétszáz éve született szerzőjének egy ide vágó, s most minden megjelenített figurára illő megállapítása: „Az, aki én vagyok, fájdalmas szívvel köszönti azt, aki lenni szeretnék.” Ebben az elfogadhatóan megírt, Bereczki Csilla által tehetségesen megrendezett, fekete komédiában a prezentálni vágyott „én”-eknek a megtöretése és feladása zajlik éppen, kisebb-nagyobb csörték formájában.  De, sajnos, sok az ismétlés, az átlapolódás, fárasztó a sok, kislépcsőjű újrakezdés. A Szikszai Rémusz által gazdaságosan megformált, állandóan telefonon pattogó sztárügyvédet maga a szerző nem igazán színezte ki. Vele mondatja ki viszont a címben szereplő szavakat. Alain, némi szépelgéssel, „az öldöklés istenének” hatalmával próbálja magyarázni saját fia tettét.

Magyarul ez az „öldöklés” talán még finomkodóbb, mint franciául. A régi szó ott vérengzést, vérontást, mészárlást jelent, mely magyarra sem fordítható pusztán a lélektanilag egyébként helyén való agresszió fogalmával. Az „Adj neki!” feszülő állapota ez, a hörgés, amit nálunk leginkább a hazai szlengbe költözött, jiddis szó, a „hirig” érzékeltet. Üsd, vágd, nem apád! – mondja a magyar. Van az összecsapásnak valami letagadhatatlan mámora, s van az adrenalinnak olyan mértékű belobbanása, ami nem feledhető. S ha nincs másfajta, vele szembe állítható rangú kihívás, például a teremtésnek, a létrehozásnak az aktusa, akkor erre a lihegő oppozícióra rá lehet kapni. Ha csak ez van, az öldökléshez vezet. Ha van más, jófajta izgalom, akkor, egyfajta lélekmentő kultúrát birtokolva, megúszom a helyzetet. Akkor olyasmi történhet, amiről József Attila beszél: „Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm…”. Hátha.

Hol? Átrium
Mi? Yasmina Reza: Az öldöklés istene
Kik? Szereplők: Herczeg Adrienn, Hevér Gábor, Péterfy Bori, Szikszai Rémusz
Fordította. Bognár Róbert. Dramaturg: Mikó Csaba. Díszlet: Szakács Ferenc. Jelmez: Pető Kata. Zene: Kákonyi Árpád. Szcenikus: Szabó Szilveszter. Grafika: Lakatos Péter. Smink: Takács Annamária. Öltöztető: Lakatos Erika. Világosító: Ősze András, Czibor Attila, Nagy József. Hang: Molnár Zoltán, Szabó Szilveszter. Technikus: Rigó Péter. Kellékes: Hajdu Bence, Tóth Vali. Súgó: Zsolnay Andrea. Segédrendező: Almay Zsófia. Produkciós menedzser: Zsedényi Balázs. Produkciós vezető: Nyulassy Attila. Rendező: Bereczki Csilla