Mímelne szeretkezést a színpad közepén kétszázötven fontért? Vagy inkább megdobálná a színészt naranccsal, hogy ugyan ne öntse már le több tejjel a partnerét? Komoly kérdései ezek a káeurópai kultúrának.

Ady Mária cikkét ugyanezekről az előadásokról lásd ITT

Általában a nézőtéren sötét van, mi nem látszunk, szinte nem is vagyunk jelen, figyelmünkkel teszünk hozzá az előadáshoz. Nevetünk vagy tapsolunk, esetleg egy-két szót bekiabálunk. Néha a testünkkel, a személyiségünkkel is belépünk az előadás valóságába. Egészen ritka, hogy ennek a belépésnek valódi tétje legyen.

Egyes gondolkodók szerint ez jól modellezi a modern kori demokrácia dilemmáit. Az egyszeri állampolgár folyamatos passzív szerepben van: négy évente szavazhat, esténként másik csatornára kapcsolhat, kinyithatja vagy becsukhatja a Színház folyóiratot. Szabadsága korlátozott: nézheti, vagy nem nézheti a neki felkínált spektákulumot, figyelme az egyetlen, amivel szabadon rendelkezik.

Az elmúlt évtizedekben megindult az a színházi törekvés, hogy a néző ebből a passzív szerepből kimozduljon. Performerek és polgári színházcsinálók különböző módokon igyekeztek elérni, hogy cselekvő ember ne csak a színész legyen, ne csak ő vigye vásárra (tegye ki nézésnek) személyiségét, testét, vágyait, érzéseit. Marina Abramovicć 1974-ben kifeküdt egy asztalra, és a nézőknek lehetőségük nyílt őt különböző tárgyakkal megérinteni, végül egy csőre töltött revolvert kellett kicsavarni az egyikük kezéből. Az 1963-as Hajmeresztő című krimi-bohózat második felvonásában a közönség is bekapcsolódik a nyomozásba, az amerikai verziót huszonöt nyelvre fordították le és tizenhárom millió ember látta.

P-Project. Fotók: Alex Brenner

Nem számít újdonságnak a nézők bevonása a játékba, önmagában nem eredeti és provokatív határátlépés, de pontos helye, szervülése az egyes előadásokba nagyon sok izgalmat rejt. A Birminghamben kilencedik alkalommal megrendezett BE Fesztivál közel húsz produkciója inspiráló etikai, esztétikai, emberi határhelyzeteket állított színpadra. A bolgár P-Project és az olasz This work about the orange erősen épített a nézői részvételre, valódi téttel és színházi minőséggel dúsítva és árnyalva az egyén és az őt irányító rendszer/hatalom ellentétét.

Ivo Dimcsev aprócska fürdőruhában, magassarkúban tipeg elénk, helyre kis bajuszt és szolid sminket visel, ízléstelen fülbevalót és parókát. Enyhén affektálva, zavarbeejtően civil modorban mesél arról, hogy már nem tud mit kitalálni, de rengeteg pénzért mégis csinál most egy előadást, összeszedett ötszáz féle puncit, amit külön-külön nem szeret, de mivel egyben nagyon jól mutatnak, így színpadi anyagot készít belőlük. Ez volna a P-Project, amit most nézünk, és teljes szabadságot kíván adni az ő drága közönségének, nyugodtan cseréljük fel a pussy szót a penis vagy a performance szavakra. De ő sajnos úgy érzi, így sem lehet a közönség teljesen szabad. Ezért a tetemes gázsijából most 1000 fontot kioszt azoknak, akik részt vesznek az előadásban. Van a színpadon két laptop, azon kellene szöveget írni, ő pedig ül a szintetizátor előtt, látja a friss poémákat, és dalt improvizál belőlük. A Dimcsev által működtetett figura végtelenül cinikus és kiégett, de nagyon emberi, és mivel zseniálisan énekel, pillanatok alatt a tenyeréből eszünk. Arra a hangra, amivel meg van áldva, és amivé ezt évek munkájával fejlesztette, nehéz szavakat találni, az emberi létezés minden regiszterét bejárja, borzongató, felemelő.

A hatás pedig elementáris, jönnek az önjelölt költők és fejenként húsz fontért születnek a szabad versek. Aztán már táncolni is kell valakinek, és ő magasabb gázsit érdemel. Kicsit ugyan kínos, Dimcsev néha agresszívan vagy viccesen instruálja az önjelölt táncost, és a nézők nagyokat nevetnek. Emelkednek a tétek és a közös bohóckodás észrevétlenül fordul át az egyes jelentkezők megalázásába. Kétszázötven fontért már meztelenül mímelnek szeretkezést, ami több, mint egy közmunkás havi fizetése itthon, vajon ha egy nívós európai fesztiválon akadtak önként jelentkezők, egy falunapon akadna-e több is? És még mire lennének képesek ennyiért, ha egy felelőtlen főnök fanatizálja őket?

A karizmatikus vezető, Dimcsev narratívája szerint, ami történik: közös játék, boldog együttműködés. Rendszerre van szükség, és mi értjük ezt, hiszen összetartozunk a színházértés nagy nemzetében. A folyamatos kettős beszéd, a minden kijelentés azonnali ironikus idézőjelbe tétele lehetne gyanús is, de hitelesítő funkciója lesz, és a vitathatatlan művészi teljesítménnyel, az elementáris énekhanggal együtt odabilincseli a nézőket ehhez a valósághoz. Dimcsev uralja a játékteret, a pillanatot: ráérez, kit lehet még egyszer verbálisan megalázni, mikor lehet még egy plusz feladatot adni, mikor jöjjön a füst és mikor érjen véget egy-egy improvizatív rész.

