A vírushelyzet világszerte arra kényszeríti a színházakat, hogy átfogalmazzák nemcsak azt, hogy mit gondolnak a jelenlétről és a közösségi médiáról, hanem azt is, hogy mit gondolnak saját magukról és a társadalomban betöltött szerepükről. Ha megenged egy jóslatot az olvasó: a következő évadokban az eddigieknél lényegesen több előadás fog szólni a jelenlétről, a térélményről és a…
A Mu Színház vezetése idén gondolt egy nagyot, és a korábbi évekhez képest, nem kis kockázatot vállalva újragombolta az Open névre keresztelt közösségi színházi fesztivál programját. Idén nem hívtak előadásokat külföldről, s nem tűztek műsorra egyetlen, repertoáron egyébként is futó részvételi előadást sem, ehelyett a november 11-től 16-ig tartó, közel egyhetes időkeretet az SZFE drámainstruktor…
A kezdeményezés üdvözlendő: a szombathelyi Weöres Sándor Színház első, közösségi színházi előadását Czukor Balázs rendezte Gátak és gátlások címmel. A szülésről van szó – civil szereplők bevonásával, személyes történeteikre alapozva.
Az összes néző elfogadja a korrupt rendszert, bár láthatóan mindenki meghökken az elején az egyértelmű igazságtalanságokon, nem áll fel senki, a probléma még a kiscsoportokon belül sem tematizálódik.
Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.
Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.
Mímelne szeretkezést a színpad közepén kétszázötven fontért? Vagy inkább megdobálná a színészt naranccsal, hogy ugyan ne öntse már le több tejjel a partnerét? Komoly kérdései ezek a káeurópai kultúrának.
A július 3. és 7. között zajló 9. Birminghami Európai Fesztivál meghívott előadásainak többsége az erőszakot tematizálta. Kettő közülük a nézők aktív, a művészi koncepció lényegét képező bevonásával, a biztonságot jelentő határok elmosásával kérdez rá játék és valóság, szimbolikus és tényleges felelősség határára.
Kicsit tényleg olyan, mint egy párterápia színpadi verziója: a színészek szituációkat mutatnak meg, amelyekhez a közönség kommentárokat fűzhet, van, amikor kérdezhet, tanácsot adhat, vagy alakíthatja a jelenetek folytatását.
Azon gondolkodtam, hogy ha valaki egy ilyen játékban szívesen aktív, a valóságban is hajlamosabb-e cselekvő szerepbe lépni, netán aki itt belekóstol, az viszi-e magával a hétköznapokba, mint attitűdöt.
