A Csiky Gergely Színház nagytermében sírtak az ültető nők, bravóztak a férfi kollégák, éljeneztek a helyi fiatalok. Rajtam pedig azóta is kapunyitási pánik, és öröm, hogy pihenhetnek a méhek, az új paradigma megszületett.

A többnyelvű Temesvárról, a Magyar Királyság egykori székhelyéről, Románia forradalmi központjából és az európai hírű TESZT helyszínéről írom záró tudósításomat, és nem bírom ki, hogy  ne rúgjam fel az időrendet és ne a 11. fesztivál idei leghúzósabb magyarországi előadásával kezdjem. A balkáni gerlék is közelebb húzódtak a színházhoz ezen a napon.

Queendom. Fotó: Bíró Márton.

Büszke vagyok a hordányi leánykirálynőre, akik a direkt szexualitást is felvállalva feltolták a maximumra a vége hangulatot.  Igaz, hogy a Szabó Veronika rendezte Queendomról már olvashattunk a hazai lapokban kritikákat, de egy ilyen, a női nézőpontról merőben új, az eddigi (hazai) feminista megközelítésektől is eltérő tematikával készült előadást más mércével közelít az euro-régiós fesztiválközönség, legyen az szakmai vagy mezei. Borsos Luca, Julia Jakubowska, Kemény Rozália, Lakos Fanni, Lori Baldwin, Makra Viktória és Sarah Günter megrendítő, a női testet mint mások tekintetének a tárgyát tematizáló, önironikus performanszát –  akár egy cirkuszban –  már előadás alatt is ünnepelte a közönség.  A csapat a stand up, a peep show, a fizikai színház és nem utolsó sorban a kabaré elemeit felhasználva rúgja fel a határokat, miközben új mértéket ad. A különböző alakzatokat felvevő csapatban az erővonalak szituatív és holisztikus módon alakulnak, s van, hogy feltartóztathatatlan egységbe forrasztja őket egy-egy akció.  Az improvizációra és az érezhetően alapos előzetes egymásra hangolódásra építő, ám a rendező játékszabályait szigorúan betartó tombolásban felsorakoznak a női (és férfi) test ábrázolásának különböző korszakai a reneszánsz festészettől a popkulturális ábrázolásokig. Észre sem lehet venni, mikor fordul át parádés, felszabadító nevettetésbe az egész, miközben végig nagyon tudatos és koncentrált is marad. Egy fordított transzvesztita show mutat végül kegyetlen, bátor és mulatságos tükröt, egyben kiutat testünk és társadalmilag ránk rótt magatartásmintáink fogságából. A Csiky Gergely Színház nagytermében sírtak az ültető nők, bravóztak a férfi kollégák, éljeneztek a helyi fiatalok. Rajtam pedig azóta is kapunyitási pánik, és öröm, hogy pihenhetnek a méhek, az új paradigma megszületett.

Coming out… Fotó: Petru Cojocaru

Szabó Kristóf Coming Out. Homage to P.P. Pasolini című sajátos, multimédiás és táncos emlékestje a német F.A.C.E. Szabó Visual Performing Arts Ensemble kivitelezésében szintén a testsémára és a drag queen tematikára alapoz. Tulajdonképpen Adrián Castelló szólója az egész, José Sanchez koreográfiájára, amelynek során a főhős felfedi homoszexualitását, konkrétan, téglaként is cipelt identitását, majd drag queen lesz belőle, felölti női ruháját, megtanul magas sarkúban járni, a razziák elől viszont örökké menekülnie kell. Sok digitális kunszt, valóságos képzőművészeti élményerdő kíséri a történetet, jelentősen fokozva a hatást, amit a fakereszt alatt világító pink parókánál jobban azért már nehéz. Érteni véljük, hogy Pasolini homoszexualitását és katolikus hitét egyszerre idézi az előadás, ám, ha nem sulykolnák ezt már a címben meg a vetített, komor citátumokkal, azt hinném, hogy inkább az Almodóvar-galaxist idézi ez a mű.

