Hárman együtt a legtöbb európai és azon túli táncplatformot bejárták, tapasztalataikat a dunaParton szervezőként/kurátorként is felhasználták. RÁCZ ANIKÓ, a SÍN Kulturális Központ nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársa, SZABÓ GYÖRGY, a Trafó művészeti vezetője és BÁLINT ORSOLYA újságíró, tánckritikus beszélgetett.

Bálint Orsolya: Az európai táncplatformok világa picit olyan, mint az Eurovíziós Dalfesztivál: Reykjavíktól Tel Avivig ér, de bármikor elfér benne egy dél-afrikai vagy egy brazil is. Határok nélkül érvényesülnek a trendek, az Y-generációtól kezdve már szinte mindenki ugyanazokon a nemzetközi táncakadémiákon is cseperedett, ugyanazoktól a koreográfusoktól vett workshopokat, minden platformon szembejönnek a markáns technikák és ideológiák. Hogy egy nemzeti táncplatformnak mennyire van nemzeti arculata, az szinte már csak sztereotipizálás: az izraeli táncosok elképesztően fizikálisak, és minden előadást átpolitizálnak, a magyarok előszeretettel használják az improvizációt és a színpadi meztelenséget, a cseh platform legjobb előadásait szlovákok készítik… Ti érzékeltek egyáltalán törésvonalakat az európai táncszcénában?

Rácz Anikó: Földrajzi értelemben nem. Az is igaz, ahol én jártam – az olasz, német, izraeli, svájci platformon és a skandináv Ice Hoton –, ott formabeli különbségeket érzek, minőségit nem. Nem tudnám azt mondani, hogy akár csak a szakmai közönségnek jobban tetszene, amit tőlünk nyugatabbra látunk. Legfeljebb könnyebben viszonyul hozzájuk, mivel azok a produkciók jobban be vannak ágyazva, jobban ismeri a kontextust körülöttük, folyamatos diskurzusban van a művészekkel.

Szabó György: Európa a centrum, ami meghatározza a piacot, mert itt költik a legtöbb pénzt. Ehhez az uralkodó esztétikához kell illeszkedned, különben nincs esélyed, csak ha baromi erős, amit csinálsz, és át tudja törni ezt a falat. Lásd Nagy József, alias Joseph Nadj betörését még a nyolcvanas évek elején, de ő akkor már Párizsban élt. Sokan átköltöznek, ilyenkor elkezdődik az esztétika színezése, bővítése, végül is a belesimulás. A görög Dimitris Papaioannou is most kanonizálódik: még Görögországban él, de már egyre többet dolgozik Franciaországban. A színházban ugyanez a trend, előbb-utóbb az alkotók oda költöznek, ahonnan a pénzt kapják.

B. O.: Mi a helyzet a tengerentúliakkal? Hol ér véget egy európai kurátor/producer komfortzónája?

Sz. Gy.: Európa mindig kinyúl a kontinensekre, de nagyon mást nem mernek behozni, mint ami az itteni ízlésen belülre esik. Van egy esztétikai mezsgye, és ami azon kívül van, olyat európai ember igazából nem is lát. Én sok ázsiait nem ismerek, nem jártam Dél-Amerikában sem. Japánban voltam, meg Észak-Amerikában, Bagnolet-kurátorként^[1] Montrealban is. Afrika komoly lelkiismereti kérdés a franciáknak és a belgáknak, a németek inkább politikai alapon foglalkoznak vele. Kelet-Ázsia azért lehet még érdekes, mert odáig nem hatott az európai kultúra, azt még le lehet válogatni. A kínaiak egy-két társulatot kivéve a maguk esztétikájában alkotnak, ami furcsa és idegen egy európai számára.

