Kockás vagy csíkos ing, semmi művészi allűr – egy igazi „civil színész”, aki most épp a Radnóti Színházban játszik nagy szerepeket.

Fotók: Szarka Zoltán

– Meglepődtem, amikor rábukkantam a rajongói Fb-oldalára. Nem az a klasszikus, sármőr férfiszínész, aki minden nyilvános fotón és TV-szereplésnél a legújabb divatnak megfelelően néz ki, és autogramkérők várják a művészbejárónál. Viccesek voltak a fotók, ahol körbeveszik a rajongók…

– Én is meglepődtem, amikor ez az oldal elkészült, még a nemzeti színházas időszak alatt. Megmondom őszintén, nem szoktam nézegetni. Nekem ez a rajongás amúgy is zavarbaejtő dolog. Civilek közt színésznek érzem magam, színészek közt pedig civilnek. A színház bőven elég arra, hogy megmutassam magam a világnak, a magánéletben nem vagyok exhibicionista, úgyhogy egyáltalán nem vagyok „alkalmas” arra, hogy rajongjanak értem.

– Mindig is ilyen volt, vagy az eltelt évek alatt változott meg?

– Miskolcon a középiskolában azért még lazább voltam: énekkarosként, majd amatőr színjátszóként énekeltünk, gitároztunk, létezett körülöttem egy társaság, amelynek az egyik motorja voltam. Nagy csalódást jelentett nekem, mikor felkerültem Pestre a főiskolára. Az amatőr társulatnál teljesen más volt az egész színpadra lépésnek az attitűdje, csak egymásért léteztünk. És ugyanezt éltem meg az énekkarban is, ahol énekeltem. El nem tudnám képzelni például, hogy színészekből létrehozzanak egy énekkart, mert az pont nem az egyénieskedésről szól. Egy kórusban az okoz örömet az embernek, hogy csak egy csavar a gépezetben, és a sok csavar együtt alkot valamit. A zenélés azért is nagy szerelem nekem, mert azt a csapatjáték-érzést adja vissza, amit annak idején az énekkarban és az amatőr színjátszókörben annyira szerettem. Ehhez képest a főiskola elsősorban az egyéni érvényesülésről szól, és ezzel fájdalmas volt szembesülni.

– Már rögtön az elején erről szól? Kívülről úgy képzeli az ember, hogy egy osztálynyi fiatal dolgozik együtt, egymásért a közös alkotás mámorában …

– Igen, próbáltam én is ezt elhitetni magammal, de a főiskola mégsem azt adta, amit vártam tőle, a korábbi évek élményét. De az az igazság, hogy már a katonaság alatt – amikor egy évig együtt voltunk katonák előfelvételisként – éreztem, hogy másról fog szólni az a négy év.  De abban reménykedtem, hogy csak van egy olyan színház, ahol majd újra megtalálom a számomra annyira fontos közösséget.

– Amit azután a Nemzetiben megtalált?

– A Nemzetiben maradéktalanul, de már előtte, pont itt a Radnótiban is jól indult a pályám. Azt hiszem, heten szerződtünk akkor ide, nagyjából egykorúak. Remek csapat alakult ki, nagyon jól éreztük magunkat egymással. Az első évben „használtak” is minket a szó jó értelmében, két olyan előadás jött létre, amelyekben szinte csak mi játszottunk: az egyik –  Utazás a Föld körül nyolczvan nap alatt (Márton András 1990-es rendezése – a szerk.) –  egy mozgásszínházi előadás volt, ami a kőszínházban abszolút megelőzte a korát. Nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért a radnótis kezdésért, mert itt a fővárosban olyan helyzetbe kerültünk, mintha vidéken lettünk volna abból a szempontból, hogy rengeteget próbáltunk és játszottunk, tényleg gyakoroltuk a szakmát. Más budapesti színházakban inkább a kispadon ültek a kezdő színészek.

– De öt év után elhagyta a Radnótit, az Új Színház következett…

– Nagyon sűrű öt évet töltöttem a Radnótiban. Egyrészt egymásra is ráuntunk, másrészt egy új színház létrejötte mindig izgalmas dolog.

– Hisz abban, hogy mindig váltani kell, hogy nem lehet egy helyen sokáig üldögélni?

– Igen, ez a szakma nem a kényelemről szól, ha az ember elkényelmesedik, az a színész halálának kezdete.

– Azért, mert a váltás mindig bizonyítási helyzetet jelent, akármennyi idős is az ember?

– Pontosan. Én főleg Budapesten játszottam korábban, a Nemzeti után, amikor Székesfehérvárra szerződtem, abszolút éreztem, hogy nekem most egy teljesen új közeggel kell elfogadtatnom magam.

– Ez a bizonyítási vágy mindig pozitív, vagy tud teher is lenni?

– Székesfehérváron jó érzést jelentett: volt már bennem egy egészséges önbizalom, és nagyon kíváncsi voltam. Ráadásul egy remek csapathoz érkeztem. Ezért is választottam a Vörösmarty Színházat, mert én emberekhez szeretek szerződni, egy közösséghez.

– A Nemzeti Színházban töltött éveket azért ne ugorjuk át, mert az mindenképpen „kitüntetett szakasz” az életében…

– Igen, tizenegy év, amiben azért volt egy hullámvölgy is, de az utolsó két év az tényleg eufórikusra sikerült. Pont ma beszéltünk arról Martinovics Dorinával meg Radnay Csillával, hogy ha Robi igazgató maradhatott volna, akkor a következő egy évben mindenkit elpusztított volna: elképesztően sokat dolgoztunk, egészségtelen mennyiséget. De mindezt vastagon visszakaptuk a közönségtől az utolsó fél évben.

