A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó idei, 11. kiadása a kényelmetlenség fogalmát járja körül. Nem újdonság, inkább valamiféle összefoglalója az eddigieknek, hiszen nem láttunk itt az elmúlt évtizedben olyan előadást, amely ne lett volna bátor valamilyen tekintetben, még ha a végeredményt tekintve nem is volt épp tökéletes.

A TESZT most állja a próbát egyik jelentős szülőapja szárnyai alól kibontakozva. (Idén januárban lemondott tisztségéről a TESZT művészeti vezetője, Gálovits Zoltán – a szerk.) Levegőt vesz, időt kér, nyugvópontot keres. A 11-es  a számmisztika szerint amúgy úgynevezett mesterszám, vagyis új dimenzióba lépést, új kezdetet jelent. Pontosan ez történik jelenleg a fesztivál életében, és más dolgunk sincs a jó hagyományait szeretve, mint figyelemmel kísérni, átélni, esetleg segíteni ezt.

Az elmúlt tíz év során minden egyes alkalommal úgy érkeztem ebbe a városba, hogy bár nem értem a román nyelvet, otthon voltam benne, boldogan levetkőzhettem szüleim generációjának előítéleteit, hallgathattam a fiatalabbak bölcs együttélési történeteit, korosztályom párhuzamos történelmi leckéit, és ezen kívül nem volt nehéz követnem a németet, a szlávot, az olaszt. Mégis elsősorban a nemzeti identitásom és a világpolgárságom viszonyát tette bennem helyre ez a „monarchiás” kishazám.

„Nem hiszem, hogy volna még ország kerek e földön, a hol valaki jó hazafi hírébe keveredhetnék, ha nem érti a honi nyelvet: nálunk megáll ez az abnormitás, különösen a délvidéken. S a nevezetes a dologban az, hogy van itt mindennek daczára sok jó magyar hazafi, a ki nem ért egy szót sem magyarul.” – Tábori Róbert ír így Temesvárral foglalkozó írásában, amelyben a magyarosodás 19. század végi állapotáról is tudósít. Megemlíti, hogy sokan élnek a városban olyan jó magyar hazafiak, akik csak németül beszélnek, magyarul nem értenek. Eszelősnek tűnnek ezek a sorok a mai kínos nemzeti identitásmegfogalmazások kényszere s a politikai hazugságok közepette, miszerint a magyar sosem volt multikulturális és befogadó nép. Pedig a lényeg ebben lakik. Úgy magyarabb ez a város, hogy nem Magyarországon van, s tulajdonképpen ez a szerencséje, különös rezervátuma a magyar szabadságnak is.

Az erős paradoxok világában élünk, s nem értjük, mi történik velünk, pedig csak egy kicsit kell kihátrálni, csak pár kilométert a szorongásainkból, csoportos magányainkból, és máris világosabbá válik mások, adott esetben a színház tükrében az a valami, amit keresünk. Például az, hogy mi az őszinteség és a bátorság. A TESZT Fesztivál önmagában volt ilyen, történetesen színházi vállalás, megmutatni ezt kezdettől fogva és most tizenegyedszerre is.

A Temesvári Csiky Gergely Színház társulatának nehéz feladata van ebben a fesztiválban: házigazdák és fellépők is egyben. Miközben jó hátteret biztosít nekik a színház a munkához, ők az állatorvosi ló. Évről évre lehet izgulni értük, hogy melyik vendégrendező milyen irányba trenírozta őket, hogy találta meg velük a hangot, hogyan aknázta ki a bennük rejlő lehetőségeket. Ha róluk van szó, például sosem megyek az általános és mindenre kiterjedő szakmai beszélgetésre, sokkal jobban érdekel, hogy valódi dialógusban, az anyaországi kritika felé való megfeleléskényszereiket, szorongásaikat félretéve hogyan nyilatkoznak a munkáról.

