Nyár van. A színház ilyenkor a következő évadra készül, vagy fesztiválokon mutatja meg magát. A Margitsziget rekortánja megtelik futókkal, akik az őszi versenyeket tűzték ki célul. És mi a közös pont? Egyrészt a fesztiválokon is futhatunk: elég a Katlanfutásra vagy a kapolcsi félmaratonra gondolni. És az is, hogy a Budapest Maratonon jó néhány éve Fut a színház kategóriában is rendeznek váltóversenyt.

 De miért kezd el futni egy színész, vagy rendező? Páros beszélgetésben kérdeztem erről Lévay Viktóriát, a Játékszín művésznőjét és Puskás Tamást, a Centrál Színház igazgatóját.

Induljunk el a futástól. Mikor és hogyan kezdted el?

Lévay Viktória: Gyerekkorom óta futok, édesapám testnevelés-történelem szakos tanár, kiváló futó volt. Bár versenyeken jó eredményeket értem el, akkoriban is hobbi szinten futogattam. A futás iránti szenvedélyem időről időre visszatért, az utóbbi években pedig teljesen elhatalmasodott.

Puskás Tamás: Apám tájékozódási futó volt, de én nem sportolni, inkább dohányozni kezdtem el. Így nem csoda, hogy rosszullét (hányás) lett a vége, amikor 17 évesen körbe kellett volna futnom a stadiont. Futni végül 26 éves koromban kezdtem el, de még 10 évig dohányoztam. Ez meg is látszott a teljesítményemen: a hűvösvölgyi repülőtér emelkedőjén mindig vége volt a világnak.

Monspart Sarolta és Lévay Viktória

Mikor, milyen gyakran futsz mostanában?

L.V.: Mostanában annyira elfoglalt vagyok, hogy futni nagyon ritkán, teljesen rendszertelenül járok. Úgy látom, kell, hogy legyen célom, mert olyankor időt szánok rá és sokkal rendszeresebben edzem. Most a színház, a háztartás, a gyerekekkel való együttlét fontosabb, hiszen a sport csak szórakozás. Ugyanakkor komoly lelkifurdalásom van és elvonási tüneteim.

P.T.: Én pont fordítva vagyok ezzel. Szűk egy év múlva leszek 60 éves, és maratonra készülök. Korábban, amikor ezt a 40. és 50. születésnapom előtt elkezdtem, heti 35-40 kilométerig jutottam, amikor lesérültem és hónapokra le kellett állnom. Ezért nemrégiben elmentem egy felmérésre, és azóta edzővel készülök. Már heti 50 kilométer fölött járok, és mostanra hozzászoktam a terheléshez, összességében jól érzem magam. Persze kellett ehhez, hogy az edző ráébresszen a tempóválasztás fontosságára. Korábban élet-halál kérdése volt, hogy minden futáskor, még terepen is, 5 perc alatt fussak egy kilométert, és ez eléggé megviselt. Most azonban olyan sebességgel kell futnom, hogy egy adott pulzusérték alatt maradjak. Így már a félmaraton is könnyedén megy.

L.V.: A sebességgel kapcsolatos elvárás nagy átok, bennem is állandóan ott van a versenyszellem. Eleinte Sóskúton, hegyen futottam és utólag derült ki, hogy a sípcsont melletti állandó fájdalom a túlerőltetéstől van. Arra is rájöttem, hogy jóval több nyújtásra van szükségem, meg kell adnom a testemnek, amire terhelésben és regenerációban szüksége van. Így az időmérést el tudtam engedni.

Miért épp a futást választottad?

L.V.: Ezt leginkább édesapámhoz kapcsolom, akinek kedvenc sportja volt, és mindig azt mondta, hogy a futás mozgatja meg a legtöbb izmot. Másrészt kényelmes, hogy nem nagyon kell hozzá felszerelés. Az is fontos szempont, hogy mindig jól ment, és örömet nyújtott.

P.T.: Apám mellett keresztapám is nagy sportember volt. Gyakran nyaraltam nála a Hármashatárhegyen. Beültetett egy kétkerekű kordéba és futás közben húzott maga után – félelmetes volt, sokszor majdnem felborultam.

Mintha ezek az élmények mint férfias teljesítmények, követendő minták, elraktározódtak volna… Az is igaz, hogy nem tudtam jól focizni, és más csapatsportokban sem jeleskedtem. Futni viszont egyedül is lehet.

L.V.: Ez érdekes, mert az életben én inkább csapatjátékos vagyok, de a csapatsportok gyakran durvaságba és vitákba torkollnak. A futásnál vagy teljesítem a távot, vagy nem, az idő pedig egyértelműen mérhető. Ha kimegyek egy közösségi futóversenyre, mindenki ugyanazt akarja. Én is sokat futok egyedül, és jobban is kedvelem, mint a társasági edzést.

