Színpadi és civil személyiségének egyik legfőbb stílusjegye a szabálytalanság és a szókimondás. Volt már pultoslány, családsegítő, tartozott HOPPart Társulathoz, az Alföldi-féle Nemzetihez, a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz. Most éppen váltókorszakát éli, elszerződött Szombathelyről. A salemi boszorkányok az utolsó bemutatója a társulatnál.

Fotók: Szarka Zoltán

– Arthur Miller darabja lényegében arról szól, amiben élünk: az előítéletek, a politikai, vallási bűnbakkeresés felbomlasztják a közösséget. A választások utáni közhangulat mennyire nyomja rá a bélyegét az Alföldi rendezte előadásra?

– A salemi boszorkányok már akkor „pofán csapott”, amikor a Vígszínházban láttam Mohácsi János Istenítélet című rendezését. Húsba vájó, örök érvényű darab. Közel áll hozzám, mert a mindenkori kisemberről szól. Nincs olyan szereplője a darabnak, akiben ne ismernék rá a környezetemben élőkre. A boszorkányüldözésen és az igazságszolgáltatás igazságtalanságán túl mérhetetlenül fájdalmasnak tartom a kisember nyomorúságát, azt a kérdést, hogy milyen áldozatokat hozunk meg, illetve nem hozunk meg. Hogyan áruljuk el egymást és magunkat.

– Elizabeth Proctor egy nagyon erős, gerinces asszony, aki a végsőkig kitart az igazsága mellett. Karakterben hasonlít hozzád?

– Ez az általános vélekedés róla, de közben ő is elkövet hibákat, rengeteg gyarlóság van benne. Nem fekete-fehér a képlet, miszerint Elizabeth az erős, pozitív pólus, a másik oldalon meg van a világ, a férje, a társadalom, a bürokrácia. Nekem az a dolgom, hogy megszeressem a játszott figurát, hogy megértsem a mozgatórugóit, és ezáltal egyre több mindent kutassak fel belőle magamban. A Proctor házaspár magánéleti válságba került. Ez a nő mást mutat kifelé, mint amivel belül küzd. Megpróbálja lenyelni a fájdalmát, átlépni rajta, de zsigeri szinten nem képes rá. A megrepedt kapcsolat elindít benne egy folyamatot, aminek rettenetes a következménye.

– A Salem városát eluraló lincshangulat valahol rímel a jelenlegi rezsim stop Soros, stop menekültek, stop civilek „programjára”.

– Amit ütősnek érzek ebben a darabban az, hogy az ember alapvetően hisz az igazságszolgáltatásban, abban, hogy ha valaki valamilyen törvénytelenséget követ el, annak van következménye. A kisember azt gondolja, hogy joga van az igazsághoz, és a fennálló rendszer részéről egyfajta védelmet élvez. Nagyon ijesztő és dühítő, amikor kiderül, hogy ez nem így van. A másik fontos kérdés a hit. Van, aki propagandát csinál belőle, a saját karrierje, érdekei miatt használja fel, hoz döntéseket, törvényeket a hit nevében.

– Kerültél már olyan helyzetbe, amikor ártatlanul meghurcoltak, arra kényszerültél, hogy megvédd a saját igazadat?

– Az agyam törli a magammal kapcsolatos sérelmeket. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre nagyon erős az igazságérzetem. Ösztönösen azonnal kinyitom a számat, ha igazságtalanságot tapasztalok. Hamar robbanok, de nagyon gyorsan elszáll belőlem a düh, a szenvedély, ahogy kiadtam magamból. Nem mérlegelek, általában a másik arcába mondom a problémámat. Ez alkati kérdés nálam. Ugyanakkor teljesen megértem sok barátomat, ismerősömet, akik hozzám hasonlóan éreznek, de vesztenivalójuk van, ezért nem szólnak. Nem tudom, hogy döntenék a helyükben.

– Bizonyára érezted hátrányát a pályádon annak, hogy a markáns véleménynyilvánításoddal besorolnak valahová….

– Nem olyan őszinte ez a szakma, hogy az arcomba mondják: azért nem dolgoznak velem, mert ellentétes nézeteket képviselek. Esetleg pont emiatt tartanak érdekesnek. Őszintén remélem, hogy nem azért kapok feladatokat, mert adott társadalmi helyzetekben nem vagyok képes becsukni a számat, hanem azért, amit színészileg művelek. Kizárólag aszerint tudok élni, amilyen vagyok. És aszerint tudok játszani, amilyen vagyok. Mindeközben az átalakulós színészetben hiszek.