Táncos a sötétben. Fotó: Petru Cojocaru

A tavalyi Kokan Mladenović által rendezett Shakespeare 66 című előadásuk számomra etalon, csupa mellérendelésben minden egyes színész megmutathatta magát szólóban is egy igen aktuális: a hatalom és szerelem témacsoport kapcsán. Mladenović színházi gyógyító, határozott színházi elképzelésekkel, így kísérletei sikerre vannak ítélve. Az idei, Lars von Trier azonos című filmje alapján készült Táncos a sötétben című előadás aktualitása a bevándorló lét volt, s jó felvetés. A filmhez igazodni, filmes módszerekkel létrehozni a filmbeli, formailag musicales eszközökkel megmutatott végtelen, a fizikai rosszullétig menő elidegenedést Kocsárdi Levente rendező számára kőkemény és végtére is lehetetlen feladat. A kevesebb több lett volna tipikus esete. Persze lehet, hogy csak azoknak, akik látták a filmet, amit szintén nem könnyű befogadni még a Lars Von Trier-rajongóknak sem. Én e film kapcsán kerültem a legtávolabb a rendezőtől, mert azt gondoltam, hogy annyira szenvtelenül mutatja meg a szenvedést, a pénzközpontú, részvétlen, embereket ellehetetlenítő, elpusztító pszeudo-demokráciát, hogy az romboló, s ráadásul perverz, pszichopatologikus. Kocsárdi szemlélete természetesen nem ez, és emiatt másképp lett volna jó a történetet megragadnia, felvállalnia, akár a mester elméjét kutatva, akár a drámai szálaknak csak a szövegéből kiindulva más, aktuális miliőt teremtve hozzá, hogy valóban megrendítő legyen megvizsgálni saját emberségünk határait. A koreografikus részeket leszámítva – mert mozgásművészet is akadt ráadásul a totális színházat célzó előadásban – a színészi játékok üdítő mellékszálaiban lehetett megmerítkezni. Kivétel nélkül mindenkinek volt ilyen, de ezek közül Csoma Judit vendégszínész játékába sikerült belekapaszkodnom leginkább, mert a támogató idősebb barátnő drámáját a maga teljes összetettségében játszotta fel. Nyilván a társulatot valójában is szeretettel támogatva az előadás során.

A mi osztályunk. Fotó: Bíró Márton

A kőszínházi nap másik fele a tatabányai Jászai Mari Színház előadásával telt. A magyarországi hírét már tudtuk, Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabjából Guelmino Sándor rendezte. Érdekes, hogy különösebben nem feszegeti a hagyományos színházi kereteket, szövegcentrikus, mégis reveláció, ahogy a felhőtlen gyerekkorból kijátsszák magukat a színészek a kegyetlenkedő felnőttek közé, s megkapó, ahogy az erőszak ábrázolására is olyan a rendezői koncepció, hogy átélhető, megérthető, s nem manierista módon riasztó, elutasítandó legyen. Bárhol játszódhatna a térségben az elmúlt száz évben, ahol riasztó rendszerek működtek, s működnek a mai napig. Lengyelek voltunk, és magyarok közben, egyéni és közös bűneink ugyanazok. Ezzel lehet mit kezdeni.

A csütörtök este csendes volt, feltűnt, hogy a fesztiválbuli sem olyan, mint még tavaly. Nincs tömeges ücsörgés, dorbéz és világösztön kiugrasztás, szemlélődés és beszélgetés. Csak a szokásos nap végi értékelő beszélgetés hangos, idén a Revizor kritikai portál munkatársaival. Többen beszélgetnek, nem egy moderátor van folyamatosan, ami jó, viszont a kolozsvári, marosvásárhelyi, nálunk sokszor, legalábbis a térséget illetően szélesebb látókörű és az alkotók felé érzékenyebb kulturális újságírókkal való beszélgetéseim kapcsán felmerült bennem: hogy lehet az, hogy évek óta egyikük sem ül például moderátor-poszton, legalábbis párban az anyaországi bölcselkedőkkel?

Pingpongasztal van a színház előterében idén, készülnek a színészolimpiára. Ősi és egyszerű prevenciós program ugye. Senki nem megy úgy el mellette, hogy ne kezdene el pingpongozni, miközben kommunikálni. Így van egy új helyszín a kevésbé ordibálós diskurzusra, és még néhány sör is belefér.