Mi pedig megnézünk mindent. Olyan is van kétszer, hogy kijöhetsz a színpadra és egy percig bármit csinálhatsz. Ekkor egy kislány megigazítja a lepedőt az ágyon, a második pedig indián szökdel pár kört a színpadon. E sorok írója itt állt fel és hagyta ott az előadást, harmadikként a kétszáz fős nézőtérről. Még lesz egy olyan, hogy a kiégett művész pozitív és negatív kritikát vár, húsz fontért, lehet jönni a géphez. És egy kiművelt káeurópai emberfő, miután végignézte ezt a cipollai csetepatét, azt fogja írni az ő nagy lelkesedésében, hogy inkább a holokauszt, mint ez az előadás. Itt még páran fölállnak majd és kijönnek.

Az olasz A.L.D.E.S. nevű formáció előadása szintén erősen használja a nézői aktivitást, és ahogy a P-Projectben, itt is vannak lelki agressziót és manipulációt reprezentáló elemek. Az alkotók a Mechanikus Narancs világából indultak ki, a narancs, a tej, a művész és közönség hatalmi viszonya volt fontos számukra.

This Work about the Orange

Egy kis csomagot kapunk az előadás előtt, van benne félbehajtott papír, összegyűrt papír, narancs, cukorka. Isteni robothang ismerteti a játékszabályokat: két táncos és egy technikus lesz látható a színpadon, ők nem kommunikálhatnak a nézőkkel, minden utasítás tőle fog érkezni, az első az, hogy adakozzunk a művészeknek, hogy bemutathassák az első etűdjüket. Egy bejátszásnyi idő alatt össze is gyűlik jó pár font és Marco Chenevier és Alessia Pinto könnyed duettet táncolnak a fehér térben egy-egy naranccsal a kezükben. Aztán újabb feladat következik. A géphang egy önkéntest kér a színpadra, utasítja a laktózérzékeny Marcot, hogy igyon meg egy pohár tejet. Az önkéntes, ha nem akadályozza meg, kap öt fontot, ha megakadályozza, nem kap pénzt. Aztán mindenkinek a magasba kell tartania a narancsát ahhoz, hogy a következő duettet láthassuk. Egyéni és közösségi játékok jönnek, amiken keresztül, játékos formában kerülünk bele az előadás szabályrendszerébe. Kiépül a bizalom, egyre nehezebb feladatok követik egymást, mely során dönthetek, hogy együttműködöm-e a rendszerrel vagy fellázadok ellene.

A This work about the orange fináléja nagyszabású akcióval fordít az egészen még egyet. Alessia egy medencébe ül, a nézők, ha akarnak, narancsot facsarhatnak a szemébe. Így indulhatnak a sorsoláson, amelynek fődíja az előadás elején összegyűjtött pénzösszeg. Közben Marco hatalmas mennyiségű tejet önt partnerére. Annak a nézőnek, aki nem szeretné, hogy mindez megtörténjen, két lehetősége van. Vagy a színpad egy adott pontjáról narancsot vág Marcohoz, vagy papírrepülőt dob a medencébe. Persze ez önmagában kevés, 183 papírrepülő vagy 46 narancstalálat elegendő a kísérlet leállításához. A színpadon ülő technikus számol és elindítja a találatot jelző bejátszást. A teremben szinte káosz tör ki, a hatalom segítői épp úgy aktívan tevékenykednek, mint az ellenzék. A jelenet hosszú percekig tart, a vége felé vesszük észre, hogy a technikus, Andrea Sangiori gyakran figyelmetlen, nem számol be egy találatot. Aztán ez gyanús lesz, de a rengeteg cselekvés közben kevesen tudnak erre figyelni. Az összes narancslé Alessia szemébe kerül, a játék véget ér. Sorsolás, a győztes viszi a pénzt, aztán taps, mehetünk haza. Az ajtónál még kis cukrot kapunk a következő mondat kíséretében: köszönjük a kooperációt.

A P-project és a This work about the orange zsigerien mutatta be a hatalmi rendszerekből kilépni nem tudó, azoknak kiszolgáltatott ember viselkedését, sőt átélhetővé tette azt. Mindkét előadásban fontos szerepe volt a pénznek és a közös játéknak, mint motivációnak, mindkét anyagban megjelent az agresszió, az erőszak fizikai és lelki reprezentációja. De amíg Dimcsev előadása emberi mivoltában alázta meg az önként jelentkezőket, és így etikai problémákat is felvet, addig az olasz produkció a bonyolult szabályrendszeren és végiggondolt koncepción keresztül a vad és veszélyes témát a humánum dimenzióiban maradva tudta bemutatni. Egyik produkció sem kínálta fel valójában a lázadás lehetőségét, kizárólag a figyelem megvonása, a játéktér elhagyása volt kilépési lehetőség a hatalom teréből. Birminghamben a P-project közben ezt többen meg is tették, a This work about the orange ugyanannyi nézővel fejezte be az előadást, mint amennyivel elkezdte.

Ady Mária cikkét ugyanezekről az előadásokról lásd ITT