A bolgár koreográfusról tizenegynéhány évvel ezelőtt hallottunk először Lili Handel című szólóperformansza kapcsán. Azóta komoly karriert futott be páratlan színpadi jelenlétének, a test átalakulását kutató módszereinek és erős koncepcióinak köszönhetően. Az elmúlt három alkalommal az ő előadásaival zárt a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó (TESZT), de a közelmúltban megtartott bolgár táncplatformon is szerepelt. Tavaly először egész estés koncertműsorral (Songs from my Shows) állt elő, amelyet a testművészettel kombinált. Aztán, ahogy azt szinte jósolni lehetett, a sikerre való tekintet nélkül idén is folytatta a „kortárs művész popkoncertezik” irányt, ám tánckarral egészítette ki a produkciót. ARTNER SZILVIA SISSO persze nem csak erről az új irányról kérdezte Ivo DimcSevet.

– Nem láttalak még koncerten, de a Songs from my Shows című előadásod után úgy tűnik, könnyen lehetnél popsztár is. Megfordult ez valaha a fejedben?

– Nem igazán. Elvagyok az előadásaimmal, nem panaszkodhatok, szeretem, amit csinálok. Ha csak énekelnék, valószínűleg nagyon unalmas lennék. Még így, tizenöt év néha őrült, formabontó kísérletezése után sem mondhatom, hogy megtaláltam az állandó kifejezési formámat. A felkészültségem, illetve az eszköztáram viszont sokkal komplikáltabb, mint egy „normális” színészé, táncosé vagy énekesé. Ha csak ezt a nagyon konvencionális kifejezési formát használnám, mint az éneklés, azokkal a művészi tapasztalatokkal, amik mögöttem vannak, az túlságosan korlátozna. Néha egyébként is úgy érzem magam a mikrofon mögött, mintha börtönben lennék. Erősen korlátozó, mert a szabadságomat belülről kell megtalálnom, a show felépítésében és a formájában.

– Hogyan képzed magad? Illetve hogyan éred el a hatást, ahogy megszólal a hangod?

– Az énekesek többsége megpróbálja összekapcsolni a hangot a szöveggel. Már amennyire tudja. Némelyeknek képzett a hangja, némelyeknek nem. Én nem tehetek úgy, mintha kiváló technikám lenne, mert sosem tanultam profin énekelni, így a testemmel való erősebb kapcsolatom segít az éneklésben. Nagyon bonyolult lenne mozgás nélkül énekelnem. Éveken át mozgástréningek segítségével képeztem a hangomat, mert a mozgással együtt természetesebb ez a folyamat. Ha fejleszteni akarnám, akkor a mozgásomat kellene megváltoztatnom hozzá. A workshopkon a diákjaimnak szintén együtt tanítom a hangképzést és a mozgást, illetve azt, hogyan kapcsolódik össze a kettő. Fiatalabb koromban, olyan húsz évvel ezelőtt, biztattak, hogy tanuljak énekelni, meg is próbáltam, de pár hónap után feladtam. Külső nyomásra kezdtem el, és nem éreztem természetesnek azt a hangomat, túl sok volt az előírás, a szabály. Inkább elkezdtem felfedezni, és lehetőleg nem kárt tenni benne. Jobb nekem így, mert szabadabb vagyok, és szabadabban bánok a testemmel is. Ez talán valami különlegesebbet nyújt a közönségnek is, de én biztosan jobban érzem magam benne. Jóban vagyok a hangommal. Úgy tűnik, mintha széles volna a hangterjedelmem, holott nem az. Csak annyi a titka, hogy az alap hangfekvésemet nagyon gyorsan tudom kombinálni a falzett hangommal. Ez a gyors átvitel kelti azt az illúziót, hogy valami csoda történik, pedig ez csak egy normális hangterjedelem. Tehát használom a természetes férfihangomat és a magasat, ha úgy tetszik, a dívahangomat, és ez váltja ki a hatást. Egyébként nemrég találtam meg és tettem komfortossá a magam számára ezt a hagyományos képzettségnek tűnő technikát. Így klasszikus kapcsolódást nyújtok a dallamhoz, a dalokhoz.