R. A.: Voltam nyáron az American Dance Abroaddal egy tíznapos programon, ahol szakembereknek mutattak amerikai modern és kortárs táncot. Philadelphiában jártam, New Yorkban, és elmentem a Jacob’s Pillow fesztiválra. Én ott is otthon éreztem magam. Azt látom, amit Gyuri, hogy ami onnan vagy akár Afrikából eljut Európa nagy színpadjaira, az már nagyon europizált, de valószínűleg ezek a művészek Berlinben vagy Londonban is tanultak. Tavasszal voltunk Plovdivban az amerikai showcase-en, ott sem éreztem azt a fajta idegenséget, amit mondjuk az ázsiai produkciók kapcsán. A japán platform – ahol Dél-Koreától a Fülöp-szigetekig voltak előadók – a piac nagysága, sokfélesége miatt elsőre számomra kódolhatatlan volt. Az volt az a benyomásom, hogy a válogatás inkább az ázsiai szakembereknek szólt, európaiként nem kaptam sorvezetőt, referenciákat sem, mindegy volt nekik, hogy távoli belépőként hogyan találom meg ott a helyemet. Csak pár olyan előadást láttam, amin érezni lehetett a nyugati hatást, azokat tudtam olvasni. Lehet, hogy másodszorra már eggyel beljebb vagyok, vagy el kell mennem harmadszor, negyedszer is, mire megtanulom olvasni a szimbolikát, jobban megértem az ottani művészek közegét, hogyan függetlenek, hogy viszonyulnak az ottani mainstreamhez. Ez sok hosszú beszélgetés alatt derül ki, ráadásul az ázsiai emberekben nagy a szégyenlősség. Európában nagyon gyorsan szóba tud kerülni, hogy te mit gondolsz az országod politikai rendszeréről, társadalmáról, Japánban viszont én nem ezt tapasztaltam.

Rácz Anikó. Fotó: Balassi Intézet

Sz. Gy.: Az izraeli Yasmeen Goddernek volt egy gyönyörű darabja, a Strawberry Cream and Gunpowder, amit 2005-ben bemutattunk a Trafóban. Bár a béke iránti vágyról szólt, volt benne még Kalasnyikov is. Kétszer ment telt házzal, a közönség viszont nem nagyon szerette, mert nem tudták értelmezni. Én igen, mert volt hozzá személyes élményem. Mikor egyszer Tel Avivban jártam, éjjel sétáltam haza az utcán, előttem fiatal csajok jókedvűen mentek épp be a klubba. A bejáratnál ott állt egy biztonsági ember, és ebben a nagyon pozitív, nagyon jókedvű közegben egyszerre megcsillant a gépfegyvere. Ez olyan kép, ami egy életre megmarad, hogy mi ez a boldogság, milyen békében élnek ők. Vagy ott van Arno Schuitemaker, aki nemrég járt nálunk, neki teljesen más a mentalitása, a holland kereskedő nép, hideg fejjel, matematikus aggyal építkezik. Ha az ember kimegy Amszterdamba, látja a kanálisokat, a bicikliutakat, ezt a szabályozottságot, és ráismerhet erre a műben is. De ha ezek a referenciák, ez az élményanyag nem adódik hozzá, sok mindent nem fog érteni.

B. O.: A platformokra utazás, az egyéb programok, beleértve az informális beszélgetéseket is egy pohár bor mellett, legalább annyi információtöltetet tudnak még adni, mint a napi 4-5 előadásos program, amitől a végére platformzombivá válik az ember, annyira telítődik. Van, ahol ez is a cél, hogy mindent megmutassanak, ami csak a padláson akad (a lengyeleknél tavaly volt még markológépes balett is), másutt inkább azt válogatják be, ami eladható, sőt praktikusan utaztatható. Az idei cseh platform, amin áprilisban mindhárman ott voltunk, eléggé szűkös volt a hét előadásával. Ilyen lenne egy ideális platform, vagy ez már inkább válságra utal?

Sz. Gy.: Szerintem hiba, hogy évente rendeznek platformot. Szerencsésebb lenne kétévente, mint a lengyeleknél, a németeknél vagy nálunk. Ennek politikai oka van, a cseh táncszcéna – és a főszervező Tanec Praha – így tudja a saját pozícióját a város és a kulturális döntéshozók felé megtartani és erősíteni. De az idei után úgy látom, legalább 3-4 évig nem érdemes most ide visszamenni. Ugyanígy elmentem Szófiába az Aerowavesre is, oda sem megyek most pár évig, mert nem az a szint, ami engem érdekel.

