A természetvédelmi területen elhagyatottan álló romos épületeket olyan organikusan nőtte be a művészet és a színház, ahogy a növények veszik birtokba az ember által elhagyott mesterséges építményeket.

Viszonylag sokszor voltam sátorral művészeti fesztiválon, azonban egyedül még sosem, mint ahogy a Y.EAST fesztiválon sem, melyet idén már harmadik alkalommal rendeztek meg. Így kissé félve indultam el Zsámbékra egymagam egy sátorral és egy hatalmas túrahátizsákkal, hogy megismerjem a Színházi Bázist és a fiatal, családiasnak hirdetett fesztivált. A Y.EAST kétszeresen is beszélő név: egyrészt az angol ’yeast’ szó élesztőt jelent, ami utal az inspiratív környezetre, másrészt az Y a fesztivál által megcélzott Y generációt jelöli, míg az EAST a földrajzi helyzetet: a meghívott előadók és a nézők is kelet-európaiak.

A helyszínre felérve intenzív fenyőillat csapott meg, és a fák között fel-felvillant az alattunk elterülő táj. Kezdtem megnyugodni, ahogy láttam, milyen gyönyörű helyen vagyok. A helyszín korábban katonai bázisként működött, és az egykori katonai helyiségek, bunkerek és garázsok szolgáltak az előadások helyszínéül. A természetvédelmi területen elhagyatottan álló romos épületeket olyan organikusan nőtte be a művészet és a színház, ahogy a növények veszik birtokba az ember által elhagyott mesterséges építményeket. A fesztivál résztvevői, szervezői azonban nem újrafoglalni kívánták a területet, csupán vendégként használni, és alkotóként rendhagyó helyszínen dolgozni néhány napig. Az előadásoknak különös atmoszférát teremtett a tudat, hogy mielőtt színházi térré lettek, miként funkcionáltak az épületek, különösen azért, mert néhol még katonai mottók is olvashatók voltak a falakon. Érthető tehát, hogy a szervezők miért említik minden nyilatkozatukban elsőként, hogy a helyszínbe szerettek bele, és ezt tartják a fesztivál legnagyobb vonzerejének is.

Az a két nap, amit ott töltöttem valóban nagyon családiasan telt. A fesztivál első napján még zajlottak a munkálatok, berendezték, feldíszítették a helyszíneket, így az előadás előtti órák többnyire szemlélődéssel teltek. Annak ellenére, hogy tudtam, nem tömegfesztiválra jöttem, néha, egyedül a sörpadoknál üldögélve hiányoltam a nyüzsgést, és azt éreztem, ez a hely megérdemelné, hogy benépesítsék a fesztiválozók. Sajnos az időjárás valószínűleg sokaknak kedvét szegte, hiszen a fesztivál első napján megérkezett egy erős lehűlés, ami egész idő alatt hideget, esőt és viharos szelet küldött az ott lévőkre. Komoly kihívást jelentett sátorban aludni éjjel a 10 fokos nyirkos hidegben, ami hajnal háromra keresztülhatolt a hat réteg felsőn, duplanadrágon, hálózsákon és pokrócon is. De nappal a szabadtéri előadások előtt várakozva is meg kellett állapítanunk, hogy micsoda elhivatottságra és színházszeretetre vall, hogy a vacogtató idő ellenére is összegyűltek a nézők.