Ivo Dimcsev: Sculptures. Fotó: Bíró Márton

– A szövegek hogy kapcsolódnak az előadáshoz? Fontos, hogy miről szólnak a dalok?

– Igen, meglehetősen drámai szövegeim vannak. A dalaim a szerelemről szólnak. Arról, hogy valaki elhagyott, vagy hogy épp boldog vagyok, ilyenekről. Plusz visszaadják azoknak az előadásaimnak a hangulatát, amelyekből válogattam őket. Sokszor abszurdak is. A darabjaimra utaló dalok különlegesebbek, a magam számára írt dalok általánosabbak. Utóbbiak talán azért hatásosak mégis a színpadon, mert a dramaturgiai érzékem a képzettségem miatt kicsit fejlettebb, mint a dalszerzőké általában.

– Egyedül csinálsz mindent?

– Leginkább magam írom a dalaimat egy kis szintetizátoron, ami elfér a bőröndömben, és amit viszek magammal mindenhova. Vagy otthon a zongorámon. Szerencsés vagyok, mert nagyon könnyen megy a dalírás, fogalmam sincs, hogy miért. Igazából nem is tudok zongorázni, mindössze pár akkordot ismerek, még a nevüket sem tudom, csak éppen be tudom fogni őket, és ez elég a zeneíráshoz nekem. A hangom magától működik, a szöveghez pedig improvizáció útján találok dallamot. Sokat improvizálok, például van egy előadásom, a Concerto, amiben egy órán át csinálom ezt egy zenésszel. A színpadon folyamatosan zenei struktúrákat kell komponálnom a közönség előtt, és ez a gyakorlat magabiztosságot ad, meg rutint is a dalszerzésben. Van, hogy három dalt is megírok egy nap.

– Komfortosan éreztem magam a koncerted alatt nézőként, nem úgy, mint korábban az előadásaid alatt. A performanszaid bennem folyamatosan a kitettség, a veszélyeztetettség érzését keltik rajtad, az előadón keresztül, mert úgy érzem, hogy te teszed ki veszélyeknek magad a színpadon. Hol vannak a határaid?

– Talán veszélyben vagyok, nem tudom. Szeretem kipróbálni magam. Bár inkább az van, hogy nem teszem könnyűvé a dolgomat, fegyelmet követelek magamtól is. Nem azért megyek a színpadra, hogy jól érezzem magam. Kihívások elé állítom, önfeláldozásra ítélem magam, de azért azt tudom, hogy valamennyire kézben is kell tartanom a folyamatokat.

– Mi a legbonyolultabb dolog, amit kézben kell tartanod? A legnagyobb kihívás?

