Az improvizáció és a mozgásszínház az anyanyelve a nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező színésznőnek, aki egyszerre vallja magát rejtőzködőnek meg kalandornak.

Fotók: Szarka Zoltán

– A mozgás alapú látványszínházat Dániában és Olaszországban sajátítottad el. Hogyan kerültél a vonzáskörébe?   

– Fiatal stúdiós voltam még, amikor a Szkéné Színházban rendezett egyik nemzetközi fesztiválon láttam a Teatro Rio Rose BOW DOWN című előadását, és elementáris hatással volt rám. Később az egyik vezető színészük Dániában tartott hangkurzust, kimentem, és ott elkezdődött a személyesebb kapcsolat. Több éven keresztül tréningeztem velük. A Rio Rosét Eugenio Barba Odin Színházából kivált tagok alapították. Sok gyakorlatot, a mozgást és a szemléletet is Barbaéktól vették át.

– Éveket töltöttél a Teatro Rio Roséval. Mi az, ami annyira beszippantott?

– Eredetileg egy évre terveztem a kintlétet, végül öt és fél év lett belőle. Úgy éreztem, hogy az Arvisurával valami befejeződött. Kezdett meggyengülni az addigi irányvonal, és inkább a klasszikus színház felé mozdult el. A mozgásszínház akkoriban még nem volt olyan ismert, evidens idehaza, mint manapság. Engem az jobban érdekelt.

– Mindig is színésznek készültél?

– Egyáltalán nem. A képzőművészettel kezdtem, szépen rajzoltam. Mindenféle képzőművész körökbe, táborokba jártam, ahol eleinte klasszikus rajzolást tanultam. Aztán bekerültem a Szemadám György vezette SZEM csoportba, ami akkoriban forradalmi szellemi műhelynek számított. A színház pedig csak úgy „megesett” velem.  A SZEM csoport tokaji táborában az Arvisura „előszelének” tekinthető Tanulmány Színház is fellépett. Katartikusan hatott rám, mindössze tizenhat éves voltam akkor. Pár év múlva jelentkeztem különböző színházi csoportokba, majd bekerültem az Arvisura stúdiójába. Erős volt náluk a mozgás, az energia használata, a színház újszerű megközelítése. Jó ideje játszottam már, amikor egyszer megfogalmaztam magamnak, hogy  színész vagyok, azzá váltam.

– A lényedből fakadó szabad önkifejezés  vitt a függetlenek felé?

– A kettő oda-vissza hat. Bekerültem az alternatív szcénába, ez a színészi létezés vált a természetemmé. Ha végignézem a pályámat, három nagy szakasz volt idáig az életemben: az Arvisura, a Teatro Rio Rose és a Pintér Béla és Társulata.

– Az Arvisurával párhuzamosan tettél egy „kanyart” Jeles András és Halász Péter színházába.

– A Monteverdi Birkózókör nagy korszakának a vége felé ismertem meg Jeles Andrást. (Egy  éven belül fel is oszlottak.)  Jeles döntéshelyzet elé állított, és én akkor az Arvisura mellett döntöttem. Amikor Halász Péterrel összeálltak a Városi Színházban, pár évet eltöltöttem velük. Jeles munkamódszere egészen különös megközelítése a színháznak, az életnek. A Play Molnár című előadást például árnyjátékokból, operaéneklésből, narrációból állította össze. Volt, hogy haikukra  vagy fényképek alapján kellett kitalálnunk jeleneteket. Nagyon rezonált a lényemre az ő érzékenysége, különleges világa.

– Pintér Bélát színészként ismerted meg az Arvisurában. A Sehova kapujával kapcsolódtál a társulathoz. Miben volt más a színész, a társulatvezető, a rendező Pintér?

– Fokozatosan vált egyre erőteljesebben külön Bélában a színész és a rendező. Az elején még sokkal intenzívebb volt az együttlét a társulattal, együtt lélegeztünk, alkottunk az ő ötletei alapján.

– 2013-ban megváltál a Pintér Béla és Társulatától. Mi vezetett a részedről kenyértöréshez?

– Évek óta benne volt a levegőben a feszültség, lassan megszűnt közöttünk az addig oly erős bizalom. A minimális türelem, figyelem, amire addig tudtunk építeni, töredezett. Végül ő mondta ki, hogy „váljunk el”. Előtte kétszer is leültünk egy-egy nagyobb beszélgetésre, elmondtuk egymásnak a gondjainkat, aztán újra próbálkoztunk, de nem sikerült helyrehozni. Apró dolgokon múlik, hogy megreped valami, és az egyre nagyobb repedések végül töréshez vezetnek.

