Napról napra

Egy fesztivál akkor tud igazán izgalmas lenni, ha nem válogatás nélkül sorakoztatja fel a produkciókat, hanem van tematikája, de legalábbis fókusza. Még akkor is, ha a NEXTFESZT a jelenlegi helyzetben mentőövet jelent a produkciók számára, ezért bizonyára az alkotók és a nézők is azt szeretnék, ha „mindenki” lehetőséghez jutna.

Ahhoz szoktunk, hogy manapság a performansz egyszemélyes, a monodráma szinonimája. Kimódolt koncepció fogja össze, a mutatvány pedig elmozdíthatatlanul épít a személyiségre, személyiséget épít. Ezzel szemben az itt bemutatott két csapat egyaránt kétszemélyes intézmény, önkéntes társulás: amit ketten tudnak, azt viszik színre. Kivonulók, ha nem is üldözöttek, és sajátosan fáradtak, például az egyirányú magyarázatoktól. Munkáik a […]

Talán a kényszeresség teszi (Lukács Levente és Rácz Réka után szabadon: I do have OCD), hogy hiába is nehéz, ha nem lehetetlen közös nevező alá vonni az Under500 minifesztivál előadásait és workinprogress-bemutatóit, én azért megpróbáltam. Persze többnyire csak szörnyű általánosításokat tudtam listába szedni, például hogy informálisak, van bennük valami furcsa közvetlenség és/vagy közösségi szellem; hogy […]

A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. Szabó Veronika színész-rendező meghívottja Trapp Dominika képzőművész. Mindketten foglalkoznak feminista témafelvetésekkel, és mindkettőjüknek láthattuk munkáját a Trafóban. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

„A színházi intézményrendszer identitáspolitikai krízist konstruál saját maga számára abból, ha valaki másmilyen színházat csinál” – mondja Cserne Klára a Hangosító 11. adásában, amelynek még három vendége van: Szabó Veronika, valamint a Pneuma Szöv. művészeti közösség képviseletében Berecz Zsuzsa és Sarah Günther, akik mindannyian a színház határterületein működő alkotók.

Az előadás körülírására a legpontosabb kifejezés, ami eszembe jut, a zavarba ejtő. Nincs ezzel probléma, hiszen az alkotó láthatóan éppen erre törekedett.

Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.

Fontos pillanat a család életében, amikor anyuka és apuka egyetlen szeme fénye, a kis trónörökös, az ifjú hercegnő kistesót kap. A világ két ura nem rá figyel többé minden pillanatban, lesz ott egy idegen, egy másik, akivel kezdeni kell valamit. Rémdrámai alaphelyzet.

A Csiky Gergely Színház nagytermében sírtak az ültető nők, bravóztak a férfi kollégák, éljeneztek a helyi fiatalok. Rajtam pedig azóta is kapunyitási pánik, és öröm, hogy pihenhetnek a méhek, az új paradigma megszületett.

…felmutatja a sztenderd női szerepeket, majd azonnal idézőjelbe is teszi őket egy-egy jól eltalált gesztussal vagy viccel. És tulajdonképp így van ez az életben is: sokszor kilóg a lóláb, mert nem vagyunk szűzlányok, nem vagyunk szobrok, kurvák, királynők meg szülőcsatornák se, önmagunk vagyunk, de önmagunkat néha nehéz megtalálni e sok felkínált szerep között.