– A sokféleség izgalmát kerested Szombathelyen is. A nemzetis évek meghosszabbításaként élted meg, hogy tovább dolgozhattál Alföldivel, Mohácsival?

– A Nemzeti után egy évig szabadúszó voltam. Igyekeztem kitűzni magamnak azt a célt, hogy évente egy nehéz, komoly feladatom legyen, amibe beletörhet a bicskám, ami karban tart. A bizonytalanságban nem tudod meghatározni, hogy milyen feladatok találnak meg, a megélhetés miatt is kénytelen vagy elvállalni felkéréseket. A szakmaiság miatt is kell, hogy használjanak, hogy ne kopjak el színészileg. Szombathelyen megkaptam ezt a lehetőséget, évente több komoly feladatom volt, sokféle csajt játszhattam, sokféle műfajban kipróbálhattam magam. Játszhattam Shakespeare-hősnőt, a Makrancos Katát, parasztlányt A falu rosszában, operettet is. A Mágnás Miskában megkaptam Stefánia szerepét, nagy ajándék, hogy Mohácsiék egy dalt írtak nekem, ami életem végéig elkísér. Most viszont megint arra vágyom, hogy szabad legyek és repülhessek. Azt éreztem, hogy változtatnom kell.

– Makrancos Kata-Petrucchio párharcában találkoztál Bányai Kelemen Barnával, aki a magánéletben is a partnered. Előszeretettel osztottak rátok szerelmes párokat. A közös munka inspirál?

– Barnával színészileg is találkoztunk, jól tudunk együttműködni. Mindketten belemenősek vagyunk, otthon is folytatjuk az agyalás, a pörgést. Izgalmas kombó a miénk, de megvan a veszélye annak, hogy kiégetik egymást az energiák. Kaptuk sorba a duókat a színházban, és éppen Mohácsi János volt az, aki a Mágnás Miskánál rávilágított, hogy muszáj szünetet tartani, levegőt venni, nehogy felőrlődjünk. Ebből a szempontból is jót tesz nekünk, hogy nem leszünk egy helyen, más-más találkozások várnak ránk. Kis vércsere.

– Kétszer is megélted, hogy a hatalom beleszól a színházba: először a Nemzetiben, majd Szombathelyen. Milyen tapasztalatokat vontál le belőle?

– Elkeserítőnek tartom, hogy a politika figyelmen kívül hagyja a szakmaiságot. Néha már röhögtem azon, hogy katasztrófaturista vagyok. Igazgató legyen a talpán, aki a következő alkalommal leszerződtet, mert simán előfordulhat, hogy ahova megyek, ott igazgatóváltási botrány lesz.

– A szakma, a társulat, a közönség példásan összezárt a Jordán-ügyben. Az igazgatói herce-hurca mennyire viselt meg, hatott bomlasztóan a társulatra?

– Az Ivanov főpróbájára esett az első önkormányzati ülés, amikor „elkaszálták” Jordánt. A színház portáján van egy tévékészülék, aki éppen nem volt színpadon, online adásban nézte, izgulta végig a döntést. Skizoid este volt. A korábbinál még jobban összekapaszkodott a társulat, a második körben próbáltuk kifelé is kommunikálni, hogy Jordán Tamás mellett tettük le a voksunkat. Az egészben a szakmaiság hiánya az igazán fájdalmas, hogy nem vagyunk a magunk urai, hanem a politika bábjátékosai. És együtt kell élni ezzel a helyzettel. Magamat nem féltettem, még nincs gyerekem, legfeljebb elmegyek pultozni. De vannak színészek, akik nem tudnak elmenni Szombathelyről, mert oda köti őket az egzisztenciájuk, a családjuk, a lakáshitelük. Sokféleképpen remegtünk a jövőnk miatt. Ezért voltam dühös, amikor sokan ítélkeztek a Nemzetiben maradt kollégákról anélkül, hogy gőzük lett volna az élethelyzetükről. Felfordul a gyomrom a csípőből tüzeléstől, az ab start ítélkezéstől. Felháborít, ha valakire valamit mondanak, hogy na ő ilyen, és keresztet vetnek rá. Nem veszik figyelembe az emberi tényezőket, ahogy a politikát sem érdekli, azt hiszik, hogy darabszámra kicserélhetők a színészek. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy nem számít a személyiség.