– Mit jelentett számodra ez a társulat?

– Kezdetben fantasztikus volt az együttlétezés. Pont azért lehetett erős a társulat, mert nagyon hasonlóan gondolkodtunk, dolgoztunk. Sokkal zártabban létezünk. Évekig nagy nyomás volt Bélán, hogy szinte kötelezően mindenkinek benne kellett lennie a darabokban. Mostanában sokkal nyitottabb a társulat, Béla is lazábban kezeli, nincs meg annak a kényszere, hogy mindig ugyanazokkal dolgozzon. Ezt valahol egészségesebbnek, termékenyebb állapotnak tartom. Idővel mi is sokat változtunk, idősebbek lettünk, sokan családot alapítottak, másutt is játszanak. Kialakult, hogy ki merre fejlődik tovább, kivel dolgozik szívesen.

– Van képzeletbeli best of listád a Pintér Bélás szerepeid közül?

– A Parasztopera mindig az egyik legkedvesebb előadásom marad, a Gyévuskát is nagyon szeretem, és talán a stílusában, hangvételében reálisabb Szutyok szerepel a harmadik helyen. Tizenkét évet töltöttem a társulatnál. A Kaisers TV, Ungarn volt az utolsó bemutatóm. Szervesen továbbra is ott vagyok, nyolc előadásban játszom.

– Szabadúszóként mennyire kellett újradefiniálnod magad?

– A szabadúszás nem egy könnyített útvonal, ugyanakkor fantasztikus előadásokban vehettem részt, klassz emberekkel, akikkel valószínűleg nem dolgoztam volna, ha maradok a Pintér Béla és Társulatánál. Kiemelkedően izgalmas volt az első nagy közös munkám Gergye Krisztiánnal, az Opera Amorale. Nagyon szeretem Ördög Tamás friss, rendkívül érzékeny, a korához képest nagyon érett látásmódját. A Scallabouche Társulattal szinte folyamatosan dolgozom. Remek kirándulásnak tartom a Krétakörrel, Schillinggel  A Párt című előadást, maga a munkafolyamat is rendkívül izgalmas volt. Sajnálom, hogy keveset játszottuk. Emellett itt-ott-amott, akár egyszeri alkalommal hívnak felolvasásokra, éneklésre, mozgásszínházi feladatokra.

– Leszerződnél újra egy társulathoz?

– Néha megfordul a fejemben, hogy jó lenne egy állandó csapathoz, akár társulathoz tartozni, hiszen megadja a folyamatos, intenzív munka, a biztonság, a valahová tartozás érzetét.  A függetlenség állandó kérdőjel arra vonatkozóan, hogy kivel, hol, mire számíthatsz. A színházak elsősorban a saját színészeikben gondolkodnak, mindamellett, hogy manapság már nagyobb az átjárás. Sokan már az egyetemről vagy a kőszínházi társulatokból jönnek át a függetlenekhez.

– Teljesen rábízod magad a véletlenre, vagy azért teszel lépéseket rendezők, színházak felé?

– A szabadúszásom elején felhívtam pár embert, de ez nem hozott különösebb eredményt. Azt éreztem, hogy megerőszakolom magam, nem belőlem fakad, nem tudom ilyen helyzetekben autentikusan képviselni magam. Persze sokszor teszem fel magamnak azt a kérdést, mit tudok tenni én azért, hogy mozduljon valami. Amikor kissé lecsendesülnek a dolgok vagy éppen nem látom előre a következő fél évet, azért van bennem némi szorongás. Közben folyamatosan dolgozom magamon, fizikailag és lelkileg is. Régebben sokat jógáztam, futok, bodyworközöm, ha szükségét érzem, terápiára járok. És amióta gyerekem van, teljesen máshová helyeződött a hangsúly az életemben. A 10 éves kislányom folyamatosan frissen tart, egyszersmind tükröt tart elém.

– Drámainstruktor, workshop-vezető tapasztalataidat mennyire tudod manapság kamatoztatni?

– Régóta részt veszek kommunikációs tréningeken, eleinte csak színészként, egy ideje már vezetőként is. A Scallabouche Társulat vezetőjén, Alexis Lathamen keresztül kezdtem el, jelenleg más cégnél is csinálom alkalmanként.

– Hogyan találtatok egymásra Alexis Lathammel?

– Színészként találkoztunk, Éry-Kovács András hívott bennünket az egyik előadásába.  Alexis munkamódszerének lényege az improvizáció és a narráció. Amikor a másik karakter, színész gondolatait narráljuk, az különös csavart ad az előadásoknak. Egyszerre eltávolító és mélyre menő, olyasmit is kimondunk, amit a másik elhallgatna vagy amiről a másik nem is tud.

