Lenyűgöző színházi ambíció és színpadkép: két iránymutató előadás.

A terror szavai

Julien Gosselin szereti a színházi folyamot. Tíz órán keresztül tartotta fenn a feszültséget Don DeLillo három regényének – a magyarul meg nem jelent Players (1977), Mao II (1991), The Names (1982) – adaptációjával (a nézők persze szabadon ki-be járkálhattak). Előző opuszát, Roberto Bolaño 2666 c. regényéből készült előadását megidéző ambícióval közelít az idő és időtartam problematikájához. Mindhárom regény – egyéb összekötő elem nélkül – a hetvenes évek terrorizmusát tárgyalja.

Játékosok, Mao II, A nevek. Fotó: Gerzsenyi Bea

A Játékosokban – miután a World Trade Center és a tőzsde között ingázó Pammy és Lyle kapcsolata széthullik – Lyle egy aktivistanő iránti fellángolásától vezérelve a terrorizmusba csöppen. Hogyan juthatunk el a részvények világától a terrorizmus erőszakosságáig? Milyen diskurzuson át? DeLillót és Jean-Luc Godard-t követve Gosselin a nyelv hatalmát és a szavak erőszakosságát kutatja. Mi a kölönbség a regény fikciója, a manifesztum, a szlogen, egy lázadásra való felhívás vagy egy terrorista akció között? Úgy tűnik, semmi.

Fotók: © Christophe Raynaud de Lage / Festival d’Avignon

A regények nem trilógiaként követik egymást, az elbeszélések mint pillanatfelvételek sorakoznak. A rendezés tükrözni akarja a mai modern világ eseményeinek robbannásszerű észlelését, amiket hol intenzív, hol színtelen töredékekben mesél el. Az, hogy a nézők ad hoc elhagyhatták a nézőteret és bármikor visszajöhettek, kiszélesítette a valóság és fikció közötti gondolati síkot: Gosselin nem akart lehetőséget adni a valós és a színházi lét közötti elszakadásra. A szöveg vég nélkül, bravúrosan hömpölyög, és a nézők időtapasztalása is kitágul. Így többet kapunk, mint egy vagy több regény színpadi adaptációját, Gosselin olvasatának globális tapasztalását akarja újrafogalmazni a színpadon, túllépve a narráció linearitását, megjelenítve a helyszíneket, hangulatokat az állandóan jelenlévő, filmszerű képkockák és zene kíséretében. A nézők döntését – hogy épp ki vagy beszédelegjenek-e a nézőtérre – valamennyire befolyásolta az előadás szerkezete, a nagy áramlatokat kisebb lélegzetű, leíró DeLillo-szövegek szakítják meg. A rendező inkább a plaszticitáson, mint a narráción dolgozik. A DeLillótól is inspirálódott Godard tanítványaként Gosselin a szó és kép kapcsolatát hajszolja, a kettő közötti folytonos kölcsönhatását vizsgálva. Az első részben a színészek kizárólag csak a három vásznon láthatóak: egy élő forgatás veszi őket a színpad közepére felépített, zárt stúdióban. Elmerülünk Gosselin képkockáiban: a Godard-os krimiben, az amerikai moziban vagy a Cassavetes-szerű közeliekben, amikbe felmagasztolódnak az arcok. A második részben a kézi kamera közelről követi a jeleneteket, míg a harmadik részben majdnem teljesen eltűnik.

A Mao II-ben Brita, a fotós portrékat készít Bill Grayről, az ihlet nélküli íróról, aki értelmetlen önfeláldozásában vagy unalomból túsznak ajánlkozik egy túszcserében a Közel-Keleten. A szavak és képek feletti töprengés folytatódik, és ha lehet, még erőteljesebben jelenik meg a harmadik részben, a Nevekben, ahol egy sátánista szekta szedi áldozatait véletlenszerűen kiválasztott kezdőbetűk alapján. Irodalom (az előadás nagyobb elemekre bontva, változtatás nélkül használja fel a regény szövegét), videó (mindent vesz a párhuzamos forgatás) és zene (három zenész kíséri élőben az előadást) ötvözete a totális színházélményre törekszik, lélegzetállító virtuozitás keveredik a felfedezés szüntelen élményével.