A péntek a performanszok napja lett Kis-Bécs színházi életében. Kezdődött számomra egy társadalmi célú, közbiztonsági reklámmal. A gyárvárosi túrából visszafelé lógtunk két megállót, mert sehol nem tudtunk villamosjegyet venni. Az utolsó megálló előtt megállt a jármű, és rendőrök álltak a kinyíló ajtók előtt, románul kiabálva felfele. Na, azt a perpatvart polgárok és zsebtolvajok és mi, a lógósok között! Bűnmegelőzési cédulát osztogattak, jó papok, felhívva a figyelmet a villamoson való felelőtlenül utazás veszélyeire. A zsebtolvajok elzárkóztak az ilyen határozott tájékoztatás elől, mi megkönnyebbültünk, hogy nem bilincsben vittek el, a bérletes polgárság pedig békésen utazott tovább.

Near Gone. Fotó: Petru Cojocaru

A másik terápiás sokk a Two Destination Language társulat Near Gone (Majdnem elveszítettük) című előadása volt. Egy bolgár nő, Katharina Radeva és egy skót férfi, Alister Lownie kiállnak a színpadra fehér szegfűsor közé, és egy órában szavakba öntik a kimondhatatlant. A nő bolgár szövegét a férfi gondosan fordítja angolra, ez is a performansz része, aztán megpróbálja néha elmondani helyette, de az nem hagyja, Goran Bregović zenéjére tombol, virágokat szaggat, majd megnyugszik, s folytatja. Egy kisgyermek kómába esésének története bontakozik ki döbbenetünkre, s a tehetetlenség egymás segítésében, a várakozásban. Csak egy óra, izzasztó, koncentrált edzés, akár kint a szubtrópusi idő. A bikram jóga semmi ahhoz képest, ami a színházteremben van. A végkifejlet elmondhatatlanul felszabadító, mert végig nem tudni semmit, azt sem, hogy az igazi szereplők is ott vannak velünk. Valóságos bátortábor ez.

Macho Men. Fotó: Petru Cojocaru

A Reflektor Színház és a szerb BITEF Macho Men című dokumentarista előadását kilenc fiatal színészfiú kezdte készíteni, s most heten adták elő. Kihullottak, elmaradtak közben, ami a végére teljesen érthető, hogy miért. A férfiasságról mondták el a magukét, hogy szerintük ki az igazi férfi, hogy tájékozódnak ők manapság a nagy nemi mátrixban. Milena Bogavac és Vojislav Arsić koncepciója a dobozolásra épít, és azt kutatja, hogy a beilleszkedés kényszere mennyire betegít. A délszláv háborúk idején született és az emiatt is meglehetősen ingatag apaképet és zavaros értékrendet építgető generáció elgondolásai és megoldásai a #metoo-mozgalom szempontjából  nagyon pontosan árnyalják a képet. Egyértelmű, hogy a fiúk keményen megdolgoztak a munkafolyamat során magukkal és apáikkal, anyáikkal vagy hiányzó szüleik kísértetével is. Vadul sorjázó jelenetek, helyzetgyakorlatok, ének, replika viszi tovább a nyilvános antropológiai műhelymunkát. A konkrét kartondobozok előtérbe kerülnek végül, s hogy visszamásznak-e beléjük, azt kell eldönteniük, eldöntenünk. Jó mulatság, férfimunka volt.

A késő esti előadás helyett levegő híján a szabadtéri off-programot választottam, a helyi független színház, a temesvári Auăleu bemutatóját Omnia Opera Mortalium címmel. A közönséges halandók operája en travesti és a cappella előadva szóról szóra románul, angolul, németül, olaszul és még ki tudja milyen, akár halandzsa nyelveken valóságos népünnepély volt. Barokkos ruhába felcicomázva, kimódolt mozdulatokkal, rémségesen kornyikálva egy férfi és egy nő a hétköznapi életünk hülye szappanoperai helyzeteit mutatta be. Azt, hogy milyen idiótán viselkedünk a szex, a szerelem, a házasság, az önreprezentáció terén egyáltalán. Hogy, még ha egy nyelvet beszélünk, sem vagyunk képesek érteni egymást, miközben ezt mindegyikünk érti.

S akkor hazafelé a mediterrán sötétben, a villamossínben majdnem elbotolva, miközben tapsikoltak még a nézők a háttérben, arra gondoltam: mi a fenét is jelent az a hazaérkezés.