Allez! Fotók: Marie Leličová

Az elhozott produkciók kárpótoltak minket a didergésért, igazán izgalmas előadások érkeztek magyar társulatoktól és a környező régiókból, Csehországból, Lengyelországból, Szlovákiából és Szerbiából. Első este Alexandr Kuprin Allez! című művét láthattuk az Y csoport előadásában. A cirkuszban a nézők tátott szájjal tapsolnak az akrobatáknak – ebben a kívülről varázslatosnak tűnő közegben játszódik a darab, amely viszont arról szólt, hogy teszi tönkre testileg és lelkileg az előadót a parancsszó, az „Allez!”, és mindezek után hogyan kell mosolyogva szórakoztatnia a vendégeket. A történet másik szála egy szerelmi történet, amelyben a darab főszereplője, Nora beleszeret a népszerű illuzionistába, de a kapcsolat is megrázóan ér véget. Mivel az előadást színészek játsszák, nem látványos mutatványokat kapunk, hanem finoman kidolgozott, komikumra kiélezett jeleneteket, például a bohócot alakító Kazári Andrástól. A tragikus történetet meg-megszakítják a bohóc és az illuzionista komikus szekvenciái, talán túlsúlyba is kerülnek, de nem a cselekményt viszik előre, hanem lendületet adnak az előadásnak. A színpad többnyire üres, azonban a tér adottságai itt is fontos szerephez jutnak. A színpad mögött a bunker két hatalmas rozsdamarta vasajtaja állt, melyeket hol becsuktak, hol kinyitottak. A nyitott ajtóknál nemcsak a táj tárult elénk: itt játszódott néhány izgalmas kinti jelenet, például amikor autóval beparkoltak a színpadhoz és csomagtartóba dobva elrabolták a bohócot. Az önmagában egyszerű, cirkuszban játszódó szerelmi történetet az tette különlegessé, ahogy a társulat vegyítette a líraiságot a komikus számokkal. A nyilvánosságnak szóló produkciókkal szórakoztatták, míg a privát történettel elszomorították a nézőket, majd az előadás végére Nora sorsának alakulása miatt zavarba ejtővé vált nevetni bármin is.

A második nap délelőttjén, színház-holtidőben kreatív műhelyekhez is lehetett csatlakozni. Koradélután a FÉLonline irodalmi beszélgetésén Tinkó Máté kérdezte Stermeczky Gábor Zsoltot első kötetéről, a Tévedések tárgyáról. A délutáni előadás előtt kiosztották a 48 óra elnevezésű program keretében négy politikai témájú egyfelvonásos magyar fordítását sorsolták ki, négy társulat: a FAQ, a Maladype, az Utolsó Vonal és a Kompánia Társulat között. Ezt követően a csoportoknak 48 órájuk volt a darabokat színpadra állítani, majd a vasárnapi bemutatókat követően a legjobbnak ítélt produkció 1000 eurós pénzjutalomban részesült. Tehát a Y.EAST alkotótáborként is működik, de nemcsak a társulatok számára – fiatal dramaturgok is dolgoztak egy jelenet létrehozásán, melyben Ibsen Nórája találkozik Makrancos Katával.

Ferdinand

A sorsolást követően a cseh Ferdinand című monodráma vette kezdetét, melyben Hába Michaltól kaptunk rendhagyó szövegáradatot a posztkapitalizmusról, posztmodernről, posztigazságról és további poszt-poszt-poszt társadalmi problémákról. A rendhagyó jelző több oldalról is igaz. Egyrészt a Hába által alakított Ferdinand Vaněk, az értelmiségi emberek mintapéldánya úgy mutat nekünk és saját magának tükröt – képletesen és szó szerint is –, hogy a tükörmutatás gesztusát is megkérdőjelezi. Folyamatosan reflektál azokra a módozatokra is, ahogy a színházban foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Nem távolra mutogat, hanem arra világít rá, hogyan kerülünk saját magunkkal is ellentmondásba az elveink és a hétköznapjaink között. De rendhagyó volt az előadás azért is, mert a magyar feliratozás működésképtelensége miatt Hába Michal kezében egy új produkció született. Amint felfedezte, hogy a felirat nincs összhangban a produkcióval, angolul kezdte improvizálni a cseh előadás szövegét. Helyenként a közönség segítségét kérve magyarra is igyekezett fordítani a nehezen érthető részeket. Addig magyarázta gondolatait, amíg azokat a nézők többsége meg nem értette. Az alkotó váratlan helyzetre született reakciói olyan új lendületet adtak a produkciónak, hogy a végére már azt kezdtük latolgatni, hogy talán ez az egész az előadás része volt – de nem! A nem várt technikai probléma miatt aktív párbeszéd jött létre a színpad és a nézőtér között olyannyira, hogy Hába Michal egy ponton fesztelenül rákiabált a távozó nézőre: „Nem mehetsz el, most jön a katarzis!”

