…fontos, hogy minél többféle megközelítés megjelenhessen a Nemzeti Színház színpadán, mert ha meghatározható egyáltalán, mitől „nemzeti” egy teátrum, akkor biztos, hogy a definíció lényeges eleme, hogy feladata gondolkodást kezdeményezni a változó világról, amelyben élünk.

„Nemzeti színházakról – másként” címmel szervezett kerekasztal-beszélgetést a budapesti Nemzeti Színház a 2018-as MITEM keretében. A Balkányi Magdolna és Szász Zsolt által moderált eszmecsere célja volt választ találni arra a nem könnyű kérdésre, hogy mi különbözteti meg a „nemzetiszínházat” a nemzet többi színházától.

Bár a beszélgetés sokféle irányból érkező résztvevője több érdekes szempontot is felvetett, leginkább azt éreztem a meglehetősen hosszúra nyúlt délután folyamán, hogy a szereplők elbeszélnek egymás és a fontos kérdések mellett is.

S. E. Wilmer színháztudós és drámaíró, a Dublini Trinity College professor emeritusa például elmondta, hogy a nemzeti színház 21. századi küldetése szempontjából fontos lehet megvizsgálni Skócia és Wales nemzeti színházát, amelyek csak most, a kétezres években jöttek létre. (Sajnos ennél a megállapításnál nem jutottunk tovább, pedig annak fényében különösen érdekesek lettek volna a részletek, hogy Hudi László és Imre Zoltán 2007-es nemzeti színházi pályázatukban pont a produkciós házként működő skót minta magyar változatát ajánlották megvalósításra.)

Jelenet a Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk című előadásból

Az is elhangzott, hogy Észtországban azért nincs nemzeti színház, mert amikor a 20. század végén függetlenné vált országban kezdeményezték a létrehozását, a többi teátrum élénken tiltakozott, mivel attól féltek, a színházalapítás csak az ő költségvetésük rovására történhet, úgyhogy inkább nem kértek az ötletből.

Wilmer felvetésére, hogy a budapesti Nemzeti épülete egy időutazás, a 19. századba repít vissza minket, Sirató Ildikó színháztörténész, az OSZK Színházi Tárának vezetője kiemelte, hogy a 2002-ben átadott épület az első, amely eredetileg is nemzeti színháznak épült, talán ezért is idézi a 19. századot. Észtországra visszatérve a színháztörténész azt is hozzátette, hogy ugyan nincs különlegesen dotált nemzeti színházuk, de az észt közönségnek és a színházcsinálóknak egyaránt fontos a nemzeti egység, az identitás kérdése.

A kerekasztal-beszélgetés utolsó blokkjában levetítették Csáji László Koppány író, kulturális antropológus interjúját Sara Margrethe Oskal Norvégiában élő számi drámaíróval és színésszel, aki arra tette fel az életét, hogy a hagyományos számi történetmesélés segítségével, számi nyelven beszéljen tabukról, a 21. század kérdéseiről. A színházi alkotó számára egyszerre fontos a lokális elköteleződés és egy nemzetközi közönség megszólítása. Bár végtelenül szimpatikus volt  Oskal őszinte lelkesedése, meg persze érteni vélem a távoli párhuzamokat is, mégis csak az erősödött bennem, hogy egyre táguló körökben megyünk el a téma mellett.

Csáji a film után felhívta  a figyelmet arra, hogy az ember mindig határhelyzetekben ismeri fel a saját identitását, és arra is emlékeztetett, hogy az 1896-os magyarországi világkiállítás népművészeti falujában a felépített 24 házból 12 a nemzetiségeké volt. Trianon óta ez a „tükör” már nem áll rendelkezésre. Ehhez Wilmer azt tette hozzá, hogy mindannyiunknak több, állandóan változó, eltérő identitásunk van, különböző szerepek, amiket játszunk, és igazából az a fontos, hogy „jóban legyünk” ezekkel az identitásokkal.

A beszélgetésen  – csak az említés szintjén – felmerült néhány kulcsszó a „mit játsszunk és hogyan”-nal kapcsolatban. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához jó „alapanyag”  a MITEM egyik meghívott – egyébként a POSZT-ra is beválogatott – előadása, Matei Vişniec Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk című drámája a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadásában.

Jelenet a Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk című előadásból

A darab egymáshoz csak ritkán kapcsolódó jelenetek füzére. A belőlük létrejövő mozaikos kép persze törvényszerűen leegyszerűsített, már-már sztereotíp, de ezzel együtt erős hatással volt rám. Talán pont azért, mert az előadás hibáival együtt is fájdalmasan szembesít azzal, milyen is ez az Európa, ahova a menekülők érkeznek, mennyire bizonytalan, mindentől rettegő világban élünk. De persze üzletet csinálni, hasznot húzni azért még így is lehet ezekből az emberekből.

Ebben az Európában mindenki tanácstalan, egyedül az embercsempészről és a szervkereskedőről nyilvánvaló, hogy urai a helyzetnek. Pontosan tudják, mi a feladatuk, mi a szerepük a gépezet működésében, ők állnak a kormányrúdnál. Vişniec víziójában legalábbis ez a felállás. A többiek passzív elszenvedői a történéseknek.

Amikor bementünk a terembe, a szereplők már ott ültek velünk szemben a székeken, én pedig próbáltam kitalálni, melyikük honnan jött és miért, mi a története. De ezeknek a menekülőknek nincs történetük, sokan vannak és arctalanok. Behelyettesíthetőek. Áldozatok, akár partot érnek, akár nem. Ugyanúgy veszítik el az identitásukat (már ha volt nekik ilyen), múltjukat, életük eredeti formáját és tartalmát, ahogy azok a mobiltelefon-alkatrészek, amelyeket a darab egy pontján hatalmas zsákokból a színpadra zúdítanak. Egy halom szemét, ennyi maradt a készülékekből, hogy azután  abban gázoljanak végig  a szereplők. Darabjaira hullott szét minden, és – egyelőre legalábbis – nem tűnik úgy, hogy mindez összerakható.

Látjuk a menekülőket indulás előtt, végighallgatjuk, ahogy az embercsempész eligazítást tart, és az is felvillan egy-egy jelenetben, ami a megérkezésük után történik. A darab végén pedig felkapcsolódik a villany, minden szereplő előveszi a telefonját, és nézzük egymást szótlanul. Azt már kár volt, hozzátenni hogy egy hajóban evezünk, hisz ez úgyis nyilvánvaló.

Vişniec egy 2015-ös interjúban mondta, hogy Európa „olyan ház lett, amely az összes ajtaját és ablakát kitárta,  azokon kiengedi a saját identitását, miközben ebbe a házba behatol az ismeretlen.” Ez egy provokatív mondat, mint ahogy az előadás is az, és nem is kell vele egyetérteni. Az viszont fontos, hogy minél többféle megközelítés megjelenhessen a Nemzeti Színház színpadán, mert ha meghatározható egyáltalán, mitől „nemzeti” egy teátrum, akkor biztos, hogy a definíció lényeges eleme, hogy feladata gondolkodást kezdeményezni a változó világról, amelyben élünk.