A radikális előadás, amelynek mind költői, mind politikai törekvései lenyűgözőek, úgy magyarázza el a modern világot, hogy közben feldúlja a hozzá való viszonyunkat. Tíz óra hipnózisban.

Family Life

Ivo van Hove – aki 2001 óta a Toneelgroep Amsterdam igazgatója – 2016-ban is szerepelt a fesztiválon Visconti Elátkozottak című filmjének feldolgozásával. Idén egy   regényadaptációval tért vissza Avignonba: totális, mélységesen emberi színház döbbenetes erejű színpadképpel. Számára a regény a leghűségesebben dolgozza fel az általa választott témákat. Louis Couperus Van oude menschen, de dingen, die voorbijgaan  (Öreg emberek és dolgok, amik eltűnnek) című könyvének adaptálásával a rendező egy kevesek által ismert, az előző századfordulón alkotó írónak állít emléket, aki szerencsétlenségére hollandul írt a XIX. és a XX. sz. elején.

Koreografált színház: Van Hove verziója modern görög tragédiaként jelenik meg. A kórus tagjai a színpad két szélén, egymással szemben lévő fehér széksorokon helyezkednek el – élet és halál közé vetve – jelenetről jelenetre kapcsolódnak be a játékba.  A szereplők csoportképei, mint egy XVII. századi flamand festményen, sötét színekkel árasztják el a színpadot, akár ketten, négyen vagy tizenöten vannak jelen. Az előadás képeinek kifosztottsága lenyűgöző szépséget teremt. A koreográfia magában hordja az idő gyilkos aspektusát, a családi és egyéni végzet elkerülhetetlenségét.

Mint a tragédiában, a halál és a fátum állandó jelenléte tartja fogva a szereplőket. Egy korábbi, a család történetét megmérgező gyilkosságból eredő bűntudat nemzedékről nemzedékre száll. Az immáron százéves gyilkosok síron túli szellempárként vonulnak előre a színpadon, hátborzongatóan éreztetve a feszültséget, amit utódaik szenvednek el. A megnyomorított és vágyaikban meggátolt gyerekek és unokák lassú eltűnését szemléljük. Nincs tartós jövőképük, képtelenek a mának örülni, mintha csak a halált várnák. A színpad hátuljában működő óramű is e reménytelen várakozást tükrözi, mint ahogy a színpadon végig jelenlevő zeneszerző, zenész is az idő múlása feletti aggodalmat adja vissza vészjósló hangeffektjeivel.

Ivo van Hove váróteremként, egyfajta purgatóriumként képzelte el a teret, két világ, a paradicsom és a pokol között. A széksorok mögött két oldalt agyaggal festett rémarcok keretezik a színpadot a flamand Léon Spilliaert képeit idézve. Délre kellene menekülni, ahogy Lot és Ely teszi, hogy elkerülje a családi átkot? Az érzéki és sugárzó álomjelentben vágytól égő testek Nina Simone Wild Is the Wind zenéjére olvadnak össze teljes szabadságban, meztelenek és tejszinhabtól fehérek…

És egy újabb hatásos ötlet, Ivo van Hove fiatalokkal játszatja az öreg szerepeket és viszont, összekeverve öregséget és fiatalságot a múló idő tragédiájában. Mint az antik tragédiákban, itt is súlyosan van jelen az átkozott család tematikája: senki sem kerülheti el az átkot. Homoszexuálisként Louis Couperus szenvedett a társadalmi elvárásoktól, és más kapcsolati rendszerekben szeretett volna gondolkozni, nem csak az egyedül üdvözítő családban.

A rendezőt – aki megszállottja a családnak, a hatalomnak és az időnek – valósággal elbűvölte Couperus regénye, minket megbabonázott: melankólia, family life.