Puskás Tamás

Miben támogat személyesen téged a futás?

L.V.: A futás teljesen kikapcsol, felüdít, főleg, amikor hosszú távokat futok.

P.T.: Ez nálam is hasonlóan van, nekem állandóan pörög valamin az agyam, főleg színházon persze. Ha futok, olyan, mintha ellazítanám az agyam.

Mit ad a futás a művészi pályádhoz?

L.V.: Bármelyik sport ugyanezt adná szerintem: a kitartást, a fegyelmezettséget, a pontosságot, a türelmet a kollégák iránt, a monotóniatűrést… mindez fontos a színházban is, hiszen rengetegszer kell egy jelenetet ismételni, tökéletesíteni, de említhetném a szövegtanulást is. Ezek a tulajdonságok amúgy is bennem vannak, de a futás tovább erősíti őket.

P.T.: Egy héten négyszer futok és kétszer gyúrok. Ha elkezdem a napot reggel 8-kor, és 9-ig teljesen leizzadok, nagy baj nem történhet: utána van kedvem az élethez, a küzdelemhez, egyszerűen rendbe tesz. Ha nem tudok ebből az élményből elindulni reggel, a napom egészen máshogyan alakul, és ezt egyre inkább így érzem, ahogy telnek az évek.

Volt-e olyan konkrét helyzet, amikor azt tapasztaltad, hogy a futás átsegített valamilyen szakmai nehézségen, problémán?

P.T.: Amikor 26 évesen elkezdtem, egyszerre voltam színész és rendező a főiskolán, és bizonytalan volt, mit fogok csinálni az életben. Zavart, hogy például egy zongoraművészhez képest a színészi pálya valahogy komolytalannak tűnt, a színészek rendszerint komolytalanabbul csinálták. Ekkor meghívtak az Oslóban rendezett Nemzetközi Költészeti Fesztiválra (Oslo International Poetry Festival). Két hetem volt a felkészülésre és rendszerezetté kellett alakítanom az életemet. A futás itt jött a képbe: elindította és megalapozta a napot. Azóta futok, és mindig megmaradtam reggeli futónak.

L.V.: A színészetből rettenetesen hiányzik nekem az a fajta sokoldalú felkészülés, mint a nyugati filmeknél: a szereplők lefogynak, meghíznak, vagy megtanulnak egy harcművészetet. Fiatalon mindig erről álmodoztam. Egy zenész, vagy táncos napi sok órát gyakorol. Nekem a futás nagyon jó kiegészítő, és amikor a maratonra készültem, rendszert hozott az életembe.

P.T.: Te már lefutottad? Nem tudtam, kivel ülök egy szobában… (mosolyog)

L.V.: Igen, két éve, a 42 év 42 kilométer jegyében. Előtte hallottam Monspart Saroltát egy sajtótájékoztatón, és megkértem, készítsen fel a maratonra. Bár azt hittem, elküld, örömmel fogadott, nem is kérdezte meg, milyen futó vagyok. 9 hónap alatt sikerült felkészülnöm, olyan volt ez, mintha kihordtam volna még egy gyereket. Azt éreztem, bármire képes vagyok, és ez a színházi munkáimon is meglátszott. Jobban bírtam a stresszt, támogatott egy-egy nehezebb feladatban, amikor fizikai erőnlét kellett.

A felkészülés testi és lelki oldala szorosan együtt járt: ha a testednek megadod, ami jár neki, a lelkednek is jobb lesz. Negyvenen túl már jönnek az aggodalmak az öregedés miatt. Volt, hogy a színházban is megkaptam, hogy bizonyos szerepekhez már öreg vagyok. Amikor lefutottam a maratont, visszakaptam az erőt, a magabiztosságot a munkámban is.

Lévay Viktória a célban

P.T.: Teljesen egyetértek. Azért komoly dolog a futás, mert eszközök nélkül, teljesen a magad erejéből csinálod. Nem lehet ebben egy vonallal különválasztani a testet és a lelket. Arról nem is beszélve, hogy a lélek szó a lélegzetből ered, ami a futásnál nagy szerepet kap…

Mit tapasztalsz a kollégák fizikai állapotával kapcsolatban? Ők is sportolnak?

L.V.: Ez változóban van, de azért nagy hóhányó a színész. Egyetem alatt majdnem mindenkinek csak a mesterség óra volt fontos. Szinte senki nem járt társastáncra vagy akrobatikára, így nem tanultunk meg táncolni sem.