– Valóságalapú történetgyűjtésből készített ön-narrációs mozaik a műfaja a legutóbbi bemutatótoknak, a Frank Steinnek. Hogyan formálódtak a színészek által gyűjtött szövegek?

– A Frank Steinnel az volt a célunk, hogy a bennünk lakó szörnyet keressük. Alexis interjúkat készített a színészekkel fiktív vagy létező karakterekről. De éppúgy belekerültek az előadásba rádióból felvett betelefonálós interjúk vagy egy taxisofőr hosszú monológja, mindezeket közösen ültettük át színházi formába.

– Ebben a periódusodban mi foglalkoztat leginkább az önkifejezésben?

– Színházilag bármi lehet érdekes. Akár a Textúrában az, hogy hogyan lehet elmondani egy szöveget esténként 13-szor 13 különböző  csoportnak, vagy mondjuk a Válótársakban az izgatott, hogy egy igényes sorozatban hogyan lehet hitelesen megoldani Aranka, az egzaltált titkárnő szerepét, ami egyszerre tűnt eltúlzottnak, ugyanakkor rendkívül esendőnek. Új megmérettetés volt egy számomra addig kevesbé ismert terepen. Ehhez képest teljesen más háromszázhuszonhetedszer a Parasztoperát játszani úgy, hogy még mindig elementárisan hat rám a darab. Ördög Tamás rendezésében, Az apácában pedig maga a téma, a teljesen új csapat és a megközelítés izgalmas. Azt érzem, hogy színészileg jó passzban vagyok, sokkal felszabadultabb, mint valaha. A színészet számomra építkezés, amelyben összeérnek a tapasztalatok, az önmagamon való folyamatos munka, az újabb és újabb kreatív találkozások.

– A Tünet Együttes Négy fal között című előadása kukucskáló szerepbe hozza a nézőt, beavatva őt egy család szexuális életébe.  Milyen új utakat szabadított fel benned Ördög Tamás hiperrealista rendezése?

– Lemeztelenített létezést követel meg a színész részéről ez a fajta színház, a nagyon reális játék a lecsupaszított térben.  A nézőnek két méterre a színésztől olyan érzése lehet, mintha egy szobában tartózkodna a szereplőkkel. Szó szerint a bőrére megy a játék, nincs távolság, a „kint ülök a nézőtéren” védettsége. Önellentmondásnak tűnhet, hiszen valójában rejtőzködő típus vagyok. Nagy utazás volt odáig eljutni a széles mozdulatok, az elvontabb színházi formák felől, hogy egyszer csak egy az egyben kell magamat megmutatni. Úgy érzem, hogy önmagam számára is kinyíltam.

– Szerinted hol a határ a személyiség és a szerepjáték között?

– Különböző színészeknél, stílusoknál máshol van a határ. Miközben egyre jobban kiteszem magam, kialakul egy védettség is. A Négy fal között nem dokumentarista színház vagy peep show, csak éppen olyan eszközökkel dolgozik, ami a határt súrolja.

Színészileg izgalmas feladat ez a fajta kiszolgáltatottság, önmagamat adni úgy, hogy a közönségnek az az érzete, hogy akkor és ott történik meg – nem a szokásos színházi értelemben– az, amit lát. Dr. Fritz Kahn A szerelem iskolája című könyve, ami a Négy fal között forrásaként szolgált, a maga idejében forradalminak számított, mai szemmel kissé megmosolyogtató és sematikus a meleg férj, az impotens barát, a problémás lány vagy az idősödő nő karaktere. Az improvizáció révén lettek hús- vér figurákká. Emlékszem, amikor próbáltunk, átnéztem a szomszéd épületre, és arra gondoltam, hogy bármelyik ablak mögött találnék  hasonló eseteket. Mindenki küzd valamivel. A színház lényege, hogy szembesítsen azzal, ami fájdalmas, nehéz, küzdelmes, eltitkolt, és katarzist váltson ki.

– Közérzetileg mennyire nyomaszt, hogy egyre szűkül a tér a szabadon gondolkodó művészek előtt? Schilling Árpád is elhagyta az országot.

– Radikális lépés volt a részéről, de megértem, mert felőrölte az, ami ebben az országban zajlik. Intenzíven dolgozom, iszonyú erős motivációval, de ha belegondolok a mai helyzetbe, felrobbanok dühömben. Viccelődni már nem tudok a politikán, rég átlépte az ingerküszöbömet. Azt gondolom, hogy forradalmat kellene csinálni, kimenni az utcára, és ott maradni egy hétig, egy  hónapig… addig, amíg nem történik radikális változás. Más megoldást nem látok.