Az évad bemutatóinak sűrűjében időnként felbukkannak egészen különleges vállalkozások. Én legalábbis ennek tekintem Juhász Kata közösségi táncelőadását és Réti Anna lakástáncszínházát. Mindkettő első fecske a maga műfajában, ha nem tévedek, és mint ilyen, meglehetősen periférikus, a fősodortól messze eső kísérlet, ezért is keltették fel az érdeklődésemet.

A közösségi/részvételi színház rendületlenül próbálja megvetni a lábát idehaza, elfogadtatni magát a szakmában, hogy egyenrangúan kezeljék más, bevett színházi műfajokkal, a tánc azonban eleddig csak külföldön, de ott annál izgalmasabb példákkal bizonyította, hogy van/lehet közösségi arca is. Ráadásul igen karakteres és sokféle, elsősorban természetesen Nyugat-Európában és az USA-ban, esetenként nem kis pénzösszegekkel megtámogatva. Viszonylagos népszerűsége és sikere nemcsak annak tudható be, hogy sokak számára hozzáférést enged az alkotáshoz, az önkifejezéshez, és ezzel deheroizálja a nagybetűs elitkultúrát és elitművészetet, hanem (nyílt vagy burkolt) társadalmi küldetésének is, mellyel akarva-akaratlan közel hozza egymáshoz az embereket. A jó közösségi táncelőadás ettől persze még nem társadalomterápia vagy műkedvelői önképzőkör, hanem valódi téttel, üzenettel bíró művészi akció, még ha ennek hallatán sokan elhúzzák is a szájukat. A vonatkozó fogalmak amúgy tágak, és gyakran átfedésben vannak egymással, nem könnyű (jól) bánni velük, mert ha úgy vesszük, Cserepes Gyula Selfy című részvételi táncelőadásának és Somló Dávid Mandalájának is volt interaktív, közösségteremtő konzisztenciája az elmúlt év(ek) bemutatói közül – utóbbiban, mely egy hangistálláció, a civil szereplők a térben való mozgásukkal maguk hozták létre a „koreográfiát” –, és ilyenformán közösségi tánc jellege is, habár maga a mű egyik esetben sem egy létező vagy az alkotófolyamat során összekovácsolódó konkrét közösségre volt adaptálva, nem közös munkában jött létre.

Juhász Kata Újratölthető című előadása viszont pontosan ilyen. A két profi előadó – Juhász és Déri András – mellett tizenhét szépkorú civil résztvevő szerepel a darabban, a Szenior Örömtánc Csapat tagjai. Alkotóként is „hármasban” jegyzik a produkciót, s mivel írót, dramaturgot nem jelöl a színlap, vélhetően az előadás gerincét adó szövegek is az előadóktól származnak, ők írták, gondozták azokat. A témafelvetés (ál)naivan, nem egyszer abszurdba hajlóan utópisztikus. Egy, a messze távoli jövőbe elképzelt, ezerszázalékos biztonsággal soha be nem következő álomvilágba repít, a földi lét paradicsomába, ahol egy nap hirtelen ránk köszönt a halhathatatlanság – szigorúan nem hitbéli alapon. Ugyanis az örökélet-szérum, a túlélés biztosítéka kapható lesz a boltokban, e-mailen terjed, megfertőz mindenkit, mint egy vírus. Vagy ahogy a szereplők szemléltetik egy ízben rövid ideig a hatalmas felfújható fotelágyakra fekve: újratölthető lesz, akár az akkumulátor. A körkörösen mindig ugyanoda visszatérő szövegszekvenciák („egy napon…”) e sci-fibe illő, eljövendő aranykort ragozzák sokfelől, hol viccesen, hol kissé banálisan és erőltetetten, helyenként politikusan vagy (ál)tudományosan, olykor a csapongó fantázia önellentmondásait is magukba rejtve.

Juhász Kata és Déri András az Újratölthetőben. Fotó: Németh Melinda

Az előadás kiváló alkalom lenne arra, hogy tucatnyinál is több szépkorú civil szereplő, perelve a sorssal, az elmúlás ellen – közvetve persze az elmúlásról is – beszéljen. A szövegmondás azonban szinte kizárólag Juhász és Déri privilégiuma, akik – csillogó szemmel, de kicsit iskolás dikcióval teljesítve a feladatot – ezzel nyomban főszereplővé is avanzsálnak. Nem nehéz elképzelni, hogy egészen másfajta súllyal esnének latba, és rögtön feszültséggel is telnének meg a szavak („Egy napon mindenki fiatal lesz, úgy fogunk kinézni, mint Barbie és Ken”), ha azokat, legalább részben nem a fiatalok, hanem a náluknál egy vagy két generációval idősebbek tolmácsolnák. De innentől esély sincs a mellérendelésre, a szerepek kiegyensúlyozására – a civilek ebben a felállásban a profik játékához legfeljebb asszisztál(hat)nak.