– Mi kellett ahhoz, hogy ennyi sokféle élethelyzetben lévő színész képes legyen mindent beletenni a munkába?

– Mámoros időszak volt. Amikor zsigerileg érzi az ember a nézők figyelmét, akkor még fokozottabban van értelme az egésznek, hihetetlen szeretet és kíváncsiság áradt felénk a nézőtérről. Nyilván kellett az ellenszél is, és az, hogy összezárt a társulat, szinte kivétel nélkül.

Azért lássuk be, Alföldi első éve bukdácsolás volt, és akkor többen arra gondoltunk, hogy vagy elszerződünk, vagy beszélünk a fejével, mert ez így nem mehet tovább. A következő év volt a fordulópont, valahogy sikerült megszólítani a közönséget. Persze a hogyant a mai napig nem tudom. Visszagondolva, a Biblia-projekttel indult minden. Robi felkért tíz kortárs írót, hogy a tízparancsolat mindegyik törvényére írjanak egy-egy színpadi művet. Ezekből a szövegekből azután felolvasásokat tartottunk. Elképesztő élmény volt találkozni kortárs magyar írókkal, életre kelt a színház. Jordán Tamás mindig is közösségi teret akart létrehozni abból a lehetetlen épületből, nekünk akkor ez tényleg sikerült. A nézők érezhetően azt akarták, hogy problémafelvető előadásokat csináljunk.

A Nemzeti után egyértelmű volt számomra, hogy csak olyan társulatokhoz szeretnék tartozni, ahol akarnak valamit a színháztól. Ide, a Radnótiba is azért jöttem, mert Kováts Adél nyilvánvalóvá tette, hogy olyan színházat szeretne, amely társadalmi problémákat feszeget az előadásaiban. Én is ebben hiszek, talán ezért is szeretek annyira Shakespeare-t játszani. A darabjai többségén érződik, hogy a saját jelenéből írta, szinte már pofátlanul reflektált az akkori angliai életre: a Hamlet is tele van napi aktualitásokkal például. Én ezt nagyon bírom. A színház sajnos a többi művészeti ág után kullog: sokkal aktuálisabb, „kortársabb” a festészet, a fotó, a zene. Mi, kőszínháziak az esetek többségében olyanok vagyunk, mint egy múzeum. Pedig szerintem a színháznak semmi másról nem szabadna szólnia, mint a máról.

– Ez a meggyőződés is a nemzeti színházas korszakból jön?

– Inkább azt mondanám, hogy akkor vált bennem tudatossá, amikor elkezdtem Alföldi Robival dolgozni. Rengeteget beszélgettünk arról, hogyan lehet ezeket a klasszikus műveket úgy leporolni, és eljuttatni a nézők agyáig, lelkéig, hogy valami pluszt érezzenek, azt, hogy ezzel mi akarunk valamit mondani.

– Eszembe jut erről a Lear király egyik jelenete, amelyben Kent ül a kerekesszékben, lepusztult öltözékben, beletörődve a sorsába. Számomra egy kicsit „az út szélén hagyottak”, az elesettek balladája is ez az előadás, azoké, akik ilyen vagy olyan okból nem illenek a minket körülvevő világba…

– Fontos kötelességünk nekünk embereknek, hogy a tolerancia, a másság iránti kíváncsiság ne vesszen el belőlünk. Különösen igaz ez most Magyarországon. Nem attól válunk igazán erőssé, hogy hatalmunkkal kérkedünk, hanem azzal, hogy segítünk a gyengébbeken. Számomra ez az egyik tanulsága a Learnek.

– Több Shakespeare-darabban is játszik egyébként a Radnótiban…

– Igen, és nagyon élvezem. Ha előadás előtt elmondom a Lear szövegét, mindig eszembe jut valami a mondatokról, többnyire csak apróságok, de néha fontos dolgok is, mert egy elképesztő szöveg, és fantasztikus Nádasdy Ádám fordítása. Sokkal könnyebb így „jelen idejűnek” lenni az előadásban. A Learben az is izgalmas nekem, hogy egy viszonylag ereje teljében lévő embernek a tragédiáját mutatjuk meg a színpadon. Tényleg nagy gyötrelem eljutni este hét óráig, összeszedni magam agyban, fizikálisan, hogy végig tudjam járni ezt az utat, de amikor már benne vagyok, akkor bármennyire gyötrelmes, fárasztó és fájdalmas lelkileg is, mégis elképesztően jó érzés. Annyi mindent bele lehet tenni, amit már színészként és emberként megéltem. Nyilván formálja a személyiségemet egy-egy ilyen szerep. Az a nagyszerű, hogy a darab által az emberről tudunk gondolkodni: gyakorlatilag mindenkivel megtörténhet bármi, és ez nagyon esendővé teszi az embert. Én szeretek erről agyalni. Jó, hogy ezt most így elmondtam, mert egyébként már kezdem unni a szakmámat. Bele lehet ebbe fásulni, egyszerűen elunod magad. Én már annyi szerepet eljátszottam, hogy úgy érzem, nekem már minden megvolt. Szerettem, gyűlöltem, féltékenykedtem, jó voltam, rossz voltam, többször meghaltam, mi jöhet még?