R. A.: A dunaPart kapcsán is sokat beszélgettünk erről, milyen típusú és mélységű kontextust kínáljunk a bemutatott darabok mellé. A cseh platformon a művészek elvitték a vendégeket egy-egy sétára Prága kevésbé ismert környékeire, közben volt alkalom beszélgetni bármiről. Itt éreztem, hogy ez a platform nem csak forma. Kérdés, mennyire gondolják a szervezők vásárnak, vagy mennyire akarnak keresztmetszetet adni. Az olasz vagy a lengyel platformon a kortársbalett-társulatoktól a függetlenekig minden volt. Egy nagy, széles képet próbáltak mutatni a teljes táncéletükről, még arról is, amiről azt gondolják, nemzetközi szinten nem feltétlenül releváns, de meg kell nézned, mert az is olasz vagy lengyel tánc.

Szabó György. Fotó: Csányi Krisztina

Sz. Gy.: A dunaPartot rendszeresen kritizálja itthon a szakma, hogy miért nem közösségi szemlélettel csináljuk, mint másutt. Az igazság az, hogy akkor csak olyasmit mutathatnánk, ami politikailag korrekt, ez viszont köszönő viszonyban sem lenne azzal, amit a külföldi producerek keresnek. Ha rájuk gondolok, akik azért jönnek el, hogy találjanak produkciókat, amik minőségben megállják a helyüket, azokkal szemben ez kiszúrás. Nekünk az a jó, ha ezek az emberek elkezdik vinni a magyar kortárs tánc hírét, legközelebb egyre többen jönnek el, és lesznek meghívások is.

R. A.: A legjobb feedback, amit az ember kaphat, amit most sokaktól hallottam Prágában is, hogy de kár, hogy nem voltam ott a dunaParton, legközelebb jönni akarok, mert hallottam a kollégáimtól, hogy érdemes. Ezt csak releváns programmal lehet elérni.

Sz. Gy.: A magyar kultúrpolitika rettenetes gyengesége, hogy nem ismeri fel a platformok jelentőségét. Zenében talán valamennyire igen, de a színház és a tánc területén biztosan nem. Vannak külföldön kultúrintézetek, de azok az előadások túlnyomó részét csak a négy fal között mutatják be, bár azért tapasztalható némi előrelépés. Hiábavaló az input, amit a hazai kulturális piac beletesz, ha az exportját többnyire rossz vágányra viszik. Eleve nagyon kevés, ami innen kijut külföldre. Mi fizetünk mindent, és csak nagyon kis közönség látja kint. És nem tudom, egyáltalán mit épít ez, annyira belterjes.

R. A.: Nekem vannak ellenpéldáim, a szófiai magyar intézet például nagyon proaktívan áll ehhez. Ott kialakult már egy együttműködés a DNK nevű színházzal, ahol a kurátor, Mira Todorova időről időre meghív nemzetközi kortárstánc-produkciókat. Az intézet és Todorova között van egy szakmai kapcsolat, meg szokták kérdezni tőle, hogy mit akarna meghívni Magyarországról, és az intézet ebben mit tud segíteni. Ez egy stratégiai, tervszerű gondolkodás, nagy szemléletbeli különbség, amihez persze kellenek a személyes szakmai kapcsolatok is.

Sz. Gy.: A platform igazából a szerelembe esés fóruma. A British Council például teljesen tudatosan csinálja, hogy egy ázsiai platformra hozzák magukkal az intézetek és fesztiválok döntésképes vezetőit. Nagyon fontos, hogy legyen egy kapcsolatod, aki ebbe invesztál, például fizeti a repülőjegyeket, megadja a lokális praxist, ami szükséges az eligazodáshoz. Ha nincsen ilyen kapcsolatod, akkor mindent te fizetsz, és jó eséllyel kudarc lesz a projekted. Ennek a párbeszédnek a felépítése lenne nagyon fontos. Nálunk annak ellenére, hogy a Balassi Intézettel nagyon jó az együttműködésünk, a jelenlegi gyakorlat elsősorban nem erről szól.