Kedves gesztussal indul az est: a szépkorúak sorfala között érkezünk a színházterembe, akik külön-külön üdvözölnek bennünket. S bár az interakció itt megszakad, és a nézőket színpadra csalogató záró körtáncig nem is lesz folytatása, az előadók figyelme a darabban végig kifelé irányul. Nekünk játszanak, hozzánk szólnak, a mi tekintetünket keresik, a mi visszacsatolásunkat várják. Beszéd közben Juhász és Déri folyamatosan mozgásban van, mint két hiperaktív gyerek. Megállás nélkül fel-le hullámoznak a térben, székeken ugrálnak, a felfújható fotelokon hancúroznak, az idősek hátát masszírozzák, vagy éppen szelfiznek velük, máskor meg őket pakolgatják magatehetetlen bábként ide-oda, miközben monologizálnak. De mozgatva vannak a szépkorúak is, általában kórusként vagy tömegként, nem illusztratív, hanem egyszerű, játékos, szituatív helyzetekben, esetenként némi tánccal is fűszerezve, azonban a koreográfia sem igazán siet a segítségükre abban, hogy alárendelt szerepükből kitörjenek. Hogy többségében ne dekoratív sorfalként, „egyenruhás” biodíszletként, engedelmesen félkaréjban ülő, koktélozó cukiságfaktor(társaság)ként lássuk őket, hanem olyan személyekként, akiknek saját arcuk, egyéniségük, sorsuk, történetük van.

Az ötletgazda, Juhász Kata jó szándékához nem fér semmi kétség, az Újratölthető azonban a közösségi (tánc)színházak pont azon erősségére épít keveset, mely leginkább indokolttá tenné és hitelesítené a civil résztvevők jelenlétét: az aktivitásra és a személyességre. Jérôme Beltől a Rimini Protokollon át a 2014-ben a MU Színházban bemutatott Atlas Budapest csapatáig sokan és sokféleképpen bizonyították már a civilekkel való – nyilván különös bánásmódot, színházi érzékenységet kívánó – munka életképességét. De hadd szolgáljak egy minapi példával is. A sérült színháznál talán még nehezebb megtalálni azt a kényes egyensúlyt – például amikor ép táncosok és súlyos fogyatékkal élők dolgoznak együtt –, hogy a szerepek kiegyenlítődjenek, és a mű is túllépjen egy, csupán a néző empátiájára bazírozó terápiás kísérlet határán. A 2005 óta működő Artman Egyesület estjein ez többnyire sikerül, Gál Eszter és Farkas Dorka – öt kerekesszékes előadó közreműködésével készült – Fehér című táncdarabja pedig, melyet márciusban újrajátszottak a Trafóban, egyenesen mintapéldája lehetne az integrált művészi együttműködéseknek. Az egyik és legfontosabb kulcsszó ez esetben (is) az alázat, hogy az ép előadók nem játsszák le a színpadról a fogyatékkal élőket, hanem összhangba kerülve az ő mozgásbeli határaikkal a kibontakozásukat segítik. A tökéletlenségben rejlő egyediség megmutatását szolgálják, amit ha akarna, se tudna leutánozni semmilyen profizmus. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de ami létrejön, az civilségtől, fogyatékosságtól függetlenül: élő színház.

Réti Anna a Majdhaleszidőmben. Fotó: Lukács Máté

Nagyon tudom becsülni azokat az alkotókat, akiknek a művészetcsinálás nem pusztán mesterség, kaptafa, megélhetési forrás, hanem belső kényszer és kihívás. Akik nem ülnek föl a produkciós kényszer elnevezésű robogó vonatra, de ha van miért és miről mesélniük, viszont nincs rá idő, tér, pénz, alkalom, akkor sem hagyják annyiban a dolgot, és abból főznek, ami van. Réti Anna történetesen a családanya szerepéből főz Majdhaleszidőm címmel lakástáncszínházat. Nem tesz úgy, mintha neki, nagy művésznek, meg se kottyannának ezek a (sokan úgy gondolnák, csak női/anyai) szerepek és kötelezettségek, a mindennapos verkli két pici gyerek, férj és háztartatás körül, nem hallgatja el az ezzel járó traumákat, gondokat; inkább gyúanyagul szolgál ez az önmagával és jelen körülményeivel való tudatos, nyílt, ugyanakkor reflektív és meleg humorú szembenézés, ettől emberi, őszinte és hiteles.

