Van ez az örök hely, ahol alkoholt mérnek, vannak asztalok meg székek, és a férfiak összegyűlnek, hogy a sörben oldott gátlásaik helyén megláthassuk az érzelmeiket. Van zenegép vagy zenekar, szólnak a slágerek, olyan dalok, amiket mindenki szeret. Hiszen az a jó, ha mindenki szeret.

Az Ürgék című előadás rendezőjét, Pelsőczy Rékát a Marton-ügy és a #metoo kapcsán kifejtett nézetei miatt biztosan nem szerette mindenki. Megosztó gondolatok voltak, bizonyos italboltokban nyilván hevesen bólogattak, máshol hevesen tiltakoztak. Hát már szavazhat, miért baj, ha csöcsörészem – az egyik fröccs mellett. Hogy engedik az ilyet tanítani – a másik sör mellett. Ízlelgetjük ezt az egyenjogúságot, végül is több mint ezer évig a férfiak mondták meg, hogy mi legyen itt a medencében, szavazni pedig csak ’45 óta szavazunk egyformán. Lesz az még pár évtized, mire átbeszéljük, hogy mit szabad és mit nem, mi a túlzás, és mi a szükséges. A színház pedig, különösen a Katona, jó helyszín az ilyen társadalmi diskurzusok lefolytatásához.

Fotók: Horváth Judit

A Férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából alcímű előadás nem tesz hozzá sokat ehhez a folyamathoz, nem is vesz el belőle. A díszlet: egy retro pub, talán a Kamra melletti Fecske, talán más, hasonló típusú italmérés. Egy fiatalember beszél a nézőkhöz, elmondja, meghalt a nagypapája, aki igazán életerős volt a haláláig, amikor viszont már egyáltalán nem. Tasnádi Bence jelenlétében kíváncsiság van az idősebb generáció felé, szolid csodálat. Aztán jönnek a nagypapák, Bán János, Újlaki Dénes, Szacsvay László, és megkezdődik a sztorizás. Pár percig egészen őszinte hangot fognak, és a szexualitásról van szó. Hogyan is van ez hatvan, hetven évesen, ha nem úgy, hogy hatalommal visszaélve, manipulálva, ’puszild meg’ a nyitott slicc fölött. De aztán nem erről lesz szó. Nem könnyű megmondani, hogy pontosan miről, hiszen whiskyre sör jön, egyik történet a másikra. Van történelem – ötvenhat személyes vonatkozásai; van megcsalás – hűseget nyomokban sem tartalmaz; van házasság – vérbő bonmotok és falvédőszövegek. Így aztán, bár nő-férfi a téma, a nézőtéren talán senki nem háborodik fel, sőt a közönség nevet és tapsol.

Van két csaj is az előadásban, sokáig nem szólnak egy szót sem, de ők csinálnak mindent. Sepernek, csapolnak, díszítenek. A vágy tárgyai, huncutul kergetőznek, jelentőségteljesen néznek, kedvesen mosolyognak. Mi lehet a fejükben, nem ma este fog kiderülni. Pálmai Anna és Pálos Hanna egyszerű gesztusokkal, elegánsan vannak jelen. Az előadás vaskos részeiből fogalmazva: értő gondozói ők ennek az öt főemlősnek, adnak nekik piát meg a pina ígéretét. Ettől aztán megy is előre a világ, épül a Naprendszer lufikból, jönnek cowboyok meg egyik sláger a másik után, amit élő zenei kísérettel, hol jobban, hol rosszabbul énekelnek a színészek. A dalok hol ellenpontozzák, hol aláhúzzák a történeteket. Ha valaki elfáradt volna, ilyenkor kicsit fellélegezhet, a koreográfiák tovább könnyítik az estét: viháncolás, jobbra-ballra lépés, kergetőzés bonyolódik le a szűk térben. A nosztalgiavonatra csuda jó felülni, indul a láb az ütemre, beugrik az a sulibuli, ahol először lassúztál volna, ha mersz. Szóval nem kell mindig komolykodni, ahogy Hofi énekelte akkoriban: „Lazítani, próbálj meg lazítani, nem győzlek tanítani, hogyan csináld.”

Az elhangzó történetek egy része szórakoztató, másik része megkapó vagy szomorú, de sajnos sok az érdektelen is. Hiába tudjuk, hogy valóságos interjúkból lettek színpadi szöveggé. A színészi játékok is ehhez mérten többfélék. Néha egészen apró gesztusokkal, finom tekintetekkel dolgoznak a színészek, halk hangon, dokumentarista igényű alázatos vallomásként prezentálják a mondatokat, máskor inkább igyekszenek férfi alaptípusokat bemutatni, ilyenkor határozottabban, vastagabb ceruzával rajzoltak az alakítások. Dér Zsolt értelmiségi figurája néhány gyengébb megszólalás után komplett mai alakká érik, karikaturiszikusan zárkózottá, aki saját intellektuális világában is frusztráltan eltéved. Tasnádi Bence karaktere drámai élethelyzeteiről mesél behúzó erővel. Szacsvay László szolid, tűnődő önironikus attitűdöt hoz, Bán János pontos, precíz, energikusabb, Újlaki Dénes nagyobb érzelmeket, nagyobb nekibuzdulásokat mutat.

Van néhány pillanat az előadásban, amin érdemes morfondírozni kicsit. Szacsvay László és Újlaki Dénes a régi slágerekről beszélget, el-eldúdolják a kedvenceiket, retro angolsággal, sugárzó energiával. Vitatkoznak, adják a ritmust, beéneklik a közzenét is. Boldogan játszanak két öregembert, akik valaha fiatalok voltak, és a zene most is ugyanolyan fontos nekik. Az egyszerű helyzet élettel, játékossággal tölti meg őket. Inspiráló.

Vagy például az tényleg olyan vicces, hogy Bán János figurája minden nőt teherbe ejt, akivel csak találkozik? Vagy pont azért tudunk ezen nevetni, mert nagyon fáj? Vagy mára már evidencia a védekezés, a félrekúrásoknál is, és kinevetjük azt a kort, amikor még nem volt az?

Valamikor a vége felé Újlaki Dénes elmesél egy történetet, amiben egy repülőút elején összekap a feleségével, nem szólnak egymáshoz. Kilenc óra után a gép leszállna, de nagy vihar jön, pánik tör ki a fedélzeten. Ő félelmében megfogná a feleség kezét, de holmi természeti csapás nem vethet véget a sértődésnek. Kinek van igaza? Evidencia együtt meghalni, ha épp haragszunk is a másikra? Ügyes helyzetfelismerés a lelkiismeret nyugtatására?

Fütyörészve lehet hazasétálni a Kamrából, hisz egyik este kiherélt férfiakat nézhetünk, a másikon meg olyanokat, akiknek három heréjük is van. Ki merészebben nyúl hozzá a feminista témához, ki kevésbé. Az Ürgék előadása biztosan nem fog minket Robert Merle regényhez vezetni, ahol már óvni, bújtatni kell a férfiakat, olyan radikális a nőuralom. A kedves kis rágcsáló, a Spermophilus citellus pedig hazánkban védett.