Az olasz Aldes társulat Előadás a narancsról című, kortárs táncot sem nélkülöző performansza valóságos összeesküvés volt a közönség ellen. Jó, azért annyira talán nem volt durva, mint Philip Zimbardo 1971-es stanfordi börtönkísérlete, de volt, akit nagyon megviselt az, ahogy ő maga vagy mellette ülő reagált az előadók kéréseire. Feladatokat adtak a nézőknek, s egyben csapdákat állítottak úgy, hogy közbe kelljen avatkozni Marco Chenevier vagy Andrea Sangiori kvázi megmentésre. Közben, ha megtették a nézők, amire kérték őket, akkor pénzt ajánlottak fel nekik, amit jórészt el is fogadtak, sőt motiváltabbak lettek tőle, aztán meg tolakodóak. Egészen odáig, hogy végül ők maguk segítettek a végső tortúrában. A kockázatvállalás volt a kérdés, még ha nem is olyan élesen, mint a performansz művészet nagymamája, Marina Abramović műveiben, de kétségtelenül megidézték azt a hangulatot. Meg a Mechanikus narancs című film kultikus világát is. Végtére is baj azért nem történt, csak két színikritikus esett hanyatt a vizes táncszőnyegen és veszítette el jegyzeteit a narancsokkal dobálós mentőakció közben.

Előadás a narancsról. Fotó: Petru Cojocaru

Az utolsó kánikulai fesztiválnapon ismét látható volt egy olasz produkció, a leccei Koreja Színház Frame (Keret) című, Edward Hopper képei ihlette mozgásszínháza. Ahogy az említett festményeken, az előadásban sincsenek tanulságok vagy pszichologizáló szándék, inkább a szemlélődés tisztasága, a pillanatok izgalmas tanulságai, az élet illékonysága az, amit láttatni akar. Szép emberek szép ruhákban, különböző megvilágításokban bemutatják a mindennapok embereit, akik az utcán esőben sietnek el, szobákban várnak, vetkőznek, öltöznek, megőrülnek, a nézők pedig ajtórésekből, ablakok mögül vagy éppen ködből kibontakozva láthatják őket. Kétségtelenül a fesztivál legjobban világított előadása volt, és, aki rá tudott hangolódni, annak az aznapi nyugtató is.

Sculptures. Fotó: Bíró Márton

Persze csak akkor jó minden, ha a vége is az. Három éve mindig Ivo Dimcsev, az őrült bolgár koreográfus, zeneszerző és előadó zárja a fesztivált, és többnyire egyedül vagy maximum zenei kísérettel, de most négy táncossal lepte meg a publikumot. Mint a Madonna-klipeken, háttértáncosok kísérték éneklés közben a Scuplture (Szobor) című, 18 éven aluliak számára nem ajánlott előadásában. Gyönyörű, éteri hangokat adott ki magából, mintha nem is a tüdejéből és a torkából, hanem az ereiből vagy a bőrén át jönnének. A tudatával a testét manipulálva képes valamire, ami több, mint emberi. A táncosok „lebutított koreográfiákkal” jól kiegészítették Dimcsev kicsi showműsorait, kommentárjait a zeneszámok között. A kiszolgáltatott, az emberek szeretetétől függő, közönség kedvence és mégis szabad ember állt előttünk a színpadon.

A szabadságról jut eszembe, a TESZT első napján nem tudott játszani a meghívott koszovói társulat, mert a pristinai színház művészei nem kaptak beutazási vízumot Romániába. Bukarest nem ismeri el ugyanis Koszovó államot. Az Előadás négy színésszel és néhány disznóval és néhány tehénnel és néhány lóval és egy miniszterelnökkel és egy Milka-tehénnel és néhány helyi és nemzetközi ellenőrző szervvel címet viselő előadás pedig pont a koszovói és az európai bürokrácia labirintusáról szól. Ionesco, ha élne, fogná a fejét, és tuti, hogy ismerősöm lenne a fészbúkon.