– Úgy tapasztaltam, hogy az például nem különösebben okoz gondot, ha meg kell vágnom magam, vagy vért kell vennem magamtól a színpadon. Az ilyesmi logikusan következik nálam a színpadon, hiszen a darab része. Ez valóban nem kihívás. A kihívás általában az, ami túl személyes. Nem biztos, hogy mindenkinek szórakoztató, amit csinálok, de a cél az, hogy megvalósítsam a művészi ambícióimat, és ez akkor jó, ha a közönség számára azért szórakoztató. Nem könnyű a saját művészetemet megértetni a nézőkkel, akik nagyon különböző háttérrel rendelkeznek a befogadáshoz. Úgy kell alakítanom az előadást, úgy kell átlépnem a határokat – amit gyakran megteszek –, hogy a közönség tudjon konfrontálódni, de még ne érezze rosszul magát. Az igazi kihívás számomra tehát az, hogy elég érdekes legyek ahhoz, hogy lekössem a nézőket, és ne hagyják el a színház épületét, sőt, esetleg szórakozzanak is. Néha az előadás sokkal fontosabb, mint maga a próbafolyamat, mert ott értem meg a reakciókból, hogy mit hiányolnak az emberek. Olyan precíznek kell lennem, amennyire csak tudok. Az I Cure című előadásom ilyen szempontból nagyon lényeges volt, mert a precizitás az egyik fő eleme. Egy ilyen interaktív előadásban úgy kell szórakoztatni az embereket, hogy ne utasítsák vissza az együttműködést, valamennyire engedjenek be a személyes zónájukba. De minden show más. Ez a koncert például biztonságos a közönség számára, mert elég hagyományos formája van. Számomra viszont nem biztonságos, mert nemcsak arról van szó, hogy el kell elénekelnem egy dalt, amit ráadásul ilyen hagyományos formában nem is szoktam, hanem kortárs művészként kell elénekelnem azt a dalt. Egy kortárs művésznek ilyenkor a biztonságot például az jelenti, hogy a popműfajon ironizál. Önmagam számára is biztonságos, hogy szabadon bánhatok a dalokkal, dekonstruálhatom a popéneklés műfaját, például azzal, hogy leállítom az egészet a dal közepén, aztán újrakezdem, vagy egy másikra váltok, esetleg közbevetek valamit. Nekem ez a ki-be járás ad biztonságot, ezt tudja nyújtani a kortárs színpad. Egy tévéműsorban vagy a popszínpadon ez már nem férne bele.

– Erős koncepcióid vannak. Mennyi teret adsz az improvizációnak?

– Semmit nem változtatok menet közben a dalokon, mindig ugyanúgy éneklem őket. A performanszokban nem baj, ha kicsúszom a dallamból vagy félremegy a hangom, de a koncertpróbán mindig nagyon precíz vagyok, és a koncerten is. Egy bizonyos pillanatban egy bizonyos dolgot csinálok mindig. Ebben nincsen semmi radikális persze, sőt, ez baromi hagyományos dolog. Az egyedüli radikalitás ebben az, hogy ezzel elárulom a saját hitemet.

– Reflektálsz-e nemiidentitás-kérdésekre az előadásaiddal?

– Nem beszélek ilyesmiről, illetve ha igen, akkor is csak a testen keresztül. Abban hiszek, hogy a test az előadás során átalakítható, más-más kontextusba helyezhető, különböző archetípusokat hívhat elő. Ha a genderre koncentrálnék, akkor nagyon leszűkíteném a kifejezésmódot. Még ha viszonylag sok mindent közvetíthet vagy fejezhet is ki a test, akkor sem szólhat kizárólag a nemről. Még a tizenkét évvel ezelőtt készített és kifejezetten a nemi identitásra reflektáló előadásom, a Lili Handel sem szólt egyáltalán a szexuális orientációról. A testnek nincsen neme, számomra ez a normális. A testemmel a művészetemet fejezem ki, és nem a szexualitásomat, semmi köze ennek a társadalmi elfogadottság kérdéséhez sem. Nem szívesen lépek fel például melegfesztiválokon, mert nem a nemi identitásomat szeretném demonstrálni az előadásaimmal, és már volt, hogy ezért majdnem inzultáltak is. Semmi politikai megfontolás sincs az előadásaim mögött, egyszerűen csak az, hogy hagyom, hogy a testem mindenféle átalakuláson mehessen keresztül, ami az előadáshoz kell. Sem a táncnak, sem a színháznak, sem semminek, amit csinálok, nincs köze a nemi identitáshoz, kizárólag a testhez. Csak köztem és a közönség között lévő kapcsolatban, vagyis az előadás érdekében mutatom a test átalakulását. Most éppen úgy kezelem mint hangszert. Hogy lehetne egy nagybőgőt nemi identitással felruházni, amikor annyi a dolga, hogy zenéljen? Senkit nem érdekel, hogy milyen nemű egy nagybőgő.