A fesztiválon olyan közönség gyűlt össze, akik nem féltek bekapcsolódni az előadások interaktív részeibe, folyamatosan aktív partnerként viselkedtek. Ez azért volt feltűnő, mert a magyarországi színházakban a nézők többnyire tartanak ettől, itt viszont gyorsan reagálva szálltak be a felkínált helyzetekbe. Az Allez! előtti közjátékban boldogan dobáltak aprópénzt a kalapba az utcai mutatványosnak, várva, hogy milyen műsort kapnak. A Ferdinandban közösen fordítottak a színésszel, és bekiabálva jelezték, ha valamit nem értenek. Nagyon szimpatikus volt ez a hozzáállás, és jó volt látni, mennyit segít az előadás lendületén a felszabadult nézői részvétel.

A Kékszakállú herceg vára

Második nap este az ANYASZÍNHÁZ A Kékszakállú herceg vára-bemutatójára került sor. Ismét a tér kapott hangsúlyos szerepet, hiszen ez az előadás nem a bunkerban felállított színpadon, hanem fél-szabadtéren játszódott. A Kékszakállú-történetben hét szobába nyitnak be a szereplők, itt Fantoly Nikolett és Menszátor Héresz Attila számára hat egymás melletti, domboldalba épített, három oldalról zárt, egy oldalról nyitott katonai garázs és a dombtető adta ki a helyszíneket. A nézők minden jelenet után átsétáltak a következő garázshoz, ahol kiderült, mit rejt a nyitódó ajtó. A hat egymás melletti helyiség együtt és külön-külön is különleges látványt nyújtott. Az alapvetően prózai előadásban helyet kapott egy-egy táncos jelenet is Fantoly révén. A Balázs Béla-szövegben folyton ismétlődő „Add ide a többi kulcsot!”, „Vigyázz, vigyázz, Judit!”, „Most már nyiss ki minden ajtót!” szövegrészeket a színészek minél többször ismételték, annál esetlegesebbnek, nem pedig kidolgozottnak hatottak. A színészi játék hullámzása miatt a cselekmény kissé ellaposodott, viszont a látvány annyira rendhagyó volt, hogy az előadás a hiányosságok ellenére is nagyon pozitív fogadtatásban részesült.

Ahogy az egyes produkcióknak, úgy a fesztiválnak is voltak kiemelkedő és kevésbé működő részei. A helyszínnek vannak még olyan alapvető hiányosságai, mint az ivóvíz hiánya vagy a szociális helységekben csak hébe-hóba elérhető nem-ivóvíz. Ezek megoldása nem a fesztivál feladata, hanem a városé és a terület tulajdonosáé, ennek ellenére a szervezők mindent megtettek a sajnálatos kellemetlenségek enyhítésére. Az ivóvizet például kannákban felhordva biztosították, de a személyes komfortérzetem (és valószínűleg másoké is) eléggé lecsökkent a második nap végére, emiatt vártam is a hazautazást. Viszont a látott előadások alapján a Y.EAST szervezői nagyon színvonalas és izgalmas színházi összeállítással készültek. Az ott töltött két nap alatt három izgalmas előadást láttam, és majdnem háromszor ennyi hasonlóan izgalmasnak ígérkező programról maradtam le a korai távozással. A zsámbéki Színházi Bázis területe szép, a fesztivál szervezői nagyon lelkesek, a program gazdag és változatos, reméljük, hamarosan a vízhelyzet is megoldódik, és a Y.EAST is kinőheti magát a kelet-közép-európai nemzetek egyik fontos színházi fesztiváljává.