A Platform küldetése – a szervezők megfogalmazása szerint –, hogy valóban betekintést, azaz reprezentatív képet adjon arról, hogy egészében véve hol tart a bolgár kortárstánc-szcéna, és milyen tendenciák jellemzik. Nem tudom, hogy egy másfajta válogatói szempontoknak megfelelő program milyen lett volna, mindenesetre a kínálat meglehetősen vegyes volt a teljesen érdektelen produkcióktól kezdve az érdekes kezdeményezéseken át a rendkívül színvonalas, határfeszegető darabokig. Az is kiderült számomra, hogy a bolgár kortárs tánc mintha főleg inkább a performansz és/vagy a fizikai színház irányából, mint a tiszta tánc alapú műfajok felől termékenyült volna meg.

Kissé világvége hangulatban indultam el április végén Szófiába a Bulgarian Dance Platformra, nem sokkal a magyarországi választások után, melyek eredménye nem sok jót ígér a magyarországi kulturális élet szempontjából. Persze lehet, hogy csak felgyorsul az a folyamat, mely már régen beindult egész Európában – nem csak Magyarországon egyre nehezebb alkotónak, kurátornak és kritikusnak lenni. Bulgáriában a nagyon szűkös keretek között működő kortárstánc-szcéna például – a nagy balett-társulatokat leszámítva – jobbára csak zsebkendőnyi terekben, néhány tucat néző előtt tud megnyilvánulni. A fesztivál legfrekventáltabb, legnagyobb helyszíne is jóval kisebb, mint mondjuk nálunk a MU Színház: a DNK (Space for Contemporary Dance and Performance) aprócska szeglet a monumentális Nemzeti Kultúrpalota (NDK) alagsorában. Ezen kívül kis galériákban, alig besötétíthető – nem színházra specializálódott – termekben lehet kortárs táncot látni, és persze a Derida Dance Centerben, mely szintén fontos központja (csomópontja, szervezője) a területnek.^[1]

A Bulgarian Dance Platform egyébként az évente megrendezett, kortárs táncot és performanszot középpontjába állító nemzetközi fesztivál, az Antistatic „nyúlványaként” jött létre. A fesztivál és a platform életben tartói, szervezői maguk is alkotók: Iva Szvestarova, Willy Prager és Sztefan A. Sterev. A szervezőt pedig úgy értem, hogy ők foglalják le a hotelszobákat, osztják ki a jegyeket az előadások előtt, sőt ha kell, elteszik a maradék ételt ebédről, és kiosztják vacsorára, aztán meg rohannak fellépni. Semmilyen feladat nem derogál nekik, és részben ettől lehet ez a fesztivál ennyire, példaértékűen minimalista, azaz kis költségvetésű (és keresetlen, közvetlen).

A Platform küldetése – a szervezők megfogalmazása szerint –, hogy valóban betekintést, azaz reprezentatív képet adjon arról, hogy egészében véve hol tart a bolgár kortárstánc-szcéna, és milyen tendenciák jellemzik. Nem tudom, hogy egy másfajta válogatói szempontoknak megfelelő program milyen lett volna, mindenesetre a kínálat meglehetősen vegyes volt a teljesen érdektelen produkcióktól kezdve az érdekes kezdeményezéseken át a rendkívül színvonalas, határfeszegető darabokig. Az is kiderült számomra, hogy a bolgár kortárs tánc mintha főleg inkább a performansz és/vagy a fizikai színház irányából, mint a tiszta tánc alapú műfajok felől termékenyült volna meg.

NEON. Fotó: a Bulgarian Dance Platform engedélyével

Még a tisztábban tánc alapú, egyébként nagyon különböző karakterű előadások többsége is tartalmazott teátrális elemeket. A Mainstream például a tömegkultúra által ránk erőltetett gesztusok mögött megbúvó, alóluk ki-kikandikáló belső lényünkkel foglalkozott: eltúlzott grimaszok, plakátszerű testtartások és mozdulatok csúsznak át valami sokkal ellenőrizhetetlenebb szférába, majd vissza (koreográfia: Marion Darova). A FLAPSƎ című előadásban a fehérre mázolt, csukott szemmel, tátott szájjal táncoló alakok artisztikus mozdulatsorai, a túlburjánzó, álomszerű hangulatra komponált képek hamar kifáradnak (Zsivko Zseljazkov), akárcsak a Salome nagyon hamar kiismerhető, vontatottan ismétlődő jelrendszere (Miroszlav Jordanov). Bulgária egyetlen állami modernbalett-társulata, az Arabesque Balett is bemutatkozott a fesztiválon, noha kissé kilógott a kínálatból a Szófia operettszínházában megnézhető, fiatal koreográfusokat (Aszen Nakov, Filip Milanov, Angelina Gavrilova) felvonultató válogatás, mely formanyelvében emlékeztetett a magyarországi balett-társulatok munkáira. Itt és most csak egyetlen jellemző gesztust emelnék ki: a darab közben elsötétülő színpadon a táncosok gyorsan egy korláthoz erősített hosszú madzagra kötözték magukat hosszadalmasan, hogy aztán nagy nekifutásokkal és megakadásokkal demonstrálhassák – a mit is? – talán a szabadság hiányát.

