Talán a kényszeresség teszi (Lukács Levente és Rácz Réka után szabadon: I do have OCD), hogy hiába is nehéz, ha nem lehetetlen közös nevező alá vonni az Under500 minifesztivál előadásait és workinprogress-bemutatóit, én azért megpróbáltam. Persze többnyire csak szörnyű általánosításokat tudtam listába szedni, például hogy informálisak, van bennük valami furcsa közvetlenség és/vagy közösségi szellem; hogy…
„Maradjatok autonómok, és ne engedjétek, hogy elmeséljenek benneteket!” – 2009-ben ezekkel a szavakkal ért véget a német színház egykori fenegyereke, Christoph Schlingensief fluxus-oratóriuma. A bennem élő idegentől való félelem röntgenfelvételekkel, festett csontvázakkal, gyermekkori fényképekkel díszített templomában úrvacsorát osztó performer ugyanis amellett érvelt, hogy Krisztus testét és vérét csakis akkor érdemes magunkhoz venni, ha az önkifejezés…
A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. Szabó Veronika színész-rendező meghívottja Trapp Dominika képzőművész. Mindketten foglalkoznak feminista témafelvetésekkel, és mindkettőjüknek láthattuk munkáját a Trafóban. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.
Ehhez a kerekasztalhoz olyan résztvevőket kerestünk, akik egy-egy képzés erejéig valamennyien részt vettek külföldön a művészeti felsőoktatásban. BERECZ ZSUZSA, KÁLMÁN ESZTER és SZABÓ VERONIKA színházcsinálók, valamint a keretes írás szerzője, GERÉB ZSÓFIA rendező különböző szemléletű művészeti képzéseken tanultak német és angol nyelvterületen. Tapasztalataikról ZSIGÓ ANNA dramaturg kérdezte őket.
Négy olyan embert ültettünk egy asztalhoz, akik gyakran vesznek részt kollektív alkotófolyamatokban. Mikor van valós jelentése ennek a megjelölésnek, és mikor csak üres címszó? Tekinthetjük-e magát a módszert társadalomkritikának? És kinek a neve kerül a plakátra? SZABÓ VERONIKA, FEKETE ÁDÁM és GODA GÁBOR színházcsinálókkal ZSIGÓ ANNA dramaturg beszélgetett.
Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.
„A színházi intézményrendszer identitáspolitikai krízist konstruál saját maga számára abból, ha valaki másmilyen színházat csinál” – mondja Cserne Klára a Hangosító 11. adásában, amelynek még három vendége van: Szabó Veronika, valamint a Pneuma Szöv. művészeti közösség képviseletében Berecz Zsuzsa és Sarah Günther, akik mindannyian a színház határterületein működő alkotók.
Schilling Árpád egyszer azt mondta, hogy amikor a színházi szakma ott feszengett Halász Péter önfelravatalozásán a Műcsarnokban, nem értve a gesztusban rejlő iróniát, na, akkor halt meg a magyar avantgárd.[1] Hová tűntek avantgárd hagyományaink? Elmentek a Squattal együtt New Yorkba? Rosszabb napokon úgy tűnik, igen. A József Attila Kör kerekasztal-beszélgetésén a Trafóban viszont hat fiatal…
Az előadás körülírására a legpontosabb kifejezés, ami eszembe jut, a zavarba ejtő. Nincs ezzel probléma, hiszen az alkotó láthatóan éppen erre törekedett.
Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.