A helyszín, egy pesti társasház első emeleti lakása, melynek ebédlőasztala körül ülve-állva mindent jól szemmel tarthatunk, egyszerre otthon és színpad, színpad és otthon – így, a kettő nem elválasztva egymástól és leválasztva egymásról. Az otthon mint élmény (annak minden ambivalenciájával) és a család hiányként felmutatott jelenléte – hiszen Rétin kívül csupán a férj van jelen házigazdai és technikusi minőségben – az utalás szintjén csaknem az összes etűd mélyén ott lappang. A fürdőszobaablakban kecsesen hajladozó karok a következő pillanatban már piszokfoltot kaparnak, az elektromos bébiőrző váratlanul megszólaló hangja simán félbeszakít egy jelenetet, az egyik kis szobában Réti a (képzeletbeli) gyerekeinek magyaráz, kis labdacsokká csomagolt használt pelenkák ömlenek ki hűtőből, mosogatógépből, mikróból, szagelszívóból, mindenhonnan – nem lehet nem megérteni, miért is nem másról szól ilyenkor a művészet. „Most nekik van szükségük rám, én még várhatok magamra. Majdhaleszidőm, akkor majd élek egy kicsit.”

Réti a szelek szárnyán érkezik közénk, mint Mary Poppins, egyenesen a nagyszobából. Miután azonban lekapcsolta a ventillátort, önmagába is megérkezik a sötétszürke kanapén, de ez az antré már közel sem olyan könnyed és légies, ennek már tépelődés szaga van. Jön mint performer és mint anya, egy anyát performáló anyaperformer, és mi egyszerre vagyunk nézők és gyerekek, az ő nézői és gyerekei, mert gyakran úgy kezel, vagy azokká tesz bennünket. Az asztalon bölcsis-ovis játékok és rengeteg rágcsi meg gyümölcs, előrelátóan felszeletelve, mintha gyerekzsúron lennénk. Végigmászik az asztal alatt, majd fel a tetejére, és kitartóan porszívózza a morzsákat földről, bútorról, a ruhánkról – működik a felettes én, rendnek és tisztaságnak kell lennie. Egy alkalommal vagy tucatnyi csillogó-villogó-berregő távirányítós holdkomp tuszkolja át magát a nagyszoba ajtaján, elkezdenek zsizsegni a lábunk körül, és mi gond nélkül leállunk velük játszani, mint a gyerekek. Máskor mesét nézünk, de az előadásban elhangzó kevés szöveg is voltaképpen mese, Halasi Zoltán szerzeménye, teregetés közben zoknikkal elbábozva, egy fekete hollóról, akiről kiderül, hogy becsületes nevén Biztonsági Álkamera (addig jó nekünk, amíg ő lát, mondja), és egy vándorról, aki nő, és le szeretné tenni végre a batyuját, lehetőleg egy útkereszteződésnél…

A kisgyermekes anyák egyik batyuja a beszűkülő tér, az otthon klausztrofóbiája. Ami ha csak tenyérnyivel is kitágul, mint amikor Réti zenét hallgatva kizár(at)ja magát az erkélyre, az már királyság, akkor jöhet a tánc. Egyébként meg padlón csúszás fejjel előre a szennyes ruhába, ajtófélfák között végzett jógagyakorlat, vagy láthatatlanná válás egy növényállvány tetején a falhoz passzírozódva – ilyesmi, ami lehetőségként marad, ha az ember lelke levegőért és szabadságért kapar.

Egy home made performanszhoz képest Réti és segítői – Lukács Máté és Lukács Mihály – leleményesen csempészik az előadásba a filmet és a virtualitást. Réti a feje elé tartott tabletről köszönt bennünket, és szól ki magának, hogy ne izguljon, amikor elkezdődik a darab. Később két tablet egyidejű elindításával Réti Anna Réti Annával folytat párbeszédet Halasi szövege alapján. Egy pár perces „technikai szünetet” a Kockásfülű nyúl című rajzfilmből bejátszott részlettel hidalnak át, melyet persze mozgóképileg jól megbuherálnak (szintén Halasi-utalásokkal). A végén pedig, amikor Réti hirtelen magunkra hagy, mert – mint mondja – most el kell rohannia, sms-t kapunk a mobilunkra, benne az előadás jellegzetes pillanatait megörökítő panorámavideóval. Ami egy anyának batyu, az a nézőnek szűkössége ellenére is tág tér (lesz) itt minden tekintetben – az előadás tágítja ki. Kreativitásával, játékosságával, személyességével és a néző felé irányuló szelíd figyelmével. Miután úgy távozunk innen, azzal az érzéssel, mintha vendégségben jártunk volna. Ahova még visszavárnak.

Mi? Újratölthető – közösségi táncelőadás
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Alkotó, előadó: Déri András, Juhász Kata és a Szenior Örömtánc Csapat tagjai Csirmaz Szilvia vezetésével

Mi? Réti Anna: Majdhaleszidőm – lakástáncszínház
Hol? Magánlakás
Kik? Koreográfus, előadó: Réti Anna / Alkotótárs, tér: Körmendy Pál / Szöveg: Halasi Zoltán / Videó: Lukács Máté, Lukács Mihály