P.T.: Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az a társadalom, amiben a színészek élnek és dolgoznak. A 60-as években mindenki dohányzott és bágyadtan merengett. Amikor 15 éve elkezdtem csinálni a Centrált, a hős szerepére pályázó színésznek el kellett magyaráznom, hogy csináltassa meg a fogait, és menjen el edzeni egy konditerembe. Egyszerűen nem hiteles és követendő példa az a színész, aki pocakosan, hanyag tartással áll színpadra. Ma már szerencsére nem kell ezt magyaráznom, az egész világ erre halad.

Tehát már korábban is jelen volt a színészképzésben a fizikai felkészülés…

P.T.: Abszolút, volt tánc, vívás, lovaglás, akrobatika, balett…

L.V.: Más kérdés, hogy komolytalan volt. Amikor egyetemre jártam, szinte senki nem járt a reggeli órákra, mert mindenki egész éjszaka próbált. Számon sem kérték a hiányzásokat. Én mindig abban hittem, hogy a komoly és rendszeres munkának eredménye lesz, és úgy szerettem volna kikerülni a pályára, hogy van már előképzettségem: ha egy szerepben lovagolnom kell, nem hónapok alatt kell megtanulnom.

Több szempontból kell karban tartanunk magunkat. Még nemrégiben is jártam hetente egyszer énekelni, amíg a mesterem, Dékány Endre élt. De ha indulna karatetanfolyam színészeknek, ott lenne a helyem. Vagy át kell egy éjszakát táncolni néha, ez épp úgy felszabadít, mint a futás. Ha a színész elveszíti a rugalmasságát, és olyanokat gondol vagy mond, hogy „ehhez már öreg vagyok”, „nekem ez nem megy”, akkor nem tudja a feladatait megoldani. Ezt a hozzáállást segít ellensúlyozni a mozgás.

P.T.: Kérdés, milyen történeteket kell a színháznak mesélnie ahhoz, hogy a néző egészségesebb legyen. Amikor a szocializmusban éltünk, azt gondolták az alkotók, hogy a rendszer tükörképeként nyomorult embereket, sorsokat kell bemutatnunk. Hollywoodban már akkor is jól kinéző és eladható színészeket foglalkoztattak. Ez a tendencia ma már itthon is elindult.

Motivál valakit a személyes példád a környezetedben?

L.V.: Igen, sok embert megbolondítottam a színházban. Van egy srác, aki tetoválást csináltatott a futás kapcsán, és megköszönte, hogy a hatásomra újra elkezdett futni. A gyerekeimnek is példát mutatok: mindketten sportolnak és sportoltak. A kollégáim futóként tartanak számon és a maraton kapcsán, aminek most már majdnem két éve, több cikk készült velem, mint színészként.

Futónagykövet vagyok a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálatnál, ezzel is példát mutatok másoknak. De Tamásról eddig nem tudtam, hogy fut.

P.T.: A gyerekeim ma már felnőtt férfiak és arra vagyok a legbüszkébb, hogy semmit nem tanítottam nekik, mégis mindent tudnak. Egyszerűen élni kell, és ennek van hatása. Jobb, ha csinálom a dolgom, és meg sem szólalok. Ők ma már dolgoznak, sportolnak, külföldön tanulnak…

De előttem is állnak példák. A Centrál Színházban van egy világosító, aki az Ultrabalatonon 82 kilométert futott.

Van-e futócélod?

P.T.: Most a maraton a cél. Jövő szeptember, a 60. születésnapom előtt tervezem lefutni, de a versenyt még nem választottam ki. Már készülök, megteszek érte mindent és kíváncsi vagyok, hogy eljutok-e odáig, hogy lefutom. A leghosszabb távom eddig 26 kilométer volt, de még nem látom, hogyan lesz ebből maraton.

L.V.: Két éve vágytam a maratonra és biztos voltam benne, hogy ez az utam. Ritkán van ilyen erős belső késztetésem, és hitem abban, hogy valami sikerülni fog. Azt tűztem ki célul, hogy szenvedés nélkül fussam le, és ez sikerült is. A felkészülés során megismertem magam, azt, hogyan reagálok, mennyit bír el a testem. Van az az állapot hosszútávfutás közben, amikor, én úgy nevezem, ringatózom. Nem érzem már, hogy futok, sem testileg, sem fejben. Ezt éltem meg a maratonon. A célba határtalanul boldogan futottam be, egyáltalán nem éreztem fáradtságot, másnap izomlázam sem volt.

Most szeretnék újra formába lendülni és a futás segítségével rendszert kialakítani az életemben. Tavasszal minden különösebb felkészülés nélkül lefutottam a félmaratont, ami jelzi, hogy ez nekem való. A közeljövőben egy újabb félmaratonra vagy maratonra szeretnék felkészülni. Tamás, a felkészülésed inspirál, hogy én is ott álljak a rajtvonalnál.

Köszönetnyilvánítás: Lakatos István, BSI