Szilágyi Eszter Anna színdarabja több szempontból is figyelemre méltó eseménye az újabb hazai drámairodalomnak.

A dráma letölthető INNEN

Először is a korszerűsége, vagyis az igencsak meredek kérdések miatt, amelyeket feszeget. Kétségtelen ugyanis, hogy a négy szabolcsi lány Amszterdamba való kiutaztatásának, ottani prostituálásának és megsegítésük kudarcának drámája korunk legaktuálisabb problémáiból építkezik. Úgyhogy A Nyíregyháza utca már csak a tárgyát és a mondandóját tekintve is úttörő vállalkozás, amely a kirakatsoron dolgozó, rabságba vetett nőkről és futtatóikról vagy az önkéntes segítő holland asszonyokról a pontos föltárás hitelével, konfliktusaikat tekintve pedig megrázóan szól.

Az Ódry Színpad előadása. Fotók: Szkárossy Zsuzsa

Másodjára azt az alapvető hangnemváltást említeném – ennek mélyén persze gyökeres szemléletváltás húzódik meg –, amennyiben ez a darab szakít azzal az igencsak elterjedtnek mondható ízléssel és értékrenddel, amelynek jegyében a „legősibb mesterség” művelőit szerepeltetni szokták. És nemcsak a filmes és színpadi vígjátékok vagy kabarétréfák nagy részében ma is uralkodó viszolyogtató hangütéssel szegeződik szembe, hanem azzal a nyolcvan–száz évre visszanyúló tradícióval is, amelynek kimunkálásában akár olyan kitűnő próza- és drámaszerzők is szerepet vállaltak, mint Krúdy Gyula, Hunyady Sándor vagy Szép Ernő. Ebben a sok esetben jelentős művészi értékeket is képviselő hagyományban a szerzők olykor kedvtelve adták át magukat az édes-bús „perdita-romantikának”, és természetesnek tekintették akár azt a beszédmódot is, amely a „rosszlányokat” vagy a „bukott nőket” még együttérzés esetén is magától értődően uralja le. Szilágyi Eszter Anna e tekintetben is saját – és a fentiektől alaposan eltérő – utat tapos ki magának.

Végül pedig – de korántsem utolsósorban, sőt – ennek a színdarabnak a szövegszövéséről szeretnék szólni. Hogy ugyanis itt minden egyes sor kiérlelt, biztos ízlésű költőre vall, aki drámaíróként akár kötött formát választ éppen, akár nem, kivételesen jó minőségű dialógusokban, monológokban vagy kórusokban szólal meg. Aki darabjában nem csupán fölidéz kapcsolódó szerzőket és műveket, hanem képes mély gondolatok költői erejű színpadi megformálására is. Ez a sokrétegű nyelv és ez a hangütés ugyanúgy meg tudja jeleníteni a görög-dráma-szerű megszólalásokat, mint a kórusokkal megerősített áriák sorát, miközben sorsképletek megrajzolására és konfliktusok kibontására, jelenetek megragadására is alkalmas. Mindez manapság elég szokatlan vagy ritka eljárás – föl is merülhet a kérdés, hogy ilyen erős szövegszövetből korszerűtlennek számít-e mostanában drámát szabni.

De hadd hívjam föl a figyelmet e darab építkezésének bizonyos kettős jellegzetességére is! Hogy a szerző, míg dramaturgiailag is teherbíróan komponálja meg színjátékát, egyúttal tematikusan és szinte szociografikus pontossággal (noha nem dokumentarista stílusban) mutatja be ennek a szóban forgó életnek számos metszetét. Föltárulnak a Nyíregy utcai mindennapok, szabályok, kuncsafttípusok és esetek, amelyek erős költészettel és filozófiával itatódnak át, téma-áriák szólalnak meg – például a magyar sikátorról, a lányok új nevéről és ruházatáról, a „dugásmű” napirendjéről és leállásáról, az első szökésről, az „óvszeresről” meg az „örömlány”-munka egyéb, sokkolóan brutális részleteiről. Vagy épp az aranyéletű magyar turistalányokról, akik afféle leánybúcsú-ajándékul, szórakozásból kóstolgatják a kirakati prostituáltak szerepét. Ám eközben sodró erővel halad előre és épül a konfliktusok során át a dráma, amelyben nemcsak a kuncsaft-férfiak jelentenek veszélyt és fenyegetést, hanem a futtató-férfiak is, és ahol a „gondoskodásnak” hiába volna több válfaja, ha egyikben sincsen köszönet. Sem a madam-szerepet játszó magyar szállásadónőben, sem pedig a helyi „kurvasimogatók” hölgykoszorújában, akik üzembiztosan futtatják zátonyra saját kísérletüket, hogy a lányok egyikét-másikát ki lehetne talán emelni addigi sorsából. A szexuális rabszolga-munkába taszítottak szempontjából tehát a férfiak is, a nők is mind rendkívül problematikusak, úgyhogy végül is semmi jóra kilátás nincs.

Úgy érzem, hogy A Nyíregyháza utca – annak ellenére, hogy 2017 júniusában fölfedezés-számba menő felolvasószínházi nyilvánossághoz jutott Pécsett, hogy aztán remek előadás szülessen belőle az Ódry Színpadon, most pedig örvendetes módon megjelenik ebben a drámatárban – még mindig lappangó kincse a kortárs színpadi műveknek. Megérdemelné, hogy újra és újra felfedezzék, megformálják, előadják és újrajátsszák – hogy a közönség minél szélesebb rétegei szembesülhessenek vele.

Závada Pál