– Bányai Kelemen Barnával és Mertz Tiborral együtt három karizmatikus színész távozik Szombathelyről. Mennyi kétely, tépelődés előzte meg a döntésed meghozatalát?

– Ha megérzem, hogy tipliznem kell vagy valami nagyon mocorog bennem, azonnal kommunikálom. Ebben az esetben azért halasztottam el a döntést, mert akkoriban zajlott az igazgatóválasztás körüli őrültekháza. Biztos voltam abban, hogy nem maradok örökre Szombathelyen. A bérletrendszer nagyon leterhelő, harmincöt nap alatt huszonöt előadást kell játszani. Ráadásul túl kozmopolita vagyok. Budapesten nőttem fel, a családom itt él, ráadásul angyalföldi lakótelepi lány vagyok, akinek kell a zaj meg a por. Meg a budapesti sokféleség.

– Gondolom, a végső érv a távozásod mellett, hogy Barnát a Katonába hívták.

– Az nem volt kérdés, hogy nem akarunk külön városban élni. Nem akarjuk kihagyni egymást a másik életéből. De ettől függetlenül is éreztem, hogy mennem kell. Barna tolerálja a szuverenitásomat, miközben ő hozott hatalmas áldozatot értem: átjött Erdélyből, otthagyta a családját, a színházát. Nyolc évet töltött a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál, ott tanult, onnan nőtt ki színészileg, az marad számára az örök fészek.

– Csapatjátékos, közösségi lény természettel mi jelenti számodra a színházi fészket?

– Emberekhez, személyiségekhez, színpadi pillanatokhoz, mondatokhoz kapcsolódik. Lehet, hogy majd hetven-nyolcvan évesen visszamenőleg meg tudom mondani, hogy mi volt a fészek. Nagyon sok indító találkozásban volt részem Mohácsi János, Alföldi Róbert előtt is a Papával, Hollósi Frigyessel, Nagy Marival. Az Új Színházban pályakezdőként Ady és József Attila verseket gyűrtünk Derzsi Jánossal. De hogy ne csak idősebbeket mondjak: Ötvös András, Sodró Eliza, Hartai Petra is nagyon meghatározó emberek. És hosszú még a lista.

– Milyen megkeresésekre számítasz?

– Nemrég mutattuk be a Trafóban Závada Péter Amphitryon-parafrázisát, a Je suis Amphitryont. Izgalmas, különleges munka volt. Nincsenek benne párbeszédek, “csak” monológok. Még nem csináltam ilyet. Sok mindenre nyitott vagyok a jövővel kapcsolatban.

– Nem tartozol azok közé, akik tudatosan építik a karrierjüket.

– Ezen a téren sem vagyok szabályos. Néha szeretnék már „valaki” lenni, de csak azért, hogy a szívem csücskének számító, főként szociális ügyeket több emberhez lehessen eljuttatni. Gelencsér Ildikó meghívott zsűrizni a Kőszegi Várszínház művészeti szemléjére. Félárva roma gyerekek is felléptek, volt köztük egy lány, aki azt se tudta, hogy álljon a színpadon, de valami bődületes a hangja, tetőtől-talpig zene. Nyomorúságos, elképzelhetetlen élethelyzetben van. Olyan jó lenne, ha felhívhatnám a figyelmet a hasonló kincsekre. Ami pedig a színészetet illeti, még mindig ingoványos. Derzsi János mondta nekünk, az Új Színház stúdiósainak még bőven azelőtt, hogy ötödszörre felvettek a Színművészetire: „Nyugi, ha felvesznek és elvégzed, akkor sincs semmi. Tíz évet eltöltesz a pályán, és akkor fog kiderülni, hogy színész leszel-e.” Hát akkor most eldől, ugyanis kb. tíz éve vagyok a pályán. Amúgy én is tele vagyok félelemmel, szorongással. Azt hiszem, az egyetlen megnyugvást az adhatja, hogy talán nem vagyok ezzel egyedül. Vagy nem mindig.