– Mikor született meg a performer Ivo Dimcsev? Hol vannak a művészeted gyökerei?

– Az első emlékeim a szófiai óvodámból vannak, ahol volt egy előadás, amiben a farkast kellett játszanom. Három-négy éves lehettem, elfelejtettem a szöveget, sírni kezdtem, és lejöttem a színpadról, majd odalépett hozzám az óvó néni, vigasztalt, de mondta, hogy menjek vissza. Szóval az első előadásom bukás volt. Az a félelem azóta is megvan bennem, hogy elfelejtem a szövegemet, ebből adódóan keményen próbálok. Ez már afféle alapparanoia lett nálam. Megesik, hogy annyit gondolok arra, hogy elfelejtem a dalszöveget, hogy a végén tényleg elfelejtem. A tudás tréning kérdése; ha valami megakad, akkor meg kell tanulni improvizálni, vagy valahogy másként megoldani a problémát. Felelősebbé tesz ez a gondolkodás. Talán ennél is fontosabb tapasztalat volt, szintén gyerekkoromban, amikor otthon magamra vettem a nagymama köntösét vagy valami más női ruhát, és úgy szórakoztattam a vendégeket. Nagyon furcsa átalakulást éreztem, kegyetlen érzés volt, de csináltam megállás nélkül. A vendégek szórakoztak rajtam, de olyan is volt, akit sokkolt, aki úgy érezte, hogy ez provokáció a részemről, pedig csak egy kisgyerek voltam. Ha teázni jöttek át délután, vagy csak egy kávéra beugrottak, folyamatosan ilyen előadásokat tartottam nekik. Szegények nem tudták egyszerűen élvezni a teázást, mert muszáj volt odafigyelniük rám. Tulajdonképpen kényszerítettem őket, hogy a közönségem legyenek. Sok évig terrorizáltam őket. Aztán tizenkét évesen folytattam ugyanezt az iskolában, mert szórakoztatni akartam az osztálytársaimat is. De míg a családban elfogadták ezt az extravaganciát, az iskolában már inzultálni kezdtek miatta. Kiközösítettek, megvertek többször is, mert túl extravagáns voltam nekik. Aztán elmentem egy gyerekszínjátszó szakkörbe, ez volt az első hivatalos színházi élményem. Tizennégy évesen kísérleti drámaiskolába jártam, ahol megtanítottak bánni a hangommal, a testemmel, így tizennyolc évesen már elég komplex színházi tapasztalatokkal rendelkeztem. Ezek a tapasztalatok sokszor öntudatlanul épültek be.

– Hogy kerültél kapcsolatba a nemzetközi színházi világgal?

– Huszonhárom évesen táncosként dolgoztam különböző koreográfusokkal Bulgáriában. Később koreográfusként határoztam meg magam. Sok minden érdekel, festeni is szeretek, de a testemmel dolgozom a legkönnyebben a színpadon. És hát úgy alakult, hogy legtöbbször koreográfusok hívtak meg előadásokba. Gondoltam, oké, akkor talán tényleg koreográfus vagyok. Az első szólómunkám a Lili Handel volt, az értette meg velem, hogy nem tudok másképp, mint egyedül dolgozni, és hogy speciális képességeim vannak a nemtelen test előhívásához. Előtte két táncosnővel akartam dolgozni, de rájöttem, hogy képtelen lettem volna nem férfiként meghatározni magam velük szemben. Így inkább a Lili Handelen dolgoztam, és ez az előadás hirtelen meghozta az ismertséget. Különböző fesztiválokra hívtak, elkezdtem turnézni, így jutottam el Magyarországra is. Kinyitotta az ajtókat számomra a világ felé ez a darab. Azóta is járom a világot. Megyek, ahova meghívnak, Magyarországra újabban nem, de Bécsben az ImPulsTanz Fesztiválon jelen leszek. Temesvárra pedig most már visszahívnak egy ideje. Itt kedves, magasan kvalifikált, kritikus közönségem van.