R. A.: Egy másik jó példa a Berlini Magyar Intézet Montag Modus nevű programja, amelyben minden hónap első hétfőjén több berlini és magyar művészt mutatnak be egyszerre, valamilyen tematika vagy fókusz szerint. Ezáltal a hely beágyazódik az ottani kulturális életbe, elkezdték látogatni a berlini magyarokon kívül az ottani művészek, aztán a tágabb közönség is.

B. O.: Vannak olyan helyek is, ahol még csak csírákban létezik kortárstánc-élet, vagy nagyon mostoha körülmények közt, diktatúrában, cenzúra alatt működik. Isztambulban tavaly ősszel a Visegrádi Alap pályázatából (ez is nagy szó, ritkán támogatnak a V4-eken kívüli programot) az ottani magyar, szlovák, cseh és lengyel kultúrintézetek és nagykövetségek bevonásával szerveztünk egy komplex V4-es platformot Moving Visegrad néven. A négy országból érkező táncosok közös rezidenciájától (a végén munkabemutatóval és közönségtalálkozóval) a helyi táncművészeti egyetemen tartott elméleti workshopokon át a test tematikájú V4-es filmfesztiválig. Húszmilliós városról beszélünk, de épp a nehéz helyzet miatt óriási volt a kíváncsiság és az éhség ezekre a programokra, rengetegen jöttek el. Csak az kellett, hogy a négy ország tapasztaltabb szakemberei magukhoz ragadják a kezdeményezést, és a helyiek lokális tudásával kiegészítve a semmiből elkezdjenek közösen felépíteni valamit, amit a helyi közösség utána már önállóan is folytathat. Nagyjából ugyanezekkel a szereplőkkel régóta tervezzük egy visegrádi táncplatform létrehozását is, ami nem feltétlen csak fesztivál vagy showcase lenne, sokkal inkább egy think tank,^[2] de ironikus módon ez épp a V4-en belül évek óta nem jön össze. Nagyon sok nagyon különböző érdek van, a lengyeleknél folyamatos a belharc (aki óvatlanul ott maradt a platformjuk zárása után, parádés pódiumbeszélgetés kiadásban élőben is végignézhette), a csehek köszönik szépen, remekül elvannak, elég jó a támogatási rendszerük, éveken át lehet újrajátszani a darabokat, kiváló az országos rezidencia- és a fesztiválhálózatuk, a szlovák táncosok és koreográfusok meg már így is náluk (meg Brüsszelben) dolgoznak. Legutóbb Prágában az European Dancehouse Network „Atelier” szakmai fórumának is ez az összefogás volt a témája, csak még inkább kiterjesztve, akár még Oroszországra, Ukrajnára és Fehéroroszországra is, elhagyva a Nyugaton egyre negatívabban rezonáló visegrádi jelzőt.

Sz. Gy.: Mindig előbbre vannak, akik régóta csinálják a platformjukat, a csehek például 24 éve. Nekünk ebben is van lemaradásunk. Még ’89-90 környékén csináltunk egy platformot, és mikor vége volt, az Aerowaves későbbi alapítója, John Ashford és a Holland Táncintézet akkori főnöke odajöttek hozzám, és megkérdezték: „Gyuri, te miért hívtál meg minket? Ez annyira gyenge szint, hogy még korai bemutatni a nemzetközi szcénának.” Ez akkor nagyon fájt, utána nem is tartottunk platformot, legközelebb Angelus Iván csinálta, de az is elég negatív kritikákat kapott. Utána csak a Bagnolet volt, nagyobb nemzeti platform évekig nem. Aztán 2008-ban jött az első dunaPart, már a színházzal közösen. De szerintem egy kis nemzetnek pont elég kétévente egy vegyes platform.

A beszélgetést lejegyezte: Bálint Orsolya

^[1] Lásd következő, „Nem egyszerűen csak piac” című cikkünk első megszólalóját, Gustavo Fijalkowot a nemzeti táncplatformok kialakulásáról, történetéről.

^[2] Agytröszt.