A Synchronicity izgalmas ötletre épül: a táncos egy „kocka” közepében táncol, melynek az élei bizonyos időközönként és sorrendben felvillanó fénycsövek (koreográfia, előadó: Sztaniszlav Genadiev). Egy darabig kifejezetten izgalmas figyelni a mintázatokat, aminek köszönhetően – mivel a túlontúl szemkápráztató villanások között sötét van – a mozgás és a ritmus percepciója is megkérdőjeleződik, átalakul. De mivel a táncos lába rögzítve van egy félgömb alakú, körbefordítható alkalmatossághoz, a táncos mozgástere, lehetőségei igencsak korlátozottak, így hamar monotonná, repetitívvé válik az előadás.

Az Impossibility in Its Purest Form című előadás előtt a produkciót jegyző Atom Theatre táncosai bemelegítést tartanak (de nevezhetjük beavatónak is), melyben bárki részt vehet, nem kell hozzá tánctudás. Ha az ember bele tudja ereszteni magát az efféle együttlétekbe, most sokat tanulhat az érintésről, a térről, a testek között való közlekedésről, és jó érzés ily módon megismerkedni idegenekkel, összemosolyogni velük. Ebben a hangulatban ülök be az előadásra is, s ez az érzés és kíváncsiság ki is tart a végéig, hiszen a két lánynak (Kalina és Sztefania Georgieva, ők testvérek) vannak lélegzetelállító pillanatai, ötletei (például amikor székeken, egymással szemben ülve billentgetik, majdnem felborítják a másikat), de az egész túl sokféle és töredékes marad, és a technikai tudás hiánya is feltűnő olykor. Nem látom az ívet a vörös selyemből való kibontakozás, a cserkészruhába való átöltözés, a duettek, a termékenységi táncra emlékeztető jelenet és a közös almaevés között.

A jobbára táncos kifejezőeszközökkel dolgozó Garage Collective NEON című előadása épp azért tűnik ki az eddig vázolt mezőnyből, mert hiányzik belőle a jelentésre való törekvés görcsössége (koreográfia: Zsana Pencseva, Alekszandar Georgiev és Irena Cvetanova). A produkció elején az egyik táncos hét, a mennyezetről lelógó, flitterrel bevont lufit pukkaszt ki, csillámesővel borítva be egy-egy pillanatra a színpadot. Mindez egy lassú és pontos, hamar kiszámíthatóvá váló koreográfia szerint történik – a néző mindig nagyon várja a robbanást, ami aztán csak pillanatnyi kielégülést hoz. A három táncos később félköríveket, háromszögeket rajzoló egyszerű mozdulatokkal teríti be a színpadot, mintha egy lassított diszkót néznénk. A NEON – bár tarthatna pont feleennyi ideig – végig ebben a mederben, ugyanabban a ritmusban marad, aminek szinte hipnotizáló hatása van. A kitartottságtól önironikussá válik minden mozdulat: mintha a saját tudatába zárt ént látnánk működés közben, ahogy komolyan veszi önmagát, ahogy nagy komolyan táncol, megigazítja a ruháját, pózol, énekel – de a lassú mozdulatok által mintha épp a komolyan vehetetlenséget érnénk tetten, azt a pillanatot, amikor elsiklik a lényeg. Mintha magunkat látnánk, miközben élünk.

A platform további előadásait nem a (tiszta) tánc felől, sokkal inkább a performansz, vagy ha úgy tetszik, a posztdramatikus kifejezésmódok felől közelíthetjük meg. A Golem (rendező: Anna Dankova) is inkább minimalista testszínház: a három fellépő (ők a fogyasztót szimbolizálják) egy hármuknak szűk „kisbolygón” – kör alakú, felfújható matracon – küzd egymással a minél több rágógumiért, amit aztán mind betömnek a szájukba. A félig összerágott, vörös színű drazsék plusz nyelvként lógnak ki a szájukból, roppant gusztustalan és titoktalan az egész. A Madame Kifla (rendező: Miroszlava Zahova) hasonlóan társadalomkritikus, az előadás a női szépséggel foglalkozik. A négy fellépő a szépségszalonok sterilitását felidéző díszletben egy géphang parancsait teljesíti. Eleinte csak a hajukat kell kifésülniük vagy a szájukat kirúzsozniuk, de aztán egyre több és bizarrabb a kérés, egyre jobban kicsavarodnak, megfeszülnek a lányok, erőszakot tesznek a saját testükön. Tényleg valahogy így működnek a ránk erőltetett szépségideálok. Galina Boriszova az egyik legnagyobb múltú alkotó a bolgár kortárs táncban, munkája, a The Story of Yesterday lényegében a performerek testével, fizikailag jeleníti meg az álmok és a valóság között lebegő emlékfoszlányokat. Az alakoknak ritkán látszik az arca, kúsznak, másznak, építenek, lebontanak, újrarendezik a teret, egy ízben kinyitják a szabadba nyíló ajtót, és facsemetéket hoznak be – mindebben rengeteg humor és könnyedség van, elillanó jókedv és felsejlő szomorúság, nosztalgia.

Ivo Dimcsev volt a Platform egyértelmű nemzetközi sztárja. A performer már 2005-ben feltűnt nálunk, a szegedi Thealter Fesztiválon Lili Handel című előadásával. Nem sokkal később Magyarországon is csinált produkciókat, először a La Dance Companyval és Ladányi Andreával, majd egy csapat pályakezdő színésszel Zsámbékon. Dimcsev elképesztő sikerének a titka, hogy határtalanul performatív testként tud jelen lenni a színpadon, anélkül, hogy kategorizálható lenne bármilyen technika, irányzat, nyelv, kor vagy akár nem szerint. Ráadásul nagyon sokoldalú művész: nemcsak performer, hanem énekes, költő, képzőművész is. Avoiding the deLIFEath című performanszában többek között ezekkel a tevékenységeivel ismerkedhet meg a néző. A négyórás előadásban Dimcsev körülbelül fél-fél órát szentel minden kedvenc alkotófolyamatának. A kiállítás szekcióban egy fiú festményeket, szobrokat, fotókat hoz be, miközben Dimcsev zongorán kísér és kommentál. Aztán egy workshop következik, ahol a közönséget tanítgatja a hang és a test elválasztására. Majd zongorán improvizál, pornografikus képet fest, verset ír Fb-kommentekből, énekesként lép fel, és „fizikailag megterhelő” interjút ad (ami azt jelenti, hogy az asszisztense kínozza, azaz hátrahajlítja az ujját, miközben ő kérdésekre válaszol). Minden jelenet előtt új ruhákat, parókát próbál fel, kísérletezik, mi a legoptimálisabb helyzet, körítés. Dimcsev időnként „rémálommá váló” alkotófolyamatainak feltárásától várja saját rutinjainak felforgatását – a közönség számára pedig a kísérletezgetés maga a show, Dimcsev művészi egójának, személyi kultuszának az ünneplése és leépítése, nevetségessé tétele, szétfolyása.

A szervezők közül ketten is benne vannak az általam a fesztivál egyik legjobbjának tartott Shamebox című előadásban. Iva Szvestarova és Willy Prager a nyilvános szégyen és megszégyenítés gesztusaira épített etűdöket mutat be a színpadon. Folyamatos fejrázásig fajul a szégyenlős elnézés, főhajtás; tejjel öntik le magukat; tojással dobálják egymást; azt imitálják, hogy égő csillagszórót dugnak az egyikük fenekébe; pornót szinkronizálnak. A legemlékezetesebb jelenet az a kettős, amelyikben egymás után bejelentkeznek egy live videókamerás szexchatbe. A közönség egy kivetítőn olvashatja a többi felhasználó kommentjeit, miközben Iva és Willy a szégyenről próbál diskurálni velük. Iszonyú és mulatságos ez a helyzet – a kommentelők zavara, hogy nem azt kapják, amit vártak, de persze nem adják fel, a performerek „nyomora”, hogy épp egy ilyen fórumon – ahol a szégyennek egészen más a mértékegységrendszere – erőltetik saját monomániájukat. Aztán amikor épp könnyesre röhögtem magam, a következő pillanatban mély szakadékba, zokogásba ránt az előadás: Willy a vallomásában ahhoz a ponthoz ér, amikor beismeri, hogy először nem akart hazamenni külföldről az apja temetésére. Soha ilyen pőrén nem mutatkozott meg előttem az emberi gyarlóság, és közben elönt saját gyengeségem tudata. Így megélni a szégyent: felemelő.

^[1] Idén az Aerowaves hálózat is Szófiában, fő helyszínként a Derida Dance Centerben tartotta szokásos évi vándorfesztiválját a szervezet által kiválasztott tavalyi 20 legjobb európai kortárstánc-előadás bemutatásával. L. Megyeri Léna, „Az idők változnak, de változik-e a tánc is? Spring Forward 2018, Szófia”, Színház 51, 5. sz. (2